Az
életrajzok a naptárból nyithatók meg.
NOVEMBER
November 3.
Porres Szent Márton
(domonkos testvér)
Márton a perui
Limában született 1579-ben János spanyol
lovag és Anna Velasquez fekete bőrű
felszabadított rabszolganő gyermekeként.
Az Újvilágban fájdalmasan megalázott
fekete bőrű nép tanúságtevője a szentek
sorában.
Borbélysegéd volt,
amikor Szent Domonkos Rendjébe kérte
felvételét és a limai Rózsafüzér
Királynője kolostor segítő testvérei
közé osztották be. 1603-ban tett
ünnepélyes örökfogadalmat. Csodálatos
volt egyszerűsége, ártatlansága és hite.
Sok megalázó munkát kellett végeznie.
Isten azonban mennyei ajándékokkal és
karizmákkal jutalmazta. Az Oltáriszentség
misztériuma és a Megváltó szenvedése
iránt a legnagyobb fokú áhítattal volt.
Teljesen a szegények,
különösen a betegek iránti szeretet
cselekedeteinek szentelte magát, sőt még
az állatokat sem zárta ki szeretetéből. Méltó
arra, hogy a segítő testvérek mennyei
pártfogója legyen. A böjt, a kemény
vezeklés és az imádság jellemezte. Jézus
példájára sokat virrasztott. Éjszakai
imáiban sokat elmélkedett a keresztény
tanításon. 1639. november 3-án halt meg
Limában. Márton mind Észak-, mind
Dél-Amerika minden lakosának szívéhez
közel áll, nemcsak egészen kivételes
alázatossága miatt, ami már önmagában is
vonzó, hanem azért is, mert személye
jellé vált. XVI. Gergely pápa 1837-ben
boldoggá, majd XXIII. János pápa 1962.
május 6-án szentté avatta.
November 4.
Boldog János*
(domonkos testvér,
püspök)
Wildeshausenben
született 1180 körül. János, akit a
kortársai Johannes Teutonicusnak – ‘Német
János’ – neveztek, egyházi pályára
készült, s különösen az egyházjog
érdekelte. Bolognában az alapító Szent
Domonkos (lásd augusztus 8-án) kezéből
öltötte magára a rendi ruhát 1220-ban.
1225–27-ben a keresztes háború
prédikátora, 1230-ban a pápai legátus,
Odo del Carcere Tullianus bíboros
tanácsadója és kísérője volt. 1231-ben
megválasztották a magyar domonkos provincia
vezetőjévé, majd diakóvári püspök
lett. Mint boszniai püspök (1233–37)
megtérítette Minoslav bánt. 1237-ben
pápai legátusként a bolgár fejedelemhez
küldték. 1238-40-ig Lombardia
provinciálisa volt, majd az 1241. évi
párizsi általános káptalanon rendfőnökké
választották. A testvérek „püspök
magiszter testvérnek” hívták. Öt
nyelven tudott prédikálni. Nagy tekintélye
volt a pápai udvarban is. IX. Gergely
annyira kedvelte, hogy egyik kérésére
minden további nélkül így válaszolt: „Azonnal
bullába foglalom”. Rendi káptalant
tartott Párizsban, Bolognában, Kölnben
(1245), Montpellier-ben (1246), Treviriben
(1247), Londonban (1250) és Metzben (1251).
A következő káptalant Budára hirdette
meg, de azt már utóda vezette.
Kormányzása alatt a vezetést megosztotta:
Párizs kezéből kivette a felsőoktatás
egyeduralmát, és Montpellier-ben,
Bolognában, Kölnben és Oxfordban a
párizsihoz hasonló teológiai fakultást
szervezett. Szorgalmazta a domonkos rítus
egységesítését. 1245-ben IV. Incénél
elérte, hogy a domonkos testvérek csak a
generális magiszter engedélyével
fogadhassanak el egyházi méltóságot.
Halála a domonkos rend első, arany korszakának
végét hozta. Gyönyörű sírját a
protestánsok elpusztították.
Hevenesi Gábor a 17.
század végén így ír róla: „János az
osnabrücki egyházmegyében lévő
Wildesheim városából való. Ifjúkorában
kiváló tehetsége miatt filozófiát,
polgári és kánonjogot tanult, s doktor
lett. II. Frigyes római császár
szeretetét és jóakaratát élvezte, s a
pápa előtt is igen nagy tekintélye volt,
annyira, hogy penitenciáriusa lett. A
fejedelmi kegynél azonban Isten kedvét
többre becsülte, amikor magára öltötte a
domonkos rend ruháját, melyet Isten Anyja
mutatott neki. Ezután csak Istennek akart
szolgálni. Másokkal is meg akarta
ismertetni Istent, ezért fölgyulladt benne
a vágy, hogy a magyaroknak hirdesse az
evangéliumot. Ezt oly buzgósággal és
hozzáértéssel tette, hogy a domonkos rend
magyar tartományának provinciálisa lett. A
tartományt szeretettel, szelíden és
éberen kormányozta, s főként
példájának erejével lelkesített a
keresztény hit terjesztésére. Mikor a
híre elért Rómába, IX. Gergely pápa
parancsára – jóllehet János tiltakozott
ellene – boszniai püspökké tették.
Püspökként oly nagy szeretettel volt a
szegények iránt, hogy kedves barátja,
Cantipratanus tanúsága szerint évi 8000
ezüst márka jövedelméből csak a legszükségesebb
részt tartotta meg magának, a többit mind
a szegényekre költötte. Elfáradván a
lelkipásztori gondokban, sokszor kérte,
engedjék visszatérni a szerzet nyugalmába.
Mikor végre erre engedélyt kapott,
tevékenységet cserélt, és nem pihent meg
továbbra sem. Mikor ugyanis a püspökségről
való távozásában nyilvánvalóvá vált
életszentsége, közkívánatra a domonkos
rend generálisává választották. 1241-től
mint negyedik generális 12 éven át
kormányozta a rendet. 1253. november 4-én
Augsburgban hívta el Isten az örök
nyugalomba. Életében és halálában sok
csodával tündökölt.”
†Strassburg, 1252.
november 4.
(*Részlet a Szent
István Társulat által 2009-ben kiadott
Szentek élete című könyvből)
November 5.
Ballachi Boldog Simon
(domonkos testvér)
Simon 1250 körül
született nemesi családban Rimini
közelében. Katonai pályára készült
gyermekkora óta, ezért tanulmányai
kizárólag a fegyverforgatásra terjedtek
ki. Nagy szenvedéllyel élte tipikusan
evilági életét. 27 éves korában viszont
más hivatást kapott az Úrtól. Tisztán
felismerte a lelke üdvét fenyegető veszélyeket,
ezért felhagyott korábbi életével és
belépett a Domonkos Rendbe, ahol szerény
segítő testvér lett. A kert gondozása
volt a feladata és szívesen besegített a
házimunkába. A sok munka mellett kevés
ideje maradt az imádságra, ezért inkább
lemondott az alvásról az ima kedvéért.
Kemény életmódjával vezekelt korábbi
léha életéért. 57 éves korában
megvakult. Életszentségét rendkívüli
természetfölötti események is
tanúsították. 1319. november 3-án halt
meg Riminiben. 1820. március 14-én avatták
boldoggá.
November 6.
Navarrete Boldog Alfonz
(domonkos testvér,
áldozópap, vértanú)
Alfonz 1571-ben
született és 1617. június 1-jén Japánban
a keresztényüldözés alatt
vértanúhalált halt. Sok társáról, akik
szintén Japánban szenvedtek vértanúságot
1617 és 1628 között, e napon emlékezünk
meg. 1867. július 7-én avatták boldoggá
őket.
November 6.
Boldog Ilona*
(másodrendi domonkos
apáca)
A 13. század elején
született. Ilona a veszprémi domonkos
kolostor priórája és hét éven át
Árpád-házi Szent Margit (lásd január
18-án) nevelője volt. Lelki életét komoly
misztikus élmények határozták meg, élete
végén megjelentek testén Krisztus sebei, a
stigmák. A kolostor kormányzásában jó
gyakorlati érzékről tett tanúságot.
Veszprémben halt meg valószínűleg 1270.
november 15-én. Halála után tizenkét
évvel holttestét a kolostortemplomban
készített ékes síremlékbe helyezték
át. Tisztelete kérdésében a Szentszék
még nem nyilatkozott. Ünnepét a rendben
november 6-án ülik.
Életéről így ír
Hevenesi Gábor a 17. század végén: „Ilona
magyar nemzetségből származott.
Veszprémben a Szent Katalin tiszteletére
1222-ben emelt domonkos apácakolostorban
tette le szerzetesi fogadalmát. IV. Béla
király leányának, Boldog Margitnak volt
mesternője az erényekben, és csodálatos
életszentségben élt. Krisztus bizonyságot
akart adni élete szentségéről, ezért
míg Ilona az ő keserves kínszenvedéséről
elmélkedett, sebeinek stigmáit csodálatos
módon kezeibe és jobb oldalába írta.
Gyakran megtörtént, hogy imádság közben
– hosszasan szokott imádkozni – teste a
levegőbe emelkedett, mennyei muzsikát
hallott, s annyi vigasztalás töltötte el,
hogy teste ezt nem tudván befogadni,
elveszítette érzékelését és erőit. A
szenteket oly gyengéd szeretettel tisztelte,
hogy eljöttek és társalogtak vele. Egy
éjszaka a cellájában elragadtatásban
imádkozott, és a keresztről Krisztus leszállt
hozzá az érc corpusban, s nővértársai
semmi erővel nem tudták kibontani Ilona
öleléséből mindaddig, míg a következő
nap dél körül magához nem tért és
vissza nem tette ő maga a helyére. Az Úr
szentséges Testének és Vérének
misztériuma iránt igen nagy áhítattal
viseltetett. Ha olykor a gyóntatójától
nem kapott engedélyt a szentáldozásra,
vágya úgy fellobogott, hogy maga Krisztus
látható alakban nyújtotta neki az
Eucharisztiát. Megkapta a prófétálás
lelkét, s a gyógyítás adományának
birtokosaként érintéssel futamította meg
a betegségeket; elszáradt virágok
érintésére újra kivirultak, de nehogy a
többiek fölfigyeljenek rá, mindjárt
széjjeltépte őket. Mikor haldoklott,
Krisztus jött elébe a szentek nagy
csapatával, és 1270. november 9-én
elszólította a boldog halhatatlanságba,
majd halála után sok csodával dicsőítette
meg.”
(*Részlet a Szent
István Társulat által 2009-ben kiadott
Szentek élete című könyvből)
November 7.
Domonkos Mindenszentek
Ezzel az ünneppel
megemlékezünk mindazokról, „akik Szent
Domonkos Családjában előttünk jártak,
és magatartásukkal példát,
közösségükkel társaságot,
közbenjárásukkal támogatást nyújtanak
nekünk”, hogy „buzgón kövessük őket
és hivatásunkban megerősödjünk”.
November 8-án pedig megemlékezünk a
Domonkos Rend minden elhunyt tagjáról.
November 14.
Liccio Boldog János
(domonkos testvér,
áldozópap)
Liccio János a
szicíliai Caccamóban született egy nagyon
szegény családban. Édesanyja a szülés
után nem sokkal meghalt, így a gyermeket
dajkára kellett bízni, hogy életben
maradhasson. Nyomasztó, nehéz gyermekkora
volt. 15 évesen Palermóban járt és
meggyónt Jeremiás Boldog Péter domonkos
atyánál (lásd október 25.), akit aztán
jobban megismert, és hatására belépett a
Domonkos Rend palermói Szent Zita
kolostorába. Szent életű elöljárója
nagy hatással volt lelki fejlődésére.
János az imádságon kívül minden idejét
a lélekmentésre fordította: sokat
gyóntatott és prédikált. Gyermekkorának
fájó emlékei ellenére is – vagy talán
éppen ezért – elhatározta, hogy
kolostort épít szülőfalujában, bár nem
rendelkezett az ehhez szükséges
anyagiakkal. Az volt a célja ezzel, hogy a
domonkosok lelki vezetése által javuljon az
ottani emberek hitélete. Bízott abban, hogy
Isten meg fogja mutatni, hogyan váltsa
valóra tervét. Elöljárói engedélyével
két testvérrel együtt útnak indultak
Caccamóba. A Gondviselés csodálatos módon
úgy rendezte a dolgokat, hogy mindig előteremtődött
az, ami éppen kellett az építkezéshez,
és minden akadály elgördült az útból,
felépült a kolostor a lelkek hasznára.
János lett a kolostor első elöljárója.
Lelkiéletében a legfontosabb a szenvedő
Krisztus szeretete volt, ezért szokták
kereszttel a kezében ábrázolni. 1511.
november 14-én halt meg szülőfalujában, a
szicíliai Caccamóban. Sírja az Angyalos Szűz
Mária templomban található. 1753. április
25-én avatták boldoggá.
November 14.
Broccadelli vagy Narni
Boldog Lúcia
(harmadrendi domonkos nővér)
Lúcia 1476. december
13-án született az olaszországi Narniban.
Gyermekkorától kezdve szoros kapcsolat fűzte
Jézushoz, aki misztikus módon el is
jegyezte őt. Lúcia szüzességet fogadott,
de szülei férjhez akarták adni. Az esküvő
előtt a Szűzanya megnyugtatta, hogy csak bátran
engedelmeskedjen, a házasságban nem fogja
megszegni fogadalmát. Férje megengedte
neki, hogy folytassa korábbi életmódját.
Szépen ellátta háziasszonyi teendőit, és
szabad idejében folytatta bensőséges
imaéletét. Négy év házasság után –
isteni sugallatra – megkérte férjét,
hogy engedje el, és visszaköltözött
szülei házába, majd kevéssel ezután
1494. április 30-án belépett a domonkos
harmadrendi nővérek közé. Egy éven át a
római kolostorban élt, majd Viterbóba
küldték új kolostor alapítására. Egy
újabb év elteltével pedig Ferrarába
küldték szintén alapítási céllal, és
őt jelölték ki az ottani kolostor
vezetésére. Nem volt nyugodt, csendes így
az élete, ráadásul férje nem tudott
belenyugodni elvesztésébe, ezért
állandóan unszolta, hogy térjen vissza
elhagyott otthonába. De Lúcia
állhatatossága győzött végül. Olyan
meggyőzően sikerült a férje lelkére
beszélnie, hogy az elfogadta döntését, sőt
maga is belépett a ferencesek közé, és
ott élte le szentül az életét.
Lúcia életében
folytatódtak a természetfölötti
események. 1496. február 25-én megkapta az
Úr szent sebeit. Megismerte a sebek
fájdalmát és sok testi-lelki kínban,
vigasztalanságban volt része. Egy
alkalommal Lúciának – mint főnöknőnek
– meg kellett büntetnie néhány nővért
szabályellenes viselkedésük miatt. Ekkor
azok megsértődtek, haragra gerjedtek,
elvakultságukban Lúcia ellen fordultak és
megrágalmazták. Kétségbe vonták
sebhelyeit, csalónak nevezték. Ennek
következtében végül is megfosztották főnöknői
hivatalától, sőt az utolsó helyet kellett
elfoglalnia az általa alapított és a
vezetésére bízott kolostorban. Még
szavazati jogát is megvonták, valamint
megtiltották, hogy a házat elhagyja és a
világiakkal szóba álljon. Isten
megengedte, hogy a szent életű Lúciát
félreismerjék rendtársai, és ettől sokat
szenvedett, de alázattal viselt el minden
megpróbáltatást. Még lelkiatyjától is
megfosztották, és egy ellene hangolt papot
rendeltek gyóntatójául. Gyakori
betegségeiben senki sem ápolta, teljesen
magára hagyták. Lúcia 38 éven át viselte
mindezt türelemmel, vállalva Jézusért
minden szenvedést ebben az ellenséges,
elvakult, rosszindulatú környezetben. Isten
nem hagyta magára, hanem megengedte, hogy
Sziénai Szent Katalin (lásd április 29.)
és Racconigi Boldog Katalin (lásd
szeptember 4.) megjelenjen neki lelki
vigasztalást nyújtva.
Csak Lúcia halálakor
nyílt meg rendtársai szeme, amikor
látták, hogy tényleg nagy örömmel indul
az útra és közben angyalok énekét
hallották. Végre felismerték Lúciában a
szentet és nagy tisztelettel temették el.
1544. november 15-én halt meg Ferrarában.
Sírját 1935-ben áthelyezték Narniba.
1710. március 26-án avatták boldoggá.
November 15.
Nagy Szent Albert
(domonkos testvér,
püspök, egyháztanító)
Albert a 12. század
végén vagy a 13. század elején született
Lauringenben, Svábföldön. Páduában
fejezte be tanulmányait (1223) és
Szászországi Boldog Jordán (lásd február
13.) ott vette fel őt a Domonkos Rendbe.
1242-től 1248-ig Párizsban tanított. A
legszorgalmasabb tanítványa Aquinói Szent
Tamás (lásd január 28.) volt. A
különböző országokból Párizsba gyűlt
diákokat Albert az egyetemesség
szellemében tanította az új tudományra,
tudniillik az arisztotelészi fizikára a
zsidó és az arab értelmezés szerint.
1248-ban az újonnan alapított rendi főiskola
(studium generale) igazgatója lett Kölnben.
Tamás követte oda. Albert azután
különböző tisztségeket töltött be.
Később Teutonia tartományfőnökévé
(1254-1257) választották. A ferences
Bonaventurával együtt szorgalmasan védte a
kolduló rendeknek az egyetemi tanításhoz
való jogát. 1260-ban regensburgi
püspökké szentelték.
Tisztségéről két
év múlva lemondott, mert arra méltatlannak
érezte magát. Ismét a tanulmányoknak
szentelve idejét bejárta Würzburgot,
Strassburgot, Kölnt. A szentek
bölcsességét csodálatosan ötvözte az
emberi tudománnyal. Írásaiban és
tanításában kiemelkedően világosan
fogalmazott, erkölcsiségében és
lelkipásztori szeretetében pedig ragyogó
volt. Különösen kitűnt az Oltáriszentség
és az Istenszülő Szűz iránti kivételes
tiszteletében, aki a hagyomány szerint
megerősítette őt szent elhatározásában.
Kiváló műveket
hagyott maga után a szent tudományban és
más tudományokban is: méltó volt rá,
hogy „nagynak” és „egyetemes
tanítónak” nevezzék.
1280. november 15-én
halt meg Kölnben. Egyszerű, de méltóságteljes
síremléke a kölni dóm közelében lévő
domonkos templom altemplomában található.
II. Piusz pápa Albertet 1459-ben
egyháztanítóvá nyilvánította. XI. Piusz
pápa 1931. december 16-án szentté avatta,
és XII. Piusz pápa pedig a
természettudományok valamennyi művelőjének
pártfogójául rendelte.
November 19.
Benfatti Boldog Jakab
(domonkos testvér,
püspök)
Jakab a 13. században
született az olaszországi Mantovában.
Rendi tanulmányai alatt jó barátságba
került Boldog Boccassini Miklós domonkos
testvérrel (lásd július 7.), akit később
domonkos rendfőnöknek választottak,
azután pedig XI. Benedek néven pápa lett.
Jakab hűséges tanácsadója volt XI.
Benedek pápának, és utódja, XIII. János
pápa is megbecsülte őt, és kinevezte
Mantova püspökévé. Igazságszerető, bölcs
egyházi vezető volt, aki sokat törődött
a szegényekkel. Egy pestisjárvány idején
maga is ápolta a betegeket. 18 éven át
vezette az egyházmegyét. A „szegények
atyja”-ként említi a mantovai püspökök
életéről szóló könyv. 1332. november
19-én halt meg Mantovában. Sírja 1813 óta
a katedrálisban van. Amikor sok évvel
halála után a templom felújításakor
felnyitották sírját, testét épen
találták, romlatlan állapotban. Sok csoda
történt ott Boldog Jakab
közbenjárására. 1859. szeptember 22-én
avatták boldoggá.
November 24.
Delgado Szent Ignác
Kelemen
(domonkos testvér,
püspök),
a békéről nevezett
Le Quang Liem Szent Vince
(domonkos testvér,
áldozópap),
Pham Trong (An) Kham
Domonkos
(családapa,
harmadrendi világi domonkos)
és 114 társuk, 18-19.
századi vietnami vértanúk
Észak-Vietnamba
Domonkos-rendi spanyol misszionáriusok
vitték el a keresztény hitet a 17. század
végén. Történelmi dokumentumok
bizonyítják, hogy a világi domonkos
közösségek számszerűleg szépen
növekedtek, és a lelkipásztorok
támogatásában aktívan tevékenykedtek. A
19. században vallásüldözés tört ki
Vietnamban, aminek következtében 117-en
szenvedtek vértanúhalált, közülük 38
domonkos. Ma is nagy tisztelettel emlékeznek
rájuk, és ez komoly motiváló erőt jelent
számukra, különös tekintettel a
közelmúlt politikai helyzetére Vietnamban.
Amikor 1954-ben a kommunista Ho Si Minh
magához ragadta a hatalmat
Észak-Vietnamban, sok keresztény menekült
Dél-Vietnamba, köztük fiatal világi
domonkosok családjaikkal együtt, akik
aztán Dél-Vietnamban alapítottak új
közösségeket.
1975-ben, amikor
Dél-Vietnam is kommunista kézre került, ez
újra próbára tette a keresztények hitét.
A kommunista állami hatóságok betiltották
az egyházi összejöveteleket. Összesen
két világi szervezetet minősítettek
ideológiailag „veszélytelennek”: a
templomi kórusokat és a harmadrendi világi
domonkos közösségeket, amelyeket az
északi hatóságok egyszerűen csak „rózsafüzért
imádkozó öregasszonyoknak” neveztek.
Visszatekintve
láthatjuk, hogy micsoda tévedés volt ez! A
vietnami püspökök hamar felismerték, hogy
ebben óriási missziós lehetőség rejlik,
ezért minden támogatást megadtak a világi
domonkos közösségeknek egyházmegyéikben.
Ezekben az évtizedekben tehát, ha egy
vietnami katolikus hívő elkötelezett,
aktív vallásos életet akart élni, akkor
erre csak úgy volt lehetősége, ha
csatlakozott egy világi domonkos
közösséghez.
1987-ben adta hivatalos
jóváhagyását a Domonkos Rend általános
főnöke a világi domonkos közösségek
megújított szabályzatára. Ez nagy
lendületet adott a vietnami közösségek
apostoli munkájához, az Evangélium
hirdetéséhez. Az 1990-es évek végén
enyhülni kezdett az egyházüldözés
Vietnamban.
A világon jelenleg
összesen 150.000 világi domonkosról
tudunk, akik közül 105.000 Vietnamban él.
A templomokban naponta háromszor tömegesen
imádkozzák a zsolozsmát. Reggel és este
ott vannak köztük a dolgozó felnőttek is,
míg délben csak az idősek, akik nem járnak
munkába.
Ezt a 117 szent
vértanúból álló csapatot, akikről
november 24-én emlékezik meg a Domonkos
Rend, és akiket II. János Pál pápa 1988.
június 19-én ünnepélyesen szentté
avatott, igen kegyetlen módon ölték meg
Krisztus nevéért a 18-19. században a mai
Vietnam területén. Kilencvenhat közülük
vietnami, tizenegy spanyol és tíz francia;
58-an a Párizsi Missziótársulathoz
tartoztak, 59-en pedig a Domonkos Családhoz.
Ezen testvéreink
közül egyesek püspökök voltak:
tudniillik Delgado Ignác Kelemen († 1838),
Henares Domonkos (†1838), Diaz Sanjurjo
József Mária (†1857), García-Sampedro
Menyhért (†1858), BerrioOchoa Bálint (†1861)
és Hermosilla Jeromos (†1861).
Mások pedig
áldozópapok: Gil de Federich Ferenc (†1745),
Leciniana Máté Alfonz (†1745), Castańeda
Jácint (†1773), a békéről nevezett Le
Quang Lięm Vince (†1773), Dô Yęn Vince (†
1838), Fernandez József (†1838), Nguyęn
Van Hanh (Dięu) Domonkos (†1838), Nguyęn
Van Tu Péter
(†1838), Tuóc
Domonkos (†1839), Tinh Vięt Du Tamás
(†1839), Nguyęn Van
(Doŕn) Xuyęn Domonkos (†1839), Dô Quang
Hien József (†1840), (Doâi) Trach
Domonkos (†1840), Mâu Domonkos (†1858),
Tuân József (†1861), Almató Péter (†1861).
Ismét mások Szent
Domonkos harmadrendi papi közösségének
tagjai voltak: Schoeffler Ágoston (†1851),
Câm Domonkos (†1859), Khuông Tamás (†1861).
Néhányan világi
harmadrendi domonkosok voltak: Hoŕng Luong
Canh József (†1838), Nguyęn Dính Uyęn József
(†1838), Nguyęn Van
Dę Tamás (†1839), Hŕ Trong Máu Xavéri
Ferenc (†1839), Nguyęn Van Mói Ágoston (†1839),
Bůi Van Uy Domonkos (†1839), Nguyęn Van
Vinh István (†1839), Toán Tamás (†1839),
Pham Trong (An) Kham Domonkos (†1859), Nguyęn
Duy Khang József (†1861).
Huszonöten pedig a
vietnami domonkos missziókból való
keresztények voltak.
Különbözőképpen
végezték ki őket: hetvenötöt lefejeztek,
huszonkettőt megfojtottak, hatot megégettek,
ötnek a tagjait szétmarcangolták, kilencet
a börtönben halálra kínoztak.
Holttestüket névtelenül temették el, de a
nép körében mindig áldottnak tartott
emlékük elevenen fennmaradt.
Remélnünk kell, hogy
közbenjárásukra a világ békét és az
Egyház szabadságot nyer.
November 27.
Savoyai Boldog Margit
(özvegy, másodrendi
domonkos apáca)
Margit főrangú
családban született, a savoyai herceg
egyetlen lánya volt. Férjével együtt
erényes életet éltek, és Ferrer Szent
Vince domonkos atya (lásd május 5.)
prédikációit hallgatva még jobban
elkötelezték magukat a jóra,
pártfogolták a szegényeket és
támogatták az egyházi intézményeket.
Szent Vince lett Margit lelki vezetője.
Amikor 15 év házasság után férje
meghalt, Margit lemondott vagyonáról,
örökös tisztaságot fogadott, és
visszavonult életet kezdett Albában.
Semmiféle zaklatás ellenére sem volt
hajlandó újra férjhez menni, hanem
Istennek szentelte az idejét. Benső
sugallatra belépett a Domonkos
harmad-rendbe, majd másodrendi szemlélődő
kolostort alapított Manfréd atya
segítségével. Sok követője lett a fiatal
özvegyasszonynak. Albában hatvan társnőjével
együtt tett fogadalmat. Sok rendkívüli
esemény kísérte életét, gyakran olvasott
az emberi szívekben és imáival sok beteget
meggyógyított. Halálos ágyán, a betegek
szentségének felvételekor egy idegen
apáca volt segítségére, akiben
kolostorának tagjai Sziénai Szent Katalint
(lásd április 29.) sejtették. Az utolsó
percekben azt kérte társnőitől, hogy tegyék
le a földre Krisztus lába elé.
Teljesítették kívánságát, bár nem
láttak semmit. Ekkor fénybe borult a kis
cella és angyalok énekét hallották.
Margit boldogan halt meg 1464. november
23-án Albában. 1669. október 9-én
avatták boldoggá.
