Az életrajzok a naptárból nyithatók meg.

MÁJUS

Május 4.

Bicchieri Boldog Emília

(szűz, másodrendi domonkos apáca)

Emília az itáliai Vercelliben született 1238-ban. Tizenkilenc éves korában tett fogadalmat az apja által épített monostorban. Többször volt elöljárónő, de alázatosan élt a nővérek között. Örömmel végezte a legalantasabb házimunkákat. Egyedül Istenhez ragaszkodott és hálás volt ajándékaiért. Különösen tisztelte az Üdvözítő kínszenvedését, aki őt a Szent Kereszt megtalálásának (akkori) ünnepén, május 3-án hívta magához 1314-ben. XIV. Kelemen pápa 1769. július 19-én hagyta jóvá tiszteletét.

 

Május 5.

Ferrer Szent Vince

(domonkos testvér, áldozópap)

Vince a spanyolországi Valenciában született 1350-ben. 17 éves korában lépett be a Domonkos Rendbe. A lelkiéletet nagyon komolyan vette és szigorú fegyelemmel élte meg. Ennek szép tanújelét hagyta az utókorra „A lelkiélet” című értekezésében. Először filozófiai és teológiai tárgyakat tanított. Közben 1380 és 1390 között Petrus de Luna bíboros legátus és I. János aragóniai király parancsára a polgári és egyházi ügyek összhangba hozásával kapcsolatban is teljesített feladatokat. Emellett az igehirdetésbe is bekapcsolódott, először az avignoni pápánál, majd Dél-Franciaországban és Olaszországban. 1399-ben teljesen a vándorprédikálás szolgálatának szentelte magát mint „Krisztus követe”, a tőle kapott különleges küldetése alapján, amint ő maga tanúskodik erről XIII. Benedek ellenpápához írt levelében.

 

A szakadás által szétdarabolt Egyház békéjéért és egységéért nagy aggódással, igen komolyan dolgozott, elhagyva az ellenpápát, akit előzőleg jóhiszeműen követett. A Szentlélek ajándékaival eltelve és apostoli felhatalmazásokkal ellátva bejárta jóformán egész Nyugat-Európát. Karizmatikus igehirdető vált belőle a lelkek nagy-nagy javára. A franciaországi Vannes-ban halt meg 1419. április 5-én. 1455. július 29-én III. Kallixtusz pápa a szentek sorába iktatta.

 

Május 6.

Árpád-házi Tössi Boldog Erzsébet*

(másodrendi domonkos apáca)

Magyarországon született 1292-94-ben. Erzsébet atyja az utolsó Árpád-házi király, III. András (1290–1301), anyja a lengyel Kujáviai Fenenna hercegnő volt. Nagynénjei között találjuk Szent Erzsébetet, Szent Margitot (lásd január 18-án), Szent Kingát, Boldog Jolánt.

Édesanyja fiatalon, második gyermeke szülésében halt meg. III. András egy év múlva újraházasodott, és a Habsburg-házban keresve szövetségest, Habsburg Albert leányát, Ágnest vette feleségül. Gyermekük nem született, így kézenfekvő volt, hogy a királyné a magyar trón egyetlen örökösét, a kis Erzsébetet vegye anyai gondjaiba. A kislányt Bécsben neveltette, s egy Habsburg érdekeket szolgáló tervnek megfelelően – ami a cseh és a magyar koronát egyaránt a Habsburgoknak biztosította volna – 1298. február 12-én eljegyeztette őt II. Vencel cseh király fiával, IV. Béla egyik kései leszármazottjával, Vencellel.

 

1301. január 11-én gyászba borult az ország: meghalt András, az utolsó Árpád-házi király. A temetésen Erzsébet is ott volt. A hagyomány szerint amikor a király koporsóján lefelé fordították az Árpádok címerét, annak jeleként, hogy kihalt az ősi Ház, a kislány ájultan esett össze. Fölfogta vajon, mit jelentett édesapja halála neki és az országnak? Megsejtette, hogy Európában ő lett most az egyik legfontosabb személy: aki őt megnyeri, joggal nyúlhat a magyar szent koronáért? Az özvegy Ágnes királyné kincsekkel megrakodva elhagyta az országot, s magával vitte a kis Erzsébetet, a Habsburgok politikai terveinek legfontosabb eszközét.

 

E tervek azonban egymás után hiúsultak meg. Több szereplő eltűnt a sakktábláról, gyakran maguk a királyi bábuk is cserélődtek, s velük együtt a szempontok és érdekek is. Erzsébet egyszer csak úgy találta, hogy már útjában van a Habsburgok újabb terveinek. Most már maga akarta kezébe venni sorsát. Két nagynénje, Szent Erzsébet és Szent Margit nyomdokait akarta követni: az evangéliumi szegénység, tisztaság, engedelmesség, a közösségben élt testvéri szeretet, a rejtett ima és áldozat útját választotta. E döntésétől kezdve többé nem hagyta magát érzéketlen bábuként kezelni. Isten, mint Szent Margitnak, neki is megadta az alkalmat, hogy mostoha nagybátyja, Habsburg Henrik házassági ostromait visszautasítva, ország-világ előtt bizonyítsa: önként, a maga akaratából választotta jegyeséül a Királyok Királyát, kinek koronáját viselve nem uralkodóként, hanem önkéntes áldozatként akarja szolgálni hazáját.

 

Döntése legapróbb következményeit is vállalta, semmit sem tartott meg magának: haláláig nem találkozott többé rokonaival, hazájabeliekkel. A svájci Töss domonkos kolostora lett lelki otthona.

A maga választotta szigorú vezeklő életmódot Jegyese, a Királyok Királya súlyos betegségekkel, külső és belső megpróbáltatásokkal tetézte. A kolostorban töltött 28 év alatt szinte állandóan beteg volt, élete utolsó négy évében pedig fokozatosan teljesen megbénult. Kiszolgáltatottságában, fájdalmai közepette hasonlóvá lett a kereszten szenvedő Krisztushoz.

 

Halálos ágyán, az égi haza küszöbén földi hazája felé sóhajtott. Nővértársai ekkor sejtették meg, hogy a köztük élő és elégő magyar királylány legnagyobb szenvedése – külső és belső megpróbáltatásain túl – maga a számkivetés, a hazájától és övéitől való elszakítottság volt.

 

A tössi kolostor lakói nagyon szerették és tisztelték őt. Szent élete és a közbenjárására történt csodák miatt biztosak voltak abban, hogy Isten gazdagon megjutalmazta, azaz megadta neki az Élet koronáját, melyet egy látomásban megígért hű szolgálóleányának.

 

A halálhír hosszú hónapok múlva jutott el Magyarországra. Itt akkor már évtizedek óta Anjou Károly Róbert uralkodott, s nevelte utódát, a fiatal Lajost. Már csak a legidősebbek emlékeztek a közel négy évtizede elhunyt III. András király száműzetésbe került leányára. Néhányan azt is tudni vélték, hogy dömés apáca lett és Margit módjára vezekelt hazájáért. De azután ezek az utolsó emlékezők is meghaltak, és Erzsébetre – legalábbis hazájában – néhány történészen és hagiográfuson kívül senki sem gondolt.

Boldog Erzsébetet a templom kórusa közelében temették el. Amikor „harminc hét” után áthelyezték a „királyi méltóságához és szentségéhez illő” új sírba, testét teljesen épnek találták. Sírját – a virágzó kolostorral együtt – a protestánsok elpusztították. Erzsébet sírjának fedőlapját ma a zürichi Landesmuseumban őrzik. A domonkos rendben boldogként tisztelik, május 6-án.

 

A tössi apácák Árpád-házi Boldog Erzsébetről följegyezték krónikájukban: „Isten kegyelme megőrizte nekünk ezt a tiszteletreméltó kincset, amiért állandóan dicsérnünk kell Őt és hálát adnunk a mindenható Istennek; ő ugyanis világosan megmutatta csodái által, hogy Erzsébetet a maga dicsőségére és nem a világ örömeiért teremtette. Most tehát Annak dicsőségére és tiszteletére beszéljük el életét, aki a földön az erények tanítója volt, most pedig az égben megjutalmazója, hogy ily módon mindenki, aki csak hall róla, jobbá legyen.

 

Ugyanúgy, amint az Úr Magyarország földjét és különösképpen a prédikáló rendet a szent és tiszteletreméltó, ugyanebből a nemzetségből való Szent Margit asszonnyal díszítette, éppúgy megtisztelte ezzel a nemes fejedelemnővel ezt a földet és ugyanazt a rendet, különösképpen a tössi kolostort. Dicsérjük ezért szünet nélkül Isten végtelen jóságát, aki királyi személyének értékes ajándékát nekünk méltóztatott adni, és elvezette őt e kolostor lelki közösségébe. Csodálni való az, hogy a Szentlélek tanácsára és az isteni gondviselés akaratából abból a távoli országból ebbe a kolostorba jött, de mindebben Annak művét is kell látnunk, aki egyesíti a hatalmat, a bölcsességet és az akaratot: kegyelmének erejében ő maga akarta ezt a művet beteljesíteni az általa meghatározott időben.

 

A nemes hercegnő a tizenharmadik évében volt, amikor kolostorunkba belépett és a Rend szabályai szerint az engedelmesség igáját magára vette. Alázatosan megígérte, hogy önként aláveti magát mindannak, amit Isten és a Rend követel. Ez a nemes hercegnő volt az első leány, akit az új alapítás szentségi oltára előtt fogadtak a Rendbe. Az oltárt azután fölszentelték Miasszonyunk angyali üdvözletének és Szent Erzsébetnek tiszteletére, aki szintén magyar királynő volt, Türingia és Hessen őrgrófnője és Erzsébet rokona.

 

Amikor az erényes hercegnő már tizenöt hete élte a szerzetesi életet, mostohaanyja megparancsolta, hogy idő előtt adják rá a fátyolt és tegye le az engedelmesség fogadalmát. Ő alázatosan meghajolt. Mostohaanyja elhozott a fribourgi Szent Katalin-kolostorból egy Bussnang nevű asszonyt, Rudolf császár nővérének a lányát, akit udvarhölgyként és gondviselőként állított mellé. Durva és kemény asszony volt, aki oly sok szenvedést okozott neki, hogy mi nem kételkedünk abban, hogy Erzsébetnek a kegyetlenségek miatt lelki vértanúságot kellett elszenvednie.

Történt egyszer, hogy Ausztriai Henrik herceg jött ebbe az országba Erzsébetet keresve, akiről nem akart lemondani. Követelte, hogy vezessék elé a lányt. Amikor meglátta, hogy Erzsébet fölvette már a fátyolt, annyira fölbőszült, hogy lerántotta fejéről, a földre dobta és megtaposta a fátyolt. Nagyon tetszett neki ugyanis a lány szeretetreméltó személye és nagyon szerette volna feleségül venni: szép volt, arca nemes vonású, teste igen arányos, a nő minden kelleme megmutatkozott rajta. Ezért állhatatosan kérte, utazzék vele Ausztriába. Nem akarta tudomásul venni, hogy ő már szerzetesnő lett és fogadalmat tett. Erzsébet azt válaszolta, gondolkozni akar. A kórusba ment, a Legszentebb előtt térdre borulva könyörgött Istenhez, mutassa meg neki, hogyan ismerheti meg drága akaratát és hogyan kell helyesen tennie. Először az a gondolata támadt, hogy engedhetne, hiszen a magyar királyságnak ő az egyetlen és törvényes örököse; de abban a pillanatban Isten megértette vele, hogy az Ő akarata ez: maradjon a kolostorban, szegényen, száműzötten az Ő szerelméért, mint ahogy Ő is szegény és száműzött volt az iránta és az emberi nem iránti szerelemből. Ekkor teljesen alárendelte magát Isten akaratának, de olyan fájdalmat érzett, hogy ájultan elterült, szájából és orrából vér folyt. Amikor magához tért, elutasította Henrik urat: nem megy vele, itt folytat szegény életet Isten akarata szerint. A mennyei Atya tehát ugyanazt a hozományt adta neki, mint egyszülött Fiának: száműzetést, szenvedést és szegénységet. Így élt huszonnyolc évet az egész közösség és különösképpen a fogékonyabbak épülésére.

 

Szavaiban és tetteiben egyaránt mindig igen alázatos és szelíd volt, mindent szívesen megtett, amit csak kértek tőle, jóllehet királyi származása, fiatalsága és természetes adottságai folytán szíve annyira érzékeny volt, hogy a legkisebb dolgok is fájdalmat okoztak neki. Egész életét tökéletes tisztaságban töltötte; Urunk Jézus Krisztusért, a tiszta és alázatos szívűek mennyei Jegyeséért megvetette a világot és annak minden vonzását.

 

Nagy szegénységben élt, megfosztva magát a mulandó javaktól. Egyszer a mostohaanyja eljött meglátogatni őt, s amikor Erzsébetet az egyetlen javított és foltozott ruhájában találta, megdöbbenve mondta: „Nővér, nem szégyelled magad, hogy bár Magyarország királyának leánya és törvényes örököse vagy, ilyen rossz ruhát hordasz?”

 

Mindössze harminc schilling évi jövedelme volt. Később az ausztriai ház Erzsébetnek ajándékozta az Öningennek nevezett majort, ami évente negyven mérő gabonát jövedelmezett.

 

Történt, hogy egy ünnepre igen kemény gyóntatót küldtek a kolostorba. És minthogy az egész közösség meggyónt, Erzsébet is ment, és alázatosan bevallotta a hibáit és mindazon szenvedéseit, amelyeket a megpróbáltatások és a számkivetés okozott neki. A gyóntató nem ismerte nemes személyét, ezért megkérdezte a nevét. Ő alázattal válaszolta: »Erzsébet nővér Budáról.« A kérdésre, hogy ott is született-e, így felelt: »Igen.« Mire a gyóntató ezt mondta: »Nyomorult, szegény teremtmény lehetsz, hogy olyan messze földről ide jöttél száműzetésbe.« Erzsébet pedig nem fedte föl, kicsoda. A kórusba ment, és az oltár előtt átadta magát Annak, aki minden szív vigasztalója és segítője, reá bízta minden gondját. A gyóntató, miután Erzsébet eltávozott, megérdeklődte kilétét. Amikor megmondták neki, hogy méltóságos királyi hercegnő, András király leánya, nagyon megrémült, és azonnal kérte, vezessék Erzsébethez: leborult a lábaihoz, és alázattal kérte, hogy Isten szerelméért bocsásson meg neki.

 

A nővér, aki huszonnégy éven át a konyhában szolgált, azt mondta, hogy bármilyen ételt adott neki, soha nem panaszkodott, akár egészséges volt, akár beteg, mindent úgy fogadott, ahogy az Úr küldte.

Jó és hasznos azt is tudni, hogy buzgósággal adta magát az áhítatos vezeklő imára. Szokása volt, hogy bármi jót tett is, imádkozott vagy jót cselekedett, azon igyekezett, hogy senki se beszéljen róla. Mégsem tudta egészen elrejteni; mi láttuk őt imádkozni elmélkedésében elmerülten, és bár teste tántorgott, olyan kemény imára kényszerítette magát, hogy csodálkozva kérdeztük, miképpen tudja elviselni. Különösen nagypénteken mutatott nagy áhítatot: Urunk szenvedésének tiszteletére négyszáz véniát tett.

Ugyancsak bensőséges áhítattal viseltetett Miasszonyunk iránt. Erről sok alkalommal tanúskodott, mivel buzgósággal szolgálta Miasszonyunkat. De különösen nagy áhítattal ülte meg azt az ünnepet, amikor az Angyal tudomására hozta Miasszonyunknak, hogy Isten Anyja lesz. Lelkének egész buzgóságával emlékezett arra az örömre és dicsőségre, amelyben akkor része volt, és ezen öröm tiszteletére ezer Ave Mariát mondott ugyanennyi véniával. Ugyanígy Miasszonyunk minden ünnepén ezer Ave Mariát mondott ezer véniával.

 

Biztosan tudjuk, hogy az isteni Gondviselés rendezte el életét. Sok hitelt érdemlő személy megállapította, hogy Urunk nagy életszentségre és jutalomra teremtette és választotta ki… Ennek különösen is bizonyságát adta egy szegény asszony, kinek negyven éve béna volt a keze. Történt egy éjszaka, hogy egy hangot hallott: »Menj Magyarország királynőjéhez, kérd, hogy érintse meg a karodat, és meggyógyulsz«. Az asszony azt gondolta, hogy képzelődik, és nem törődött vele, de a következő éjszaka ismét beszélt a hang, és ugyanazokat a szavakat ismételte. Az asszony azt gondolta, hogy Magyarországra kell mennie, s minthogy ezt sohasem tudta volna megtenni, nem volt benne semmi bizalom. De a harmadik éjjel is szólt a hang, és ezt mondta: »A tössi kolostorba kell menned, ott van Magyarország királyának leánya. Kérd őt, hogy érintse meg a kezedet, és egészséges leszel.« Az asszony tehát eljött és elmesélte, hogyan szólt hozzá háromszor a hang, és nagy állhatatossággal és bizalommal könyörgött a nemes hercegnő segítségéért, akit Urunk jelölt meg neki. A nővérek elmentek Erzsébethez, és elmondták ezeket a szavakat. Ő megrémült, mivel még fiatal volt, és alázatosan azt válaszolta, hogy nem illendő az ilyen tett és nagyon nem szívesen tenné. A nővérek azonban addig unszolták, mígnem beleegyezett. A szegény asszonyhoz ment, megfogta a kezét, és könyörgött Urunkhoz, jutalmazza meg (az asszony) hitét és segítse meg. Urunk meghallgatta ezt az imát, és teljesen meggyógyította a szegény asszony negyven éve béna kezét. Ugyanez az asszony később különböző dolgokat hozott, amelyeket meggyógyult kezével készített, hogy tanúskodjék a csodáról, melyet Urunk ezen irgalmas hercegnő igaz szeretetének megjutalmazásáért és nagyobb vigaszáért tett.

A sokféle gyötrelmes szenvedés közben egyetlen türelmetlen szó sem hagyta el ajkát. Elveszítette a hallását, olykor a látását is, egy alkalommal annyira kimerült volt és hirtelen oly fájdalom lepte meg, hogy azt hittük, ütött az elválás órája. Egy bizonyos idő múltán, amikor a nővérek már aggódtak, vajon idejében érkeznek-e a szentségek, magához tért, s látta, hogy az egyik nővér keservesen sír. Jóságosan így szólt hozzá: »Bátorság, Isten senkinek sem ad nagyobb szenvedést, mint amit el tud viselni«.

Utolsó éveiben a teste egészen összezsugorodott. Állandóan feküdt, úgy kellett fölemelni és lefektetni. Először a lábai bénultak meg, majd a keze. Halála előtt két évvel olyan tehetetlen volt, hogy mások segítsége nélkül nem tudott megfordulni az ágyban. Ez a rendkívüli szenvedés állandóan súlyosbodott és újabb gyötrelmeket okozott, mivel testének különböző részein nyitott sebek (fölfekvések) keletkeztek, melyek lassan elterjedtek az egész testén. Úgy kellett a szájába tenni az ennivalót, mint egy gyermeknek; mindent alázatosan fogadott a legutolsó konyhalánytól is…

A betegség szünet nélkül gyötörte, helye sem maradt benne az életnek, annyira, hogy maga mondta: »Elérkeztem odáig, hogy kívánom azt, amitől minden ember visszariad a természete szerint: a halált.« Amikor ez a pillanat végre elérkezett, kérte, hogy nyissák ki az ágya melletti ablakot, majd az égre tekintett, és szólt: »Uram, Istenem, Teremtőm, Megváltóm és örök Oltalmazóm! Tekints ma rám végtelen irgalmasságodban. Fogadj be az örök hazába, távol e világ száműzetésétől, kínszenvedésed és fájdalmas halálod érdeme által. Vedd tekintetbe, hogy annyira távol éltem a világtól, hogy családomból soha többé nem láttam senkit, mióta elhagytam hazámat.« Ebben az összeszedettségben szállt el értékes lelke a meggyötört testből. Elhagyta e tünékeny világ nagy nyomorát az igaz gazdagságért, a könnyek völgyét az örök örömért, a halandó élet törékenységét a teljes egészségért, e múlékony lét száműzetését a mennyei királyság örök otthonáért, ahol birtokába vette, hogy örökké élvezze, az idők kezdetétől neki készített örökséget.

 

Történt aztán, hogy amikor a kegyelmekkel ékes hercegnő már hosszú ideig a földben pihent, faragott sírhelyet akartak neki készíteni. A köveket úgy rendezték el, hogy értékes maradványai a föld felett nyugodjanak, amint ez királyi méltóságához és szentségéhez illett. Amikor a sír elkészült, kiemelték a testét arról a helyről, ahol már harminc hete nyugodott; a nővérek nagyon kívánták őt újra látni, mivel nagyon szerették őt, de senki sem merte ezt nekik tanácsolni, attól való félelemben, hogy a test már teljesen enyészetnek indult, hosszú, fájdalmas betegsége miatt. Titokban mégis fölnyitották a koporsót, és a testet és a tagokat oly tökéletes állapotban találták, hogy még a bőr sem változott el, bár ruházata már szétfoszlott. Ekkor óvatosan átemelték a fakoporsóból a kőkoporsóba; sem a feje, sem a tagjai nem sérültek meg, szét sem hullottak. Isten csodája valóban, hogy az a test, amely életében elviselhetetlen fájdalmakat tűrt, hosszú ideig kár nélkül szenvedte el a föld nedvességét.

 

Íme, ez a sírjának fölirata:

 

Anno Domini MCCC XXXVI pridie kalendas nouembris obiit soror Elisabeth filia illustrissimi principis domini Andree quondam regis Ungarorum, soror ordinis nostri, ducens laudabilem vitam in isto conventu Thös XXVIII annis, hic sepulta juxta mayus altare.

(Az Úr 1336. évében, november első napjának előestéjén meghalt Erzsébet nővér, a kiváló herceg úr, András, a magyarok egykori királyának leánya, rendünk nővére; huszonnyolc évig dicséretes életet élt e tössi kolostorban; itt van eltemetve a főoltár mellett.)

 

Isten, aki megjutalmazza valamennyi szentjét és fölmagasztalja az alázatos és tiszta szívűeket, magához vette ezt az erényes és alázatos hercegnőt, és a tünékeny javak viszonzásaként az örök dicsőség mindenkor megmaradó kincsét adta neki, amelynek ő nagy örömben és tökéletes biztonságban fog örvendezni mindörökké. E tökéletes boldogság ölén hívjuk őt segítségül. Kérjük, esdjen ki nekünk kegyelmet az Úrnál, hiszen ha földi élete során szeretetében oly sok kegyelmet eszközölt ki felebartainak, bizton reménykedünk abban, hogy most ott, Isten mellett még inkább segít és meghallgatja imáinkat.”

(* Részlet a Szent István Társulat által 2009-ben kiadott Szentek élete című könyvből)

 

Május 7. 

Bergamói Boldog Albert

(családapa, harmadrendi világi domonkos)

Albert Itáliában, Bergamo környékén, Villa d’Ognában született 1214-ben. A szegények iránt rendkívül bőkezű volt, emiatt felesége rengeteg szemrehányást tett neki, de ő ezt is türelmesen viselte. Miután megözvegyült és gyermekük sem volt, elhagyta apjától örökölt birtokát és Cremonában telepedett le. Szegény keresztényként élt, ezzel a szegénységükkel dicsekvő eretnekek ellenpéldájává lett. Az akkor (1234-ben) szentté avatott Szent Domonkos bűnbánó és irgalmas szellemét követve, belépett a harmadrendi világi Bűnbánó Testvérek közé 1260 körül. Ennek a közösségnek Szent Domonkos Bűnbánó Rendje néven a Rendhez való teljes csatlakozását 1285-ben, nem sokkal Boldog Albert halála (1279) után fogadta el Munio de Zamora rendfőnök. Ez volt az első hivatalosan jóváhagyott szabályzata a Domonkos Harmadrendnek, és ez képezi az alapját a mai szabályzatnak is. Innentől számítjuk hivatalosan a harmadrend létezését, amely később még több ágra tagozódott.

Albert a kolostor közelében élt, minden erejével a hit és a béke ügyéért fáradozott, szolgálta a szegény zarándokokat. 1279. május 7-én halt meg. XIV. Benedek pápa 1748. máj. 9-én jóváhagyta emberemlékezet óta tartó tiszteletét.

 

Május 8.

Szűz Mária oltalma a Domonkos Rend felett

- lásd külön LELKISÉG  címszó alatt

 

Május 10.

Firenzei Szent Antonin

(domonkos testvér, püspök)

Antonio Pierozzi Firenzében született 1389-ben. 1405-ben vette fel a Rendbe Boldog Dominici János. Pappá szentelése (1413) után 1418-tól kezdve elöljáróként irányította és vezette a tökéletességre a testvéreket Cortonában, Fieso-léban, Nápolyban és Rómában, ahol a Rota ügyhallgatója és nagyhírű kánonjogtudós lett.

 

1436-44-ig a Cosimo de Medici által 1435-ben építtetett híres firenzei kolostor elöljárója volt, ugyanabban az időben, amikor Boldog Fra Angelico az isteni titkokat szemléltető képeket festette ott. Európában ekkor virágzott a humanizmus tudománya, 1443-ban megnyílt az első nyilvános könyvtár is. Mint a szigorúbb fegyelmű domonkosok olaszországi általános vikáriusa (ezt a tisztséget 1437-től töltötte be) 1438-ban részt vett a firenzei zsinaton. Bölcsességét elismerve IV. Jenő pápa 1446-ban firenzei érsekké nevezte ki. Ebben a szolgálatában jó pásztor gyanánt rászorulókat támogató társaságot alapított. Ezáltal a mai szociális gondozás előfutára lett. Mindenét a szegényeknek adta. A papság szigorú, de mérsékletet tanúsító megújítója volt, lelkipásztor, hitoktató, elsősorban prédikátor. Tudást és szeretetet tükröző írott művei közül a legismertebb, a Summa moralis tanúsítja, hogy egészen kiváló mestere volt az erkölcstannak. 1459. május 2-án halt meg. VI. Adorján pápa 1523. máj. 31-én szentté avatta.

 

Május 12.

Portugáliai Boldog Janka

(szűz, másodrendi domonkos apáca)

Janka, V. Alfonz portugál király egyetlen leánya Lisszabonban született 1452-ben. Eleinte a királyi udvarban élt és apja távollétében az országot is kormányozta. A Krisztus szenvedése iránti jámbor szeretet elmélkedésre, szigorú életre, a nyomorban szenvedők iránti irgalmasságra indította. Apja és rokonai akadékoskodását leküzdve 1472-ben belépett az aveyri domonkos kolostorba. A bűnösök megtéréséért és az afrikai keresztény foglyok kiszabadulásáért felajánlott alázatos, bűnbánó élet után, harmincnyolc éves korában halt meg, 1490. május 12-én. XII. Ince pápa 1692. december 31-én jóváhagyta tiszteletét.

 

Május 13.

Lambertini Boldog Imelda

(szűz)

Imelda, világi nevén Lambertini Mária Magdolna, 1320 körül született Bolognában, előkelő nemesi családban. Egészen kis korától kezdve a Bologna közelében lévő Val di Pietra-i domonkos kolostorban élt, mint szemlélődő apáca. Különös áhítattal tisztelte az Oltáriszentségben jelenlévő Urat, de fiatal kora miatt még nem járulhatott szentáldozáshoz. Kisleányként halt meg 1333-ban, áldozócsütörtök vigíliáján, a régi kolostori feljegyzések szerint csodás körülmények között történt szentáldozás után: az égből leszálló szentostyával áldoztatta meg a pap, sokak szeme láttára. A szentáldozás után Imelda rögtön meghalt. XII. Leó pápa hagyta jóvá tiszteletét 1826. december 20-án. Szent X. Piusz pápa az elsőáldozók védőszentjévé és példaképévé nyilvánította.

 

Május 15.

Vouzelai Boldog Egyed

(domonkos testvér, áldozópap)

Egyed Portugáliában, Vouzela várában született 1190 körül. A párizsi egyetem orvosi karán lett tanár. Úgy tudjuk hogy 1224 körül a Boldogságos Szűz szelíd intésére elhagyta addigi szabados életmódját, és Humbertus de Romans-szal együtt belépett az akkor nemrégen alakult Domonkos Rendbe. Jó barátságban volt Szászországi Boldog Jordánnal, a Rend főnökével. Hazájába visszatérve kitartó igehirdetésével és példájával nagyon sok, tévedéséhez makacsul ragaszkodó embert vezetett az üdvösség útjára. 1233-tól 1245-ig Spanyolországban volt domonkos tartományfőnök. A santaremi kolostorban hunyt el 1265. május 14-én. XIV. Benedek pápa 1784. május 9-én jóváhagyta tiszteletét.

 

Május 15.

Abellon Boldog András

(domonkos testvér, áldozópap)

András Franciaországban, Saint Maximinben született 1375-ben. Fiatalon lépett be a Rendbe a Szent Mária Magdolna kolostorban. Mint ragyogó hírű tudós és nagy általános műveltséggel rendelkező ember, teológiát tanított Montpellier-ben, Párizsban és Avignonban. Isten igéjét hirdette Provence-ban és környékén. Helyreállította a szerzetesi fegyelmet azokban a rendházakban, amelyeket elöljáróként vezetett, „inkább türelemmel és erényeinek példájával, mintsem kapkodó intézkedések rendszerével”. Aix-en- Provence-ban hunyt el 1450. május 15-én. XIII. Leó pápa 1902. augusztus 19-én jóváhagyta tiszteletét.

 

Május 19.

Coll Guitart Szent Ferenc

(domonkos testvér, áldozópap)

Ferenc Barcelona közelében, a katalóniai Gombrenyben született 1812. május 18-án. 18 évesen 1830-ban, Vichyben lépett be a Domonkos Rendbe. A geronai kolostorban élt diakónussá szenteléséig. 1835-től a kormány nem engedte működni a szerzetesrendeket, ezért Ferenc is rendi közösség nélkül kényszerült élni, de változatlan hűséggel megtartotta Domonkos-rendi fogadalmát. Tanulmányait titokban folytatta és 1836. március 28-án Vichyben pappá szentelték.

 

Először Arles-ban volt plébános, majd 1839-től Moyában, ahol jótékonysági szervezetet hozott létre a háború okozta éhínségtől szenvedők és a menekültek megsegítésére. Együttműködött Claret Szent Antallal (aki a spanyol egyház legnagyobb alakja volt a 19. században) az „Apostoli közösség” létrehozásában. 1846-ban. Vichyben a harmad-rendi világi domonkos közösség rendi asszisztense lett. Fáradhatatlanul, velük együttműködve dolgozott a világi domonkosokért. 1850-ben újra megnyitotta a domonkos másodrendi apácák bezárt kolostorát. Egész Katalóniát bejárta prédikációival térítve az embereket. Az 1854-es kolerajárvány idején ápolta a betegeket.

Az ifjúság nevelésére megalapította 1856-ban az Angyali Üdvözletről elnevezett Domonkos Nővér Kongregációt, akik tanítással foglalkoztak. Ferenc halálakor már 50 kolostorral rendelkeztek, mára pedig már több mint 140 kolostoruk van szerte a világban.

1869-ben megvakult, de meggyengült egészsége ellenére sem volt hajlandó visszavonulni. Amikor 37 év elteltével 1872-ben engedélyezték a Domonkos Rend visszatérését, úgy találták, hogy Ferenc valahogyan fenn tudta tartani az alapvető működéshez szükséges struktúrát, így tehát a domonkosoknak nem kellett mindent teljesen újrakezdeniük, hanem ott folytathatták a munkát, ahol annak idején a betiltáskor abbahagyták.

 

Ferenc a spanyolországi Vicben halt meg 1875. április 2-án. Ereklyéit az általa alapított Angyali Üdvözletről elnevezett Domonkos Nővér Kongregáció anyaházában őrzik. II. János Pál pápa 1979. április 29-én ünnepélyesen a boldogok közé sorolta, majd XVI. Benedek pápa 2009. október 11-én szentté avatta.

 

Május 20.

Rieti Boldog Kolumba

(szűz, harmadrendi domonkos apáca)

Angiolella Guadagnoli néven, Olaszországban, Rietiben született 1467. február 2-án. Már kiskorában cilíciumot (vezeklőövet) viselt Krisztus szenvedése iránti mélységes tiszteletből. Harmadrendi domonkos nővér lett és Sziénai Szent Katalin példáját követve, tevékeny szeretettel segítette a szegényeket, betegeket, haldoklókat, sőt az elítélteket és halálra ítélteket is. A pártharcoktól szabdalt Perugiába költözve az általa alapított domonkos kolostorban élt. A város békéjéért folytatott fáradhatatlan tevékenysége miatt „a béke angyalának” nevezték. 1501. május 20-án halt meg. VIII. Orbán pápa 1627. február 25-én jóváhagyta tiszteletét.

 

Május 21.

Boldog Cormier Jácint

(domonkos testvér, áldozópap)

Életrajzi adatok

 

Jácint 1832. december 8-án született a franciaországi Orleans-ban. A keresztségben a Louis-Stanislas-Henri-Marie neveket kapta. Szülei fűszerkereskedők voltak. Szeminarista korában kezdett ébredezni hivatástudata. Ekkor magánfogadalmat tett. 1855-ben lépett be Szent Domonkos Családjának világi harmadrendi tagjai közé, abban az időben, amikor ezüstérmes baccalaureatusi fokozatot ért el a teológián. Röviddel pappá szentelése után – a híres Dupanloup püspök engedélyével – belépett a Domonkos Rend férfi szerzetesi ágának Favignyban működő noviciátusába, amelyet Lacordaire atya nyitott meg.

1859-ben Rómában tett szerzetesi fogadalmat. Először Jandel rendfőnök atya titkáraként működött, majd Viterbóban és a Santa Sabinában novíciusmester-helyettes volt, azután Corbaraban novíciusmester és házfőnök lett. Ő volt a francia forradalom után helyreállított toulouse-i rendtartomány első tartományfőnöke 1865-től két választási időszakon át. Házfőnök lett Marseilles-ben; kétszer Toulouse-ban és Saint Maximinben. Frühwirth rendfőnök atya asszisztense 1891-96-ig, majd a Rend általános prokurátora 1896-tól; rendfőnökké 1904-ben választották meg. Tartományfőnöki működése alatt támogatta a domonkos nővérek alapításait Auchban, Monteils-ben, Pompignanban és Rettelben. Rómában a Szentszéki Hivatal és a Propaganda Fide kongregációinak a konzultánsa. 1909-ben felépíttette a római Angelicum (Szent Tamás Egyetem) új kollégiumát a Kúria és a rendi tanulmányok számára. Rendfőnöksége letelte után a San Clemente zárdában kívánt élni, ott is halt meg hivatali idejének letelte után néhány hónappal 1916. december 17-én. Ezen a napon volt öt nap híján a hetedik centenáriuma annak, hogy a pápa jóváhagyta Szent Domonkos Rendjének működését.

Földi maradványait az Angelicum templomában temették el 1934-ben, amelynek „Cormier szegletköve és erkölcsi alapja” – hangzott el Gillet rendfőnök atyától az 1935-ös rendi nagykáptalanon – abban az évben, amikor Cormier atya boldoggá avatási pere megkezdődött. II. János Pál pápa (aki korábban maga is az Angelicumon végezte tanulmányait) elismerte, hogy Cormier Jácint hősi fokon gyakorolta az erényeket, és jóváhagyta a vele kapcsolatos csodát. A pápa Cormier boldoggá avatását Szent Jácint szentté avatásának (1594. április 17.) negyedik centenáriumának évében – 1994. november 20-án – hirdette ki.

 

Lelkisége

 

Rendfőnöksége idején így fogalmazta meg programját: „mindent összefoglalni Szent Domonkosban” a Rend megújítása által. „Az igazság szeretete” volt a jelszava. Cormier atya élete a testvérek és a nővérek 57 évig tartó teljes és folyamatos szolgálata volt, a felelősség minden szintjén, körültekintően, bölcsességgel, barátsággal, kiegyensúlyozottan – „mesterfokon” – gyakorolva a domonkosságot. Élete két központi elfoglaltság tengelye körül forgott: a zsolozsma és a szent tanulmányok. Művészien játszott orgonán és tehetséges énekével kísérte játékát. A „Befejező imaóra” és a „Körmeneti énekeskönyv” (1911, 1913) kiadásainak előszava jól tükrözi Cormier-nek azt a belső istenszeretetét és kifelé megmutatkozó bátorságát, ahogy Szent Domonkos is imádkozott a testvérekkel a kórusban. „Életünk állandó körmenet” – írja, „mert az igazság útja olyan, mint a fénysugár, amely egyre erősödik, egészen addig, amíg csak teljesen világos nappal nem lesz (Péld. 4,18). Fussunk együtt Szent Domonkos nyomán!”.

 

Ragyogása a szemlélődésből és az isteni misztériumok tanulmányozásából táplálkozott. Szeminarista korában elkötelezte magát a Szentírás és a filozófia alapos tanulmányozására. Disszertációját D. Strauss bibliai racionalizmusából írta. Szerzetesi elöljáróként sokféle állandó kötelezettsége és elfoglaltsága akadályozta abban, hogy tanulmányait magasabb szinten folytathassa. Mindamellett szorgalmasan támogatta a bibliai, teológiai, filozófiai tanulmányok fejlődését, különös tekintettel a tomizmusra. A legjobb professzorok igénybevételével igyekezett a Rend eljövendő professzorait kiképezni az Angelicumon, a fribourgi egyetem domonkosok által vezetett teológiai karán; Jeruzsálemben. Levezést folytatott Szent X. Piusz pápával és Joseph Lagrange-zsal, a Bibliai Iskola alapítójával, akit ő öltöztetett be a szerzetesi ruhába még toulouse-i tarto-mányfőnök korában.

 

Cormier nagy határozottsággal, de minden elbizakodottság nélkül ténylegesen az egész Domonkos Család mesterének és Szent Domonkos utódjának érezte magát. Ebben Jandel, Larocca és Frühwirth rendfőnökelődei munkáját követte. Megpróbált más egyházi kongregációknak is a segítségére lenni. Helyreállította a cseh, a szicíliai, a kolumbiai és az aragón rendtartományokat, valamint megalapította a kanadait és a kaliforniait. Körülbelül 27 nővér-kongregációt vett fel a Rendbe. Tartományfőnöki működése alatt közreműködött a Prouille-ban lévő anyaház helyreállításában.

 

Mindezek mellett írásain keresztül is szólt az emberekhez (1865 és 1916 között 171 témában több ezer levelet írt). Ezek az írások az aszketizmussal, a szentek életével és tanításával foglalkoztak. Azzal a szándékkal íródtak, hogy segítsék az intézményes és a folyamatos képzést is. Írásai feltételezhetően hosszú időn át hatással voltak sok emberre a novíciusoktól a teológiai professzorokig mind a Renden belül, mind azon kívül. Ma Cormier írásainak stílusa – ami az ő korában „lelki balzsam” volt – sokak számára nem elfogadható, de tartalmuk vitathatatlanul tanulságos. Garrigou-Lagrange atya így fogalmazta meg: „Elmélkedései mélységén keresztül ébren tartotta hallgatói érdeklődését, és rabul ejtette őket, még akkor is, ha jámbor, komoly és tanult atyák voltak is azok. Ha Cormier Szent Domonkos első követői közé tartozott volna és a vallásos lelkületet személyesen tőle tanulta volna, akkor sem csinálhatta volna jobban. Lendületes lelki életet élt; elöl járt az obszervanciában; a tanulmányokat magas

szintre fejlesztette.”

 

Rendfőnökké történő megválasztásakor – 72 éves korában – ragyogó egészségnek örvendett, annak ellenére, hogy fiatal kora óta vért köhögött: éppen ez a betegség tette kétségessé annak idején, hogy a Rendbe egyáltalán felveszike. 1906-ban kérte a pápát, hogy fogadja el lemondását, X.Piusz pápa, akit „Róma szentjeként” emlegettek, mégsem fogadta el azt. Egészségi problémái mellett még más keserűségeken is túl kellett tennie magát. Amikor be akart lépni a Rendbe, Lacordaire atya úgy vélekedett, hogy „neki vagy nincs erre hivatása, vagy még éretlen.” Ekkor még egyikük sem sejtette, hogy nem is olyan sokára Cormier lesz Szent Domonkos 76. utódja. Henry Amanton atya, Lacordaire előző szóciusa, a francia tartományfőnök volt az, aki bátorította őt abban, hogy ezt a Rendet válassza. Mindig a szabályzathoz hűségesen élt, napi programjából 14-15 órát tett ki az ima és a munka.

 

Cormier atyát szinte mindig rózsafüzérrel a kezében ábrázolják, ami aktív imaéletét szemlélteti. Szent Domonkost választotta példaképének noviciátusa alatt és ráeszmélt, hogy hivatását a tiszteletreméltó, Jézusról nevezett Langeacbeli Ágnes nővérnek köszönheti. Most mindkettőjüket, lelki „anyát” és „fiát” boldogként tisztelhetjük.

 

Május 24.

Szent Domonkos ereklyéi átvitelének ünnepe

lásd augusztus 8.

 

Május 27.

Franchi Boldog András

(domonkos testvér, püspök)

András az itáliai Pistoiában, a nemes Franchi Boccagni családból született 1335-ben. Tizennégy éves korában lépett be a Rendbe Firenzében.

 

A pestisjárvány után meglazult rendi fegyelem helyreállításán munkálkodott. Több helyen választották meg elöljárónak, végül 1382-ben pistoiai püspökké nevezték ki. Serényen fáradozott népe békéjéért. Gondos, éber pásztor volt, jámbor, szigorú életű, és ragyogó tehetsége volt a prédikáláshoz. Különleges áhítattal tisztelte a gyermek Jézust Anyjával és a napkeleti bölcsekkel együtt.

 

A vándorokat és zarándokokat asztalához hívta, maga szolgált nekik. Gondja volt a szabad művészetek (a tudomány) fejlesztésére is. 1400-ban lemondott főpásztori tisztségéről. Zárdájába vonult vissza, és szerzetesi egyszerűségben élt. 1401. május 26-án halt meg. XV. Benedek pápa 1921. november 23-án hagyta jóvá tiszteletét.

 

Május 28.

Bagnesi Boldog Mária Bartolomea

(szűz, harmadrendi világi domonkos)

Bartolomea Firenzében született 1514. augusztus 15-én. Ugyanott lépett be a harmadrendi domonkos nővérek

(a Bűnbánó Nővérek) közé 1547-ben. Negyvenöt évig ágyban fekvő, súlyos fájdalmaktól gyötört beteg volt. Rendkívüli lelki erővel viselte szenvedését, és a hit szellemében, Isten akaratát elfogadva vigasztalta a hozzá érkező sok látogatót. 1577. május 28-án halt meg. Testét Firenzében, a karmelita apácák kolostorában temették el. Tiszteletét VII. Piusz pápa 1804. július 11-én jóváhagyta.

 

Május 29.

Arnaud Boldog Vilmos

(domonkos testvér, áldozópap)

és társai, vértanúk

A tizenegy vértanú közül, akikről ezen a napon emlékezünk meg, hárman voltak domonkosok: Boldog Arnaud Vilmos áldozópap, akit az elsők közt neveztek ki a toulouse-i egyházmegyében inkvizítorrá, Boldog de Rochefort Bernát áldozópap és Boldog de Aure Garcia szerzetes testvér. 1242. május 29-én az igehirdetők sikerein feldühödve egy csapat albigens eretnek lesből lecsapott rájuk, elfogta és álnok módon megölte őket.

 

Tanúságot tettek hitükről, „örvendve, … mint apostoli férfiak” fogadták a vértanúhalált, a Te Deum éneklésével vallva meg hitüket. Boldog IX. Piusz pápa 1866. szeptember 6-án jóváhagyta tiszteletüket. Földi maradványaikat a XVI. században széjjelszórták.

Május 30.

Salomoni Boldog Jakab

(domonkos testvér, áldozópap)

Jakab régi nemesi családban született Velencében 1231-ben. Tizenhét éves korában, amikor apja meghalt és anyja ciszterci szemlélődő apáca lett, szétosztotta vagyonát a szegényeknek és belépett a Domonkos Rendbe. Velencében Nicolo Boccasinivel, a későbbi Boldog XIII. Benedek pápával együtt volt novícius. Azután Forliba helyezték. Ott élt 45 éven át, a Szentlélek ajándékaival elhalmozva, érdemekben és erényekben gazdagon. Különösen az alázatosságban és a szeretetben tűnt ki, és emiatt „a szegények atyja” névvel illették. 1304. május 31-én halt meg. Sírja Velencében található. Liturgikus tiszteletét XV. Gergely pápa engedélyezte 1620. szeptember 22-én.