Az életrajzok a naptárból nyithatók meg.

SZEPTEMBER

Szeptember 2.

Skanninge-i Boldog Ingrid

(özvegy, másodrendi domonkos apáca)

Ingrid Elofdotter a 13. században született Svédországban ősi gót családban. Férje halála után minden vagyonát Istennek szentelte. Elzarándokolt a Szentföldre és ez teljesen megváltoztatta az életét. Onnan hazatérve domonkos apáca lett. Skanninge-ben kolostort alapított, és ő lett az apácák főnöknője. Egész életét itt élte le, itt is halt meg 1282. szeptember 2-án. A pápa 1499. március 16-án engedélyezte liturgikus tiszteletét. A reformáció óta a kolostornak csak a romjai találhatók meg, de Boldog Ingrid tiszteletét szeretettel őrzi a svéd nép történelme, azzal a reménnyel, hogy talán egy napon majd újra lesz domonkos kolostor Svédországban Boldog Ingrid imáinak köszönhetően.

 

Szeptember 2.

Bergamói Boldog Roniis Guala

(domonkos testvér, püspök)

Amikor Szent Domonkos városukban, Bergamóban prédikált, annyira nagy hatással volt hallgatóságára, hogy Guala testvérével, Rogerrel együtt felvételét kérte a Rendbe és követték a rendalapítót Bolognába. 1225-ben Guala megalapította ott a domonkos apácák Szent Ágnes kolostorát, amelynek tagja lett Andalói Boldog Diána és Boldog Cecília is.

 

Szászországi Boldog Jordán „Libellus, azaz Könyvecske a Prédikátorok Rendjének kezdeteiről” című könyvében említi Gualát. Ez a mű hiteles forrás Szent Domonkos kortársának a tollából. Alább idézzük Guala testvér látomását Szent Domonkos halála kapcsán. „Ugyanezen a napon, halálának órájában Guala testvér, a bresciai prior, a város későbbi püspöke, a testvérek harangtornyában lefeküdve könnyű álomba merült, s valami nyílást látott az égen, amelyen két ragyogó hágcsó ereszkedett le. Ezek közül az egyiket fönt Krisztus tartotta, a másikat a Boldogságos Szűz Mária. Mindkettőn angyalok szálltak le és fel. A hágcsók alján középütt egy ülőhely volt elhelyezve, és mintha egy rendünkbeli testvér ült volna rajta, arcát eltakarta a ráborított csuklya, ahogyan halottainkat szokás eltemetni. Az Úr Krisztus és Édesanyja lassan felfelé húzták a hágcsókat, ameddig fel nem ért az, aki alul helyezkedett el. S végül, miután hatalmas ragyogással, az angyalok éneklése közepette az égbe ért, bezárult a csillogó nyílás, és nem látszott semmi. A testvér pedig, aki ezt látta, bármennyire beteg és gyenge volt, összeszedte magát, tüstént Bolognába sietett, ahol megtudta, hogy ugyanazon a napon, és ugyanazon órában halt meg Krisztus szolgája, Domonkos, ahogy elbeszéléséből megtudtuk”. (95)

Guala püspök híveinek szentéletű, jó pásztora volt. A „szegények atyjának” nevezték. Gondjaikat magára vette, és atyai szívvel védte őket.

1244. szeptember 3-án halt meg Pisognéban. Az astini kolostorban temették el. 1896-tól Bergamóban, a domonkos nővérek Isten Anyjáról nevezett templomában van a sírja. 1868. október 1-jén avatták boldoggá.

 

Szeptember 4.

Mattei vagy Racconigi Boldog Katalin

(szűz, harmadrendi világi domonkos)

Katalin 1486-ban született a Piemont területén fekvő Racconigiben. Apáca szeretett volna lenni, de élete úgy alakult, hogy nem tehette meg. Mivel mindenképpen vonzotta a domonkos lelkiség, belépett a harmadrendbe. Szülei házában élt továbbra is Sziénai Szent Katalinhoz hasonlóan, akinek hű követője lett. Nagy szegénységben éltek és sokat szenvedtek, de ez nem törte meg Katalint, sőt elősegítette lelki fejlődését. A sok munka sohasem szakította el Istentől. Lelkében egy belső cellát alakított ki, csakúgy, mint Sziénai Szent Katalin, és állandóan Istennel egyesült lelkiállapotban volt.

 

A mindennapi gondokban, a világban élve is mély belső imaéletet élt, pedig alig maradt ideje a zavartalan imára teendői miatt. Reggel felkelve átgondolta napját és Isten elé helyezte azt a szándékát, hogy mindent Isten dicsőségére kíván tenni, Isten és az emberek iránti szeretetből.

Rendkívüli kegyelmek vigasztalták a nehézségekben.

Megkapta az Úr Jézus stigmáit. Szent Domonkos hű követőjeként sokat küzdött a lelkek megmentéséért. Imádkozott és engesztelt, segítette a szegényeket, és közben sok lelki szenvedésen ment át, kísértések érték. Egy alkalommal követésre méltó példát adott az alázatosságra, amikor a gonosz lélek a Szentháromságra vonatkozó bonyolult kérdéssel zaklatta. Azt felelte neki: „Azt hittem, régen tudod, hogy nagyon is tudatlan vagyok ilyen nehéz tételek megértésére.” Alázatával elűzte a kísértőt.

 

Élete végén a legnagyobb megpróbáltatások érték, magára maradt. Rágalmazó nyelvek megfosztották barátaitól és lelki atyjától is. Az utolsó két évben Caramaguában élt és 1547. szeptember 4-én ott is halt meg. A Garessióban lévő Ferrer Szent Vince templomban temették el. 1808. április 9-én avatták boldoggá.

 

Szeptember 6.

Garrigue Boldog Bertrand

(domonkos testvér, áldozópap)

Bertrand a dél-franciaországi Garrigue-ban született. Szent Domonkos első követői közül való. Lelki társak voltak, azonosak a bűnbánat szellemében, a templomban átvirrasztott éjszakákban és az apostoli vándorlásban.

 

Szászországi Boldog Jordán „Libellus, azaz Könyvecske a Prédikátorok Rendjének kezdeteiről” című könyvében több helyen említi. Ez a mű hiteles forrás Szent Domonkos kortársának a tollából. Alább idézünk két rövid történetet a Libellusból.

 

„Párizsba Máté testvért, a választott apátot küldték Bertrand testvérrel együtt, aki később Provence tartományfőnöke lett. Szentéletű férfi, aki kérlelhetetlen szigorral volt saját maga iránt, testét keményen sanyargatta, és Domonkos mester példáját sokban utánozta, ugyanis több ízben volt útitársa is. Őket küldték tehát Párizsba a pápa levelével, hogy ott a Rendet terjesszék.” (51)

 

„Bertrand testvér mesélte el nekem, akinek Párizsba küldéséről előbb emlékeztem meg, hogy mikor egy alkalommal Domonkos mesterrel utazott, és felettük nagy zivatar keletkezett, s az eső elöntötte a földet, Domonkos mester a kereszt jelével úgy űzte el előlük a záport, hogy mindig három könyöknyire maguk előtt látták, mennyire sűrűn zuhog az eső, de egyetlen csepp nem érte még a ruhájuk szegélyét sem.” (101)

 

1230-ban halt meg Le Bouchet-ben. 1414-ben földi maradványait átszállították az orange-i domonkosok templomába, amely 1561-ben leégett. 1881. július 14-én avatták boldoggá.

Szeptember 6.

Boldog Czartorysky Mihály

(domonkos testvér, áldozópap, vértanú)

1999. június 13-án Varsóban II. János Pál pápa boldoggá avatta a II. világháború 108 vértanúját, akik között található két domonkos: Rodzińska Júlia nővér, a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Apostoli Domonkos Nővér Kongregáció tagja, valamint Czartoryski Mihály atya a varsói Szent Józsefről nevezett słuzewi kolostorból.

 

Mihály 1897. február 19-én született a lengyelországi Jaroslaw környéki Pelkiniében. A keresztségben a János Ferenc nevet kapta. Witold és Dzieduszycka Jadwiga 11 gyermeke közül hatodikként született.

 

Szüleinek mély lelkisége alakította a ház légkörét, mindketten a Mariánus Társulat tagjai voltak. Tudatosan törekedtek hitre nevelni gyermekeiket, aminek gyümölcseként János két fivére egyházmegyés pap lett, a nővére pedig belépett a vizitációs nővérek közé.

Mihály hároméves korában súlyos skarláton esett át, és ennek következtében részlegesen elvesztette a hallását. Az otthoni alapos nevelés után egy Varsóhoz közeli magániskolában tanult. Ez a Tábortűz nevű iskola Stara Wieśben volt és Gralewski János egyházmegyés pap vezette. Krakkóban érettségizett, majd utána Lembergben folytatta tanulmányait és építészmérnökként végzett. 1920-ban részt vett Lemberg védelmében és a harcmezőn tanúsított bátorságáért a Hősök Keresztje nevű katonai kitüntetésben részesült.

 

1921-ben Lembergben tevékenyen hozzájárult a katolikus fiatalok Újjászületés nevű egyesületének megalapításához. 1923-tól közreműködött az egyesület vakációs tanfolyamainak szervezésében, valamint rendszeresen eljárt a közös lelkigyakorlatokra.

1924-ben a redemptoristák krakkói kolostorában részt vett a Lubienski Bernát atya által tartott lelkigyakorlaton. 1926-ban belépett a latin rítusú papi szemináriumba Lembergben, de rövid idő után elhagyta azt. 1927. szeptember 18-án a krakkói Szent Jácint kápolnában felvette a domonkos habitust és megkezdte a noviciátust. A Rendben a Mihály nevet kapta. 1928. szeptember 25-én tette le első fogadalmát. 1931-ben szentelték pappá. A teológiai tanulmányok befejezése után, 1932-ben az újoncok, majd a tanuló testvérek nevelője lett. Ez a nehéz és felelősségteljes feladat töltötte ki szerzetesi életének nagyobb részét. Ezen kívül egy ideig az újabb varsói kolostor építésének felelőse volt. Összegyűjtötte az értelmiségieket, foglalkozott Szent Domonkos harmadrendjével és lelkigyakorlatokat tartott. 1944 tavaszán áthelyezték az új varsói kolostorba.

 

A varsói felkelés Mihályt Varsónak a Visztula melletti városrészében érte. Mivel a harcok elvágták a kolostorba való visszatérés lehetőségét, jelentkezett a lengyel nemzeti hadsereg parancsnokságának III., „Konrád” nevű hadosztályához, és a felkelők tábori lelkésze lett. Ideje nagy részét a Tamka és Smulikowski utcák kereszteződésében működő Alfa-Laval nevű hivatal pincéjében berendezett kórházban töltötte, ápolva a sebesülteket, bátorítva őket, és lelki támaszt nyújtva számukra. Az általa berendezett kápolnában misézett. A szeptember 5-éről 6-ára virradó éjjel köteléke visszahúzódott a belvárosba. A kórházban ottmaradtak a súlyosan sérült katonák, a gyógyító személyzetből néhány civil és Mihály.

A német alakulatok behatolása után a civileket és az ápolónőket kivezetették a pincéből és elhagyhatták a várost. Mihály barátai ajánlották neki, hogy vegye le habitusát, és civil ruhában menjen ki a kórházból. De ő nem fogadta el ezeket a javaslatokat és, ahogy az egyik szemtanú megjegyezte „csak szelíden elmosolyodott és annyit mondott, hogy nem veszi le a skapulárét, és nem hagyja magukra a sebesülteket, akik teljesen tanácstalanok, és bénultan fekszenek ágyukban.” A németek letartóztatták Mihályt. Ott, a kórházban szeptember 6-án, délután 2 óra tájban lelőtték a súlyosan sérült felkelőkkel együtt, akiket nem akart magukra hagyni. A megöltek holttestét később kivonszolták a barikádra, leöntötték benzinnel, és meggyújtották. A megmenekített maradványokat ideiglenesen elhantolták egy közeli ház udvarán. Amikor egy évvel később a holttesteket exhumálták a célból, hogy a felkelők közös sírjában temessék el, Mihály testét nem ismerték fel.

 

Mihály lelkivilágát a következő forrásokból ismerhetjük meg: fennmaradt leveleiből, 1926 és 1944 közötti naplójából, lelkigyakorlatai alkalmával írt jegyzeteiből, keresztutas elmélkedéseiből, valamint egyéb írásaiból.

Korábbi Isten-keresése és a mindennapi életben az Evangéliumhoz való hűsége hivatásának felismerésében és annak örömest való vállalásában gyümölcsözött. A legkisebb habozás nélkül fogadta el hivatását, azzal a megyőződéssel, hogy az Isten ingyenes ajándéka. Rendi életének elejétől fogva hihetetlen odaadással vállalta kötelességeit, azzal a vággyal, hogy az élet legapróbb részleteiben is hűséggel teljesítse Isten akaratát. Azt írta jegyzeteiben, hogy minden fenntartás nélkül kívánja átadni magát Isten szolgálatára! Ha ezt teszi, akkor szabaddá, boldoggá, vidámmá válik már itt a földön.

Vágyakozott az Istennek való teljes önátadásra, és ezt valósította meg a hűséges imádságban. Tudta jól, hogy „ima nélkül nincs kegyelem, kegyelem nélkül nincs megváltás. Tudni kell imádkozni”. Isten iránti hűsége fejeződött ki például a zsoltárok imádkozásában, annak ellenére, hogy kezdetben nem túl sokat értett belőlük. Törekedett arra, hogy gondolatai szüntelen Istenre irányuljanak. Naplójában említi, hogy „tettekkel, állandó külső és belső erőfeszítéssel kell megmutatnom Istennek, hogy Őt állandóan szeretni akarom, folyamatos összeszedettséggel, folytonos tisztelettel és ragaszkodással, ráhagyatkozással, önfeláldozással kell, hogy szolgáljak Uramnak és Teremtőmnek.”

 

Jellemének egyik sajátossága volt a határozottság. Maga is tudatában volt annak, hogy ez az „igazi jellem” fő ismertetőjegye, ennek köszönhetően lehet elérni nehéz és értékes dolgokat. Másrészt tudta, hogy ha hiányzik a határozottság, akkor „az egész élet: a munka, a feladatok és a kötelességek mind szétfolynak”.

E határozottságának köszönhetően sikerült megvalósítania az Isten szolgálatára való teljes önátadást. Ez pedig a mindennapi kötelességekben való teljes kitartásban; valamint a gond, a fájdalom és a lelki szárazság alázatos elfogadása által teljesedett be. Tudatában volt annak, hogy mindez a vértanúsághoz vezet, mert ez a szeretet.

 

Igen tisztelte az időt, és igyekezett azt maximálisan kihasználni. A jegyzeteiben így emlékeztette magát: „pontosabbnak, hűségesebbnek és határozottabbnak kell lennem, az első csengőre félbeszakítanom a munkát. Ne pazaroljam az annyira drága (sic!) időt!”

 

Mihály úgy vélte, hogy Isten megtapasztalása a szerzetesi életben egyedül csak akkor lehetséges, hogyha abszolút aláveti magát „a feltétlen engedelmességnek”. Ha az ember átadja akaratát elöljárójának, akkor ezáltal elszakad minden ragaszkodásától, megtörik önzése. Örökfogadalmat téve a szerzetes szabaddá lesz és önként lemond mindenről, kivéve Isten szeretetéről. Tehát már semmi sem illeti meg, nemcsak az anyagi, de a lelki javak területén sem. „Semmilyen vele szembeni követelést sem tart igazságtalannak, semmi elvárása sincs, még a legnagyobb áldozat és önfeláldozás sem túl hatalmas, se nem jogtalan számára; semmit nem kifogásol, nem mentegetőzik. Itt az egyedüli mérték az Isten szeretete.”

Ez utóbbi mondat engedi mélységében megérteni a rendszabály aprólékos megtartásának, a lemondásnak és az áldozatnak az értelmét. Mihály nem önös célnak tekintette mindezt, s nem is kizárólag lelki karakterének tökéletesítésére adtak módot.

Szakadatlan vágya – hogy a legapróbb részletekben is teljesítse Isten akaratát – abból fakadt, hogy minél tökéletesebb választ akart adni Isten végtelen szeretetére. Mivel Krisztus a szentmise áldozatban szüntelen felajánlja magát értünk, ezért az Úr követésének legnagyszerűbb módja saját életének teljes elvesztése Isten és az emberek iránti szeretetből.

 

Mihály hatalmas energiát fektetett saját lelkének csiszolásába. Egyre növekvő életszentség helyett ez akár vezethette volna gőgre és a saját tökéletességében való meggyőződésre is. Tudatában volt ennek a veszélynek és „bízott Isten hatalmas irgalmában”. Emlékeztette önmagát: „Állandóan és folytonosan maradjak alázatos. Ne önmagamban, saját erőmben bízzak. Ne bízzam el magam sohase. Bármikor eleshetek. Ne a magam erejére hagyatkozzam, mert az semmit sem ér, ingatag és csalóka”.

Az életszentséghez vezető igazi út egyetlen módja az, ha Jézussal egységben maradok és kizárólag az ő erejére támaszkodom. „Szüntelenül egységben kell lenni az Úrral. Folytonosan ráhagyatkozni, általa, vele és benne élni szakadatlanul”.

 

Mélységesen meg volt győződve arról, hogy bármit birtokol is, az nem az ő tulajdona. Semelyik kegyelem, erény, siker sem az ő érdeme… Így írt erről: „egyik erény sem az én tulajdonom, még a hit és a remény sem, mert Isten szeretete számára azokat is át kell adnom a halál által, mert a mennybe és az örökkévalóságba azokat nem viszem át; egyedül a szeretet örök”.

 

Istenre való ráhagyatkozása által felismerte a Megváltó leghőbb óhaját: „lelkek utáni szomjazását! Ezzel a vágyakozással függ a kereszten és szüntelenül várja buzgóságomat”. Jézus óhajának ez a felismerése volt Mihály számára a buzgó apostoli tevékenység forrása. Az igehirdetés, a szentségek kiszolgáltatása, az újonc- és tanuló szerzetestestvérek nevelése által kívánta enyhíteni ennek a vágynak a hevét, izzását és fájdalmát.

 

A fent leírtakból kitűnik, hogy Mihály életfelfogásának természetes következménye az 1944. szeptember 6-án meghozott döntése. Hűséges szeretete és annak óhajtása, hogy Jézus vágyának eleget tegyen, azt kívánták meg tőle, hogy a magukra hagyott sérült felkelőkkel maradjon, még életének feláldozása árán is. Ezért maradt ott a kórházban papként, mint jó pásztor, aki odaadja életét juhaiért.

 

A Mazur Zsigmond OP atya „Czartoryski Mihály János atya, vértanú és hős” címen kiadott könyve alapján összeállított szöveget lengyel nyelvről Dezse Péter OP fordította.

(lásd: a varsói Słuzew-i domonkos honlapon, a 2011 januári állapotban:

http://www.sluzew.dominikanie.pl/michal_czartoryski/

 

Szeptember 6.

Boldog Rodzinska Stanislava Júlia

(szűz, harmadrendi domonkos nővér, vértanú)

Júlia Újszandec közelében, Nowojowában született, a tarnowi egyházmegye 700 éves múlttal rendelkező falujában. Nyolcéves korában elvesztette édesanyját, amikor pedig elérte a 10. életévét, meghalt az édesapja is. Ő és Janina nevű húga felneveléséről a domonkos nővérek gondoskodtak, akik akkoriban már húsz éve végeztek apostoli munkát az ottani plébánián.

 

Júlia a népi iskola elvégzése után középfokú tanítóképzőben folytatta tanulmányait. Az általános iskolák tanítóit a két világháború közötti időben ebben az iskolatípusban képezték. A magas színvonalú képzés és diploma mégsem jogosította fel a tanulókat arra, hogy azután felsőbb iskolába léphessenek. 17 éves korában tanulmányait megszakította, hogy belépjen az Apostoli Domonkos Nővérek Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Kongregációjába. A rendi képzést Tarnobrzeg-Wielowieśben, a Kongregáció anyakolostorában sajátította el.

 

A rendi fogadalmak letétele és a pedagógiai képzés kiegészítése után a Gniezno környéki Mielżynben dolgozott, Rawa Ruskában, és leghosszabb ideig, 22 évig Vilnius-ban. Egész apostoli szolgálatában mindenekelőtt a gyerekekkel és a fiatalokkal volt kapcsolatban: árvaházi gondozóként, tanítónőként, később pedig az iskola vezetőjeként, illetve a legszegényebb gyermekek számára táborokat szervezett. Ebből az időszakból így emlékeznek rá: „kiváló pedagógus és nevelő volt, akit a tanulók nagyra becsültek. Igényes, igazságos, az elérni kívánt tudáshoz a becsületes erőfeszítésre jó szóval ösztönző, az emberi gyengeségeket megértő, a tanítványaival való kapcsolatban szeretetteljes és közvetlen volt. Vendégszerető, az árvákért fáradozó, irántuk (nemzetiségüktől függetlenül) szívélyességet és szeretetet tanúsító ember volt.”

 

Júlia nővér ilyen hozzáállása nem csupán gazdag személyiségéből fakadt, hanem mindenekelőtt abból a tényből, hogy Krisztust életének középpontjába helyezte. A Krisztus titkára való összpontosítás csak a hűséges imaélet által lehetséges, különös hangsúlyt fektetve a szemlélődő imára, amit a domonkos lelkiségben az apostolkodás előfeltételének tartunk.

Tehát semmi különös nincs abban, hogy Júlia életének tanúi hangsúlyozzák a közösségi liturgikus imádsághoz és a lelki gyakorlatokhoz (a fordító megjegyzése: de nem pontosan a magyar rekollekció, lelkigyakorlat értelemben!) való hűségét. Júlia „mély hitű és mélyen imádságos ember, mindig szelíd, nyugodt, gondoskodó és mosolygós”, neveltjeit szerető. A nevelők példaképének tartják.

Júlia a II. világháború szörnyű körülményei között sem hagyott fel apostoli szolgálatával. Részt vett a lengyel nyelv, a történelem és a hittan földalatti titkos oktatásában Vilniusban. Közreműködött a nyugalmazott egyházmegyés atyák segítségének a megszervezésében. 1943 júliusában a Gestapo őrizetbe vette és bebörtönözték Łukiszkiben. (ford. megj. : Vilnius hírhedt börtöne, ahol a cári, hitleri, litván, saugumai, szovjet politikai foglyokat, több nép képviselőit: fehéroroszokat, litvánokat, zsidókat, és mindenekelőtt lengyelek ezreit, a felkelések résztvevőit és a lengyel nemzeti hadsereg katonáit tartották fogva.) A zárka, ahová vitték, önmagában kínzás volt. Ezek a borzalmas körülmények, de a kihallgatások sem törték meg sem testileg, sem pedig lelkileg. A tanúk kiemelték az arcára kiülő nyugalmat és összeszedettséget, ahogy a kihallgatásról elvezették. Az Isteni Gondviselésbe vetett hit és bizalom, a hősies bátorság és a felebarát szeretete még inkább kitűnt, amikor 1944 júliusában politikai foglyokkal együtt a Gdańsk környékén lévő stutthofi koncentrációs tábor zsidó barakkjába került, ahol a 40992-es rabszámot kapta.

Stutthofi rabtársnőinek vallomásai szépen tanúskodnak Júlia magatartásáról: sokat imádkozott egyedül, sőt a raboknak is szervezett imaközösséget. „Megdöbbentő volt a nyugalom, amely arcáról sugárzott. Mindig az volt az érzésem, hogy komoly belső összeszedettséggel rendelkezik.” – vallotta egyikük. Áldozatosan segített másoknak, nemzetiségtől, vallási hovatartozástól függetlenül. A tanúk megjegyzése szerint ez szívének szükséglete volt. Amit csak tudott, megosztott másokkal, még utolsó falat kenyerét is. A hősies szeretet gyakorlásának csúcspontja volt Júlia azon döntése, hogy bement a tífusszal fertőzöttek közé, azokhoz, akiket betegségük miatt elszigeteltek, és emberhez méltatlan halálra ítéltettek.

A tábori pokol közepébe lépve, Júlia nemcsak alapvető szolgálatot nyújtott a haldoklóknak, hanem mindenekelőtt reményt adott nekik, megvédve őket a kétségbeeséstől. Imával kísérte utolsó földi küzdelmeiket. A szemtanúk leírása szerint Júlia tette: „az irgalmasság tanúsítása olyan körülmények között, ahol már elfelejtették az irgalmasság létezését”. Tífusszal megfertőzve, 1945. február 20-án elhunyt. Boldoggá avatási eljárása a többi lengyel vértanúéval együtt 1992. január 26-án indult meg Włocławekben.

Júlia nővér életét és vértanúságát szemlélve eszünkbe jut az, amit II. János Pál pápa a 2000. év nagy jubileumát meghirdető Incarnationis mysterium kezdetű bullájában írt: „Ezért kötődik az Egyház szerte a földön a vértanúk tanúságához, s kell őriznie gondosan emlékezetüket. … A hívők szívében a vértanúság fölötti csodálathoz kapcsolódjék a vágy, hogy ha a körülmények úgy kívánnák, Isten kegyelmével követhessék példájukat.” (13. pont)

 

Boldoggá avatásának hivatalos szertartása 1999. június 16-án volt Ószandecben, Árpád-házi Kinga szentté avatásakor.

 

Szeptember 18.

Mássziász Szent János

(domonkos testvér)

János Spanyolországban, az estremadurai Riberában (Ribera del Fresnóban) született 1585-ben. Egy kereskedelmi hajón Dél-Amerikába utazott. Limában, a Mária Magdolna kolostorban a Rendben megélt evangéliumi szegénység útját választotta. Különösen kitűnt az alázatosságban és a szeretetben. Közel 22 éven át volt a kolostor portása. Rendkívüli módon belemerült az irgalmasság cselekedeteibe. Sokakat visszavezetett Isten szeretetére azok közül, akik letértek az igaz útról. Az elhunytak lelki üdvéért szorgalmasan imádkozta a rózsafüzért. Porres Szent Mártonhoz hasonlóan eltűrte az igazságtalanságokat és a rágalmakat, szorgosan gondozta a szegényeket és a betegeket. 1645. szeptember 16-án halt meg. VI. Pál pápa 1975. szeptember 28-án a szentek sorába iktatta.

 

Szeptember 22.

Boldog Serrano López Jácint

(domonkos testvér, áldozópap és társai,

spanyolországi vértanúk)

A 20. században sok olyan vértanú hirdette Krisztust, akiknek hitvallását haláluk ragyogtatta fel. A század viszontagságainak, nyomorúságainak idején az ő áldozatuk békét és kiengesztelődést kér a világra. Közülük sokan Spanyolországban, a polgárháború dúlása idején haltak meg. Köztük több, Rendünkhöz tartozó testvért: papot, segítő testvért és novíciust is megöltek az 1936-os év során.

 

A II. János Pál pápa által 2001. március 11-én boldoggá avatott vértanúk közé tartozik az is, akiről ma emlékezünk meg: Serrano López Jácint († november 25-én), aki a valenciai rendi főiskola tanáraként az aragóniai domonkos rendtartomány vikáriusa lett, amikor a tartományfőnök kénytelen volt Franciaországba menekülni. Három további testvér tartozott a valenciai kolostorhoz. Közülük Urbano Lanaspa Lajost augusztus 25-én ölték meg, Fernandez Álvarez Konstantint augusztus 29-én és Pardo Molina Rafaelt szeptember 26-án. Más vértanúk a calandai kolostorhoz tartoztak. Közülük hetet (Martínez Mancebo Lúciuszt, López Couceiro Antalt, Díez González Felicisszimuszt, Rey Robles Szaturiuszt, Manrique Maelero Tirzuszt, Soto Barros Gumerzinduszt, de Navascués y de Juan Lambertet) ott öltek meg július 29-én, kettőt (Muro San Miguel József Máriát és Prats Baltuena Joachim novíciust) pedig egy nappal később Castelserás városában, ahová a calandai kolostorból menekültek. Két másikat (Calvo Burillo Ferencet és Monzón Romeo Ferenc újmisést) Híjar városában végeztek ki (augusztus 1-jén, illetve 29-én), hármat (Peiró Victor Rajmundot, valamint a valenciai kolostorhoz tartozó Vidal Segú József Mária és Meseguer Burillo Jakab testvéreket) Barcelona városában (augusztus 21-én vagy 22-én, illetve december hónap valamelyik napján).

Mindnyájan Szent Domonkos Atyánk nyomdokait követték vagy imádságban és tudományos munkában, vagy lelkipásztori buzgóságban, vagy ökumenikus párbeszédben. A halált vállalva, mindvégig okos bátorsággal ragaszkodtak a megfeszített Krisztushoz: a haláltól ugyan féltek, nem bíztak vakmerően saját magukban, de azt, Krisztus királyságát hívva segítségül szívükbe, az utolsó órában alázatosan elfogadták.

 

Mindnyájukat: 14 áldozópapot, két segítő testvért és egy novíciust, akik Isten és a haza szeretete miatt nagy szorongattatást szenvedtek, II. János Pál 2001. március 11-én, két aragóniai pappal együtt boldoggá avatta.

 

Szeptember 22.

Posadas Boldog Ferenc

(domonkos testvér, áldozópap)

Ferenc 1644-ben született a spanyolországi Cordobában, a Lama de Arcos nevű elszegényedett nemesi családban. Édesanyja (aki Szent Domonkos nagy tisztelője volt) vallásos nevelésének köszönhetően Ferenc kora gyermekkorától szorgalmasan imádkozta a rózsafüzért. Nagyon szerette a szegényeket, ételét sokszor kiosztotta nekik. A papi hivatást választotta, megkezdte tanulmányait. Édesanyjának is az volt minden vágya, hogy fia pap legyen. De édesapja halála után mostohaapát kapott, aki abbahagyatta Ferenccel a tanulást és helyette iparos tanulónak küldte. Később megengedték neki, hogy a munka mellett folytathassa a papságra való felkészülést. Azután szülővárosában belépett a Scala Coeli kolostorba. Sok szenvedés érte itt a szelíd, jóságos Ferencet, mert teljesen félreismerték, és kemény, megalázó, megvető bánásmódban volt része. Hősi türelemmel viselte mindezeket, és szelíd kitartása által végül is megismerték igazi természetét.

 

Pártfogója és példaképe Ferrer Szent Vince volt. Szent életével igazolt prédikációi és kitűnő lelki vezetése hatására sikerült megváltoztatnia szülővárosa erkölcsi életét. Például Ferenc tanácsára hallgatva Cordobában bezárták a kétes erkölcsi színvonalú színházakat. Mindvégig alázatos és egyszerű tudott maradni. Kétszer püspökké akarták tenni, de nem fogadta el sem ezt, sem más vezető beosztást. Felszentelt pap létére is szívesen részt vett a segítő (nem pap) szerzetes testvérek munkájában. Cordobában halt meg 1713. szeptember 20-án. Sírja a Szent Pál templomban van. 1818. szeptember 20-án avatták boldoggá.

 

Szeptember 24.

Moner Boldog Dalmát

(domonkos testvér, áldozópap)

Dalmát 1291-ben született a spanyol Gerona közelében, hívő családban. Tanulmányait a dél-franciaországi Montpellier egyetemén végezte. 23 évesen belépett a geronai domonkos kolostorba. A tehetséges, értelmes fiatal papra bízták a főiskolai teológia oktatást. Tevékeny életet élt, egyre népszerűbb lett, de ezt nehéz volt elviselnie az alázatos Dalmátnak, akit vonzott a magány. Szent Domonkoshoz hasonlóan szigorú volt önmagához, állandóan böjtölt és keveset aludt, inkább elmélkedésben és virrasztásban töltötte az éjszakát. Amikor útra indult, sohasem vitt magával még egy darab kenyeret sem, mert annyira bízott a gondviselésben. Ha Istennek gondja van a vadvirágokra, hogy ne volna gondja az ő szegényére, akinek minden gazdagsága Jézus? Az Úr angyalait küldte, hogy legyenek segítségére az úton, táplálják, védjék, és beszélgettek is vele. Ezt észrevették társai, akik azután csak úgy hívták: „a testvér, aki az angyalokkal beszélget”. Rendkívüli kegyelmei, elragadtatásai magukra vonták a figyelmet. Ez nagyon fájt neki, nem akart a középpontba kerülni. Egyre ellenállhatatlanabbul hívta a magány, és a természetben Isten csodálatos ajándékát látta. Ezért szívesen és sokat imádkozott egyedül a szabadban.

 

Az Istennel magányban és csendben töltött élet szeretete, az evilági dolgokról való teljes lemondás arra ösztönözte, hogy élete vége felé a közösségi életben csak az imádság és az étkezés idején vegyen részt. A kolostor kertjében, a hegyoldalban vágott magának barlangot és utolsó négy évében ott élt remeteségben. 1341. szeptember 24-én halt meg Geronában. A 20. században sírját áthelyezték a Jézus Szent Szíve templomba. 1721. augusztus 13-án avatták boldoggá.

 

Szeptember 25.

Modenai Boldog Márk

(domonkos testvér, áldozópap)

Márk Szent Domonkos hűséges követője volt. Az észak-olaszországi pesarói kolostor elöljárójává választották. Példájával megreformálta az ellanyhult kolostori közösségi életet. Prédikációival és könyveivel sokat tett az emberek megtéréséért. Egyszer hozzá fordult egy kétségbeesett édesanya, mert hároméves kisfia meghalt. Márk imáit Isten meghallgatta és feltámasztotta a gyermeket. 1498-ban halt meg Pesaróban. 1857. szept. 10-én avatták boldoggá.

Szeptember 26.

Ripafratta Boldog Lőrinc

(domonkos testvér, áldozópap)

Lőrinc 1373-ban született az észak-olaszországi Ripafrattában, Pisa mellett. 20 éves korában belépett Pisában a Szent Katalinról nevezett domonkos kolostorba. A kolostori élet fegyelmének meglazulása jellemezte ezt a kort. Sziénai Szent Katalin lelkiatyja, Capuai Boldog Rajmund lett a rendfőnök 1380-ban, akinek célja az eredeti kolostori életszigorúság visszaállítása, a szerzetesi élet megújítása volt. Ehhez a lelki mozgalomhoz csatlakozott Lőrinc. Novíciusmester lett, a fiatalok képzését bízták a szentéletű szerzetesre, aki példájával nevelt. Nagy elhivatottsággal és jó tehetséggel végezte ezt a feladatot. Oroszlánrésze volt a Rend megújulásában.

 

Ő tanította a szerzetesi életre többek között Firenzei Szent Antonin érseket, Boldog Fra Angelicót és testvérét, Benedeket, Tiefernói Boldog Pétert. Tanítványai képzésében a Szentlélek vezetésére bízta magát. Rendkívüli éleslátással felismerte egyéni adottságaikat, és arra bátorította őket, hogy tehetségükkel szolgálják Istent. Tudta, hogy nem csak szavakkal lehet prédikálni. Firenzei Szent Antonint a teológia tanulására biztatta, Tiefernói Boldog Pétert a szemlélődésre, Fra Angelicót a művészetre. Lőrincet választották meg az eredeti szigorhoz visszatért kolostorok tartományfőnökévé. A pistoiai rendházban élt ekkor. Egy pestisjárvány idején éjjel-nappal ápolta a betegeket. Közel hatvan éven át volt a környékbeli lakosság fáradhatatlan lelkiatyja. 1456. szeptember 27-én halt meg. Sírja Pistoiá-ban, a Szent Domonkos templomban található. 1851. április 4-én avatták boldoggá.

Szeptember 28.

Erquiciai Szent Ibanez Domonkos

(domonkos testvér, áldozópap),

Manilai Szent Ruiz Lőrinc

(családapa, világi hívő)

és társaik, Japánban vértanúk

Ez a 16 szent vértanúból álló csapat (v.ö. november 6.) 1633 és 1637 között áldozta fel életét a hitéért. Mindannyian a japán Nagaszakiban dolgoztak különböző, fölszentelést igénylő vagy nem igénylő szolgálatokban az Egyház építésén és ugyanott haltak meg szörnyű kínok között, nyakvillával és veremben kivégezve. Testüket elégették és hamvaikat szétszórták.

 

Kilencen közülük Japánból származtak, négyen Spanyolországból, egy-egy pedig Franciaországból, Olaszországból és Manilából (a Fülöp-szigetekről). Mindannyian, férfiak és nők, a Domonkos Család tagjai voltak vagy ahhoz csatlakoztak. Kilencen áldozópapok voltak: Erquiciai Ibanez Domonkos (†1633), Kyushei Gorobioye Tomonaga Jakab (†1633), Szentlélekről nevezett Lukács Alfonz (†1633), Szent Istvánról nevezett Ansalone Jordán (†1634), Hioji Rokuzayemon Nishi Tamás (†1634), González Antal (†1637), Courtet Vilmos (†1637), Aozarazai Mihály (†1637), Schiwozuka Vince (†1637); ketten szerzetes testvérek: Schoyemon Ferenc (†1633) és a rózsafüzérről nevezett Kohioye Máté (†1633); ketten harmadrendi nővérek: Nagaszaki Magdolna (†1634) és Omurai Marina

(†1634); hárman világi munkatársak és hitoktatók: Kurobioye Mihály (†1633), Kyotoi Lázár (†1637) és Manilai Ruiz Lőrinc családapa, a Fülöp-szigetek első vértanúja (†1637).

 

II. János Pál pápa 1987. október 18-án ünnepélyesen szentté avatta őket. A kereszténységben és ezen belül a Domonkos Családban érvényesülő közösség és sok elemből összetevődő egység szép példáját állítják elénk.