Az életrajzok a naptárból nyithatók meg.

OKTÓBER

Október 3.

Spadafora Boldog Domonkos

(domonkos testvér, áldozópap)

Domonkos 1450-ben született a szicíliai Randazzóban. Fiatalon lépett be a domonkosok palermói Szent Zita kolostorába. A szerzetesi életben példaképe Szent Domonkos lett, akit hűen követett minden tekintetben. A kolostori szabályok iránt tanúsított rendkívüli hűség jellemezte. Péntekenként az Úr szenvedése iránti tiszteletből csak kenyéren és vizen élt. A leghosszabb utakat is mindig gyalog tette meg. Szigorú aszkézisben élt. Bölcsességét és igazi alázatosságán alapuló életszentségét felismerve Joachim Ferriani, a Rend általános főnöke maga mellé rendelte tanácsadójának. Később rábízták a Monte Cerignonei kolostor felépítését, ahonnan eredményesen látták el a környék lakosságának lelkigondozását. Monte Cerignonéban halt meg 1521. december 21-én. Ereklyéit 1677-ben áthelyezték a reclausói Szűz Mária templomba. 1921. január 14-én avatták boldoggá.

 

Október 5.

Capuai Boldog Rajmund

(domonkos testvér, áldozópap)

Rajmund a dél-itáliai Capuában született 1330 körül az előkelő De Vineis családban. Bolognába küldték tanulni. Ott „Domonkos csodálatos hívására” a Rendbe lépett 1350 körül.

Sziénai Szent Katalin gyóntatója és apostoli útjain útitársa volt. Katalin biztatására sokat tevékenykedett az Egyház, és főképpen az akkor Avignonban időző római pápa szolgálatában. Neki köszönhetjük, hogy részletesen ismerjük Katalin életét, amelyet ő maga írt meg nagy alázattal, hogy tanúsítsa Katalin életszentségét; és bár gyóntatója volt, mégis Katalin „lelki gyermekének” nevezi saját magát a könyvben. Magyar nyelven is hozzáférhető e precíz, tárgyilagos, sok tanút idéző, részletes életrajz, amely nagyszerű lelki olvasmány, és a szent életén kívül a történelmi környezetet is jól megismerhetjük belőle.

Katalin 1380. április 29-én halt meg Rómában. Rajmundot két héttel utána, május 12-én Bolognában megválasztották a Domonkos Rend huszonharmadik általános főnökévé. 1385 őszén hozzáfogott Katalin életrajzának a megírásához, amit 1395. december 23-án Velencében fejezett be. Buzgó imádságával és az Evangélium szerinti életmód példájával erőteljesen előmozdította a Domonkos Rend megújulását.

Nürnbergben halt meg a németországi kolostorok látogatása közben 1399. október 5-én. XIII. Leó pápa Rajmund halálának 500. évében, 1899. március 15-én megerősítette tiszteletét. Holttestét átszállították a nápolyi domonkos templomba, mivel Nápoly közelében született.

 

Október 6.

Boldog Longo Bertalan

(harmadrendi világi domonkos)

Rosarium Virginis Mariae

 

II. János Pál pápa Rosarium Virginis Mariae (a püspököknek, a papságnak és a hívőknek címzett, a szent rózsafüzérről írt) apostoli levelének bevezetésében olvashatjuk:

 

„Íme, a te Anyád!” (Jn 19,27)

7. Számos jele van annak, hogy a Szent Szűz éppen ezen imádság révén mennyire érvényesíteni akarja anyai gondoskodását, melyre a szeretett tanítvány személyében a haldokló Megváltó az Egyház minden gyermekét rábízta: „Asszony, íme, a te Fiad!”(Jn 19,26) Ismerjük azokat a körülményeket, melyek közepette a 19. és 20. század folyamán Krisztus Anyja éreztette jelenlétét, s hallatta hangját, hogy buzdítsa Isten népét a szemlélődő imádság e formájára. Különösen szeretnék emlékeztetni – a keresztények életére gyakorolt döntő hatása és az Egyháztól kapott hivatalos elismerés miatt – a lourdes-i és a fatimai jelenésekre. E kegyhelyeken számos zarándok keresi a megkönnyebbülést és a reményt.

 

A tanúk nyomában

 

8. Lehetetlen volna megszámlálni a szentek seregét, akik a rózsafüzérben találták meg a megszentelődés hiteles útját. Legyen elég emlékezni Grignon Szent Lajos Máriára (aki szintén világi domonkos volt – a szerk. megj.), aki nagyon értékes könyvet írt a rózsafüzérről, vagy a kortárs Pietrelcinai Pio atyáról, akit az imént avathattam szentté, vagy arra a különleges karizmára, melyet Boldog Bartolo Longo, a rózsafüzér apostola hordozott. Az ő életszentségének útja a szíve mélyén hallott sugallatra támaszkodott: „Aki terjeszti a rózsafüzért, üdvözül!” E sugallat alapján úgy érezte, hogy Pompejiben templomot kell építenie a Rózsafüzér Királynője tiszteletére, annak az ókori városnak a romjain, melyet éppen megérintett az Evangélium, mielőtt 79-ben a Vezúv lávája eltemette, és csak századokkal később bontakozott ki hamujából a klasszikus műveltség fényének és árnyainak tanújaként.

 

Bartolo Longo egész életművével, de különösen a „Tizenöt szombat” ájtatosságával a rózsafüzér krisztológiai és kontemplatív lelkületét tárta elénk, s ehhez nagy bátorítást és támaszt kapott „a rózsafüzér pápájának” nevezett XIII. Leóban.” – eddig tart az idézet a pápai levélből.

 

Bartolomeo, azaz magyarul Bertalan az apuliai Latianumban, Brindisi mellett (Olaszországban) született 1841. február 11-én. Édesapja jómódú orvos volt. Jó keresztény nevelést kapott a családban, és a piaristák iskolájában taníttatták. Bertalan a Piarista Rendben is nagy tiszteletnek örvend. Világi jogi diplomát szerzett Nápolyban és ott pápaellenes értelmiségiek közé keveredett. Spiritiszta szeánszokon való részvétele következtében egy rövid időre teljesen elveszítette katolikus hitét. Alberto Radente domonkos testvér († 1884) fáradozása visszavezette Isten kegyelmébe és a katolikus hitre, és előjelszerűen éppen Rosarius (Rózsafüzér) testvér néven lépett be a világi domonkos harmadrendbe 30 évesen, 1871-ben.

 

1872-ben munkát vállalt Pompejiben Maria Anna Farnaro de Fusco özvegy grófnénál mint intéző, akivel együtt a későbbiekben sok jótékonysági munkát végeztek. Bertalan, látva a pompeji szegény földművesek lelki elhagyatottságát, nyomorát, segíteni akart rajtuk. Belső sugallat mutatta meg neki, hogy a rózsafüzér lesz a megoldás kulcsa. Jóvá akarta tenni korábbi hitehagyását és újra felébredt benne a Boldogságos Szűz Mária iránti mély tisztelet. Ígéretet tett a Szűzanyának, hogy életét mások lelki megmentésére áldozza. Ezért beszerzett egy Rózsafüzér Királynője képet, amellyel Mária-kegyhelyet állított fel a pompeji völgyben 1876. február 13-án. A 120 x 100 cm-es kép egy régi, rossz állapotban lévő, egyszerű festmény volt, de rendszeresen és egyre többen imádkozták előtte a rózsafüzért, és később felújíttatta a festményt. Innentől fogva a Gondviselés vette a kezébe az ügyet, Bertalan pedig imádkozott és tette a dolgát. A nolai püspök engedélyt adott Bertalannak egy templom felépítésére, amelynek 1876. május 8-án tették le az alapkövét, és 1887. május 5-én szentelte fel Monaco La Valletta bíboros ezt a ma is álló bazilikát a Rózsafüzér Királynője tiszteletére. Azután egyre többen zarándokoltak oda. Sok imameghallgatás történt a Szűzanya közbenjárásával. (Az említett pompeji Mária-kép ma is közismert. Mária trónuson ül, karján a kis Jézussal, és a Gyermek a balján térdeplő Szent Domonkosnak nyújtja a Rózsafüzért. A másik oldalon Sziénai Szent Katalin térdel, akinek Mária nyújtja a rózsafüzért. Mindkét rózsafüzér a kor szokása szerint hat tizedből áll.)

 

1885-ben feleségül vette Maria Anna Farnaro de Fuscót, akivel szűzi tisztaságban élték házasságukat. Feleségével közösen árvaházat nyitottak 1887. május 7-én. Az árvaház működtetéséhez a római domonkos nővérek segítségét kérték, akik három nővért küldtek oda: Maria Rosaria Pazzagliát, Maria Dominica Becchinit és Palluccát. 1897. augusztus 4-én a házaspár kérvényt intézett Camillo Mazzella bíboroshoz, hogy megalapíthassák saját kongregációjukat, amire még ugyanazon év augusztus 25-én meg is kapták a jóváhagyást. Ez volt a Pompeji Szent Rózsafüzér Kongregáció működésének a hivatalos kezdete, amelybe különféle intézmények tartoztak: árvaházak, az elítéltek gyermekei részére alapított külön fiú és leányiskola (hogy a bűnözők gyermekei ne váljanak szintén bűnözőkké, hanem legyen szakmájuk és lehetőségük az emberi életre), rózsafüzér társulatok és harmadrendi domonkos közösségek. Hatékonyan működtették ezeket a karitatív intézményeket. Idős korában aztán az egész kongregációt intézményeivel együtt a pápának ajándékozta, aki azt mindmáig megbízottja révén kormányozza. A pápai delegátus egyben az ott létrehozott „mini-egyházmegyének” főpásztora is. Longo felesége 1924. február 9-én halt meg. Longo 1925-ben, 84 éves korában csatlakozott a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrendhez, amelynek tagjai ma is nagyon tisztelik őt.

XIII. Leó pápa Valle di Pompejit a világ plébániájának nevezte, s a Rómában lévő zarándokok figyelmébe ajánlotta; Szent X. Piusz pápa jóváhagyta az Egyetemes Rózsafüzér Társulatot, sőt elsőként maga a pápa lépett be. A rózsafüzér egész világon történő együttimádkozását Longo Bertalan kezdeményezte. Elindította a Tizenöt szombat ájtatosságot, mely Rózsafüzér Királynője megkérlelésének ünnepére (május 8. és október első vasárnapja) készít fel. Aláírások millióit gyűjtötte össze a Mária mennybevétele dogma kimondását kérő mozgalomhoz csatlakozva. A Gondviselésnek és Bertalan ráhagyatkozó kitartó munkájának köszönhetően a romváros Pompeji hamarosan világhírű kegyhely lett. (Il Rosario e Nuova Pompeji című folyóiratával és cikkeivel is hirdette és terjesztette a kegyhely Győzelmes Boldogasszonyának tiszteletét.

 

Főbb művei: Szent Domonkos és az inkvizíció; Szentek Élete; Az imádságról; A Rózsafüzér tizenöt szombatja; A Pompeji Rózsafüzér Királynője kegytemplom története. Ez utóbbi két könyv megjelent magyar nyelven is a Szent István Társulat gondozásában 2008-ban.)

 

Bertalan 1926. október 5-én hunyt el. Sírja a pompeji templomban található. 1979. október 21-én II. János Pál pápa részt vett a Pompejiben rendezett nemzeti zarándoklaton, és amikor 1980. október 26-án a boldogok sorába iktatta Longo Bertalant, Szűz Mária emberének és a rózsafüzér apostolának nevezte őt. 2002. október 16-án a Vatikánba vitetett pompeji kegykép előtt írta alá a Rosarium Virginis Mariae apostoli levelet.

 

A Magyar Kurír

2010. május 31-i számában ezt olvashattuk:

 

„Budapestre került Boldog Bartolo Longo ereklyéje. Pompeji nem csupán különleges ókori romvárosként híres a világban, hanem mint a Rózsafüzér Királynője tiszteletének egyik legjelentősebb központja is. Ez utóbbinak apostola, Boldog Longo Bertalan, a Jeruzsálemi Szent Sír Lovag-rend tagja volt, így itthoni tiszteletének terjesztését a lovagrend magyar helytartósága szívügyének tekinti. A Pompejiből kapott ereklyéjét a lovagrend székhelyéül szolgáló budapesti Hermina-kápolnában helyezték el Lessenyei Márta Longo Bertalant ábrázoló bronz domborműve mellett... Boldog Longo Bertalan magyarországi kultuszának terjesztése céljával kért a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend Magyarországi Helytartósága egy ereklyét a pompeji kegyhelytől. A pompeji területi prelátus, Carlo Liberati érsek, aki maga is a lovagrend tagja, örömmel tett eleget a kérésnek, amit Németh László, a Pápai Magyar Intézet Rektora közvetített felé. 2010. május 26-án bensőséges szertartás keretében adták át az ereklyét Pompejiben a magyar küldöttségnek, amelyet Tringer László, a Szent Sír Lovagrend magyarországi helytartója vezetett. Az ereklye átadásakor kiemelték, hogy Longo Bertalan nemcsak az állhatatos imádság, hanem a cselekvés embere is volt embertársai szolgálatában. Luigi Ramunno egyrészt pompeji lakosként, másrészt a helyi lovagok vezetőjeként kétszeres meghatottsággal üdvözölte, hogy kedves szentjük ereklyéje ezentúl Budapesten is jelen lesz. A magyar küldöttséget fogadta Claudio d’Alessio polgármester. Beszédében nagyra értékelte a kezdeményezést, amely Magyarországon is erősíteni fogja a város alapítójának számító Longo tiszteletét, és így egyfajta lelki kapcsot hoz létre Budapest és Pompeji között.” – eddig az idézet.

 

A Hermina Műemlék-kápolna ellátását Erdő Péter bíboros 2004. szeptember 10-én a Jeruzsálemi Szent Sír Lovag-rend Magyarországi Helytartóságára bízta. A Kápolna a Városliget keleti részén, a Közlekedési Múzeummal szemben, a Hermina út 23. szám alatt áll. Vasárnaponként 11 órakor van szentmise.

 

A pompeji Rózsafüzér Királynője kegytemplom története című könyve bevezetőjében így ír Longo Bertalan:

 

„Nem egy, hanem megszámlálhatatlan kegyelmet kaptam az Égből Nagyasszonyunk közbenjárására, akit Pompeji-ben a Rózsafüzér Királynőjeként tisztelünk. Elsősorban az élet kegyelmét kaptam, ezért el nem mondhatom, mekkora hálával tartozom neki. Úgy éreztem, ég a szívemben a vágy, hogy szeressem és dicsőítsem Máriát, és másokat is erre indítsak.

Amióta ez a jó Anya annyira jóságosnak mutatkozott irántam, elhatároztam, hogy egész életemet az ő szolgálatára és tiszteletének, s főleg az általa oly szívesen fogadott rózsafüzérnek a terjesztésére szentelem. Elterveztem tehát, hogy évente 500 lírát arra szánok, hogy ezen az elhagyatott pusztaságon állítok egy egyszerű oltárt, és köréje gyűjtöm az ittenieket, hogy megtanítsam nekik a rózsafüzért és imádkozására rászoktassam őket.

 

Az események azonban túlnőttek a szándékomon. Amikor láttam, hogy Isten áldása milyen bőségesen árad szerény kezdeményezésemre, arra az elhatározásra jutottam, hogy oltár helyett trónust emelek a Madonnának, aki volt olyan jó és kegyes, hogy idevonzotta a híveket az ő tiszteletére.

Nem támaszthattam akadályt az Úr terveinek az útjába, amikor annyi megmagyarázhatatlan csoda közepette találtam magam, és amikor napról napra láttam a hozzám érkező leveleket, melyek nyilvánvaló kegyelmekről szóltak. Egymás után jöttek emberek, akik a pompeji Szűz segítségül hívására kapott rendkívüli gyógyulásokról és egyéb eseményekről adtak számot. Akkor úgy láttam, nincs jobb megoldás, mint szóban megerősíteni azt, amit a Gondviselés művelt.

De hogy a távoliak is, akik nem jöhetnek el hozzánk Pompejibe látni az Úr csodáit, velünk együtt magasztalják

mindannyiunk Anyját, s hittel és hatékonyan hívhassák őt segítségül, egy lépéssel tovább akartam lépni. Elhatároztam, hogy tiszteletének növelése érdekében elmondok mindent… Az igazságot szeretném átadni az olvasóimnak…

Kétségtelen, hogy mindazokat, akik hallottak róluk vagy tanúi voltak, ámulatba ejtik a negyvenöt éven át itt történt események; mármint azok a tények, amelyek elképzelhetetlenek voltak hívőnek és kétkedőnek egyaránt. Ugyanis minden társadalmi osztályhoz tartozó látogatók, zarándokok, tekintélyes emberek, egyházi és állami nagyságok, szerzetesközösségek hosszú utakat tettek meg, hogy eljöjjenek egy oltárhoz, amit egy 20 éve még ismeretlen, sőt az utazók számára útonállók és rablók miatt rettegett földön emeltünk; hogy lássanak egy templomot, amit egyszerű parasztok építettek, s még mielőtt egészen elkészült volna, nagyon gyorsan világszerte ismert szentéllyé vált, a pápa közvetlen joghatósága alá került és pápai bazilika lett; aranytól csillogó, drága márvánnyal és a modern művészet alkotásaival ékes épület a minap még pusztaságban; ez ideig 5 millió lírát költöttünk rá, másfél milliót csak a monumentális homlokzatra, különböző nyelvű és sok városban élő ember hitének és szeretetének gyümölcseként. Erős csodálkozásnak kell eltöltenie mindenkit, nemcsak a vizsgált természetfölötti események bizonyítékai miatt, hanem amiatt is, hogy mi módon, s a dolgoknak és az eszméknek micsoda logijkájával erősödött itt a hit.

 

Hogyan történt mindez? Hogyan történhetett meg mindez a 19. század végén, abban a korszakban, amikor a tudomány, a politika és a törvényhozás hadat viselt a természetfölötti világ ellen?

Íme a kérdés, ami bizonyára sokakban fölmerül.

 

A válaszhoz nem hagyatkozom a szertelen buzgóságra és arra a lelkesedésre, amelyet a hitetlenek a katolikus írók fanatizmusának mondanak, hanem józan és alapos, hiteles tanúk és a nyilvánvaló tények által igazolt kutatás után mondtam el azt, amit mindenkinek, aki nem akarja a teljes fényében ragyogó világosságot letagadni, jó lelkiismerettel és állhatatosan el kell fogadnia.”

 

A rózsafüzér tizenöt szombatja

 

A rózsafüzér tizenöt szombatja című könyvben Longonak a pompeji Rózsafüzér Királynőjéhez és a rózsafüzér tizenöt titkához kapcsolódó elmélkedéseit és imádságait olvashatjuk. Ez az ájtatosság bármelyik templomban végezhető, de akár magánúton is. „Célja a Megváltó Krisztus és a Szentháromság szeretetében való megerősödés a Szűzanya vezetésével és segítségével.” A könyvecske végén található egy hálaadó kilenced, amiből egy rövid részt idézünk itt. Jól megismerhetjük belőle lelki beállítottságát.

 

„Hálát adok neked, Istenem, és hála neked, Isten Anyja az új jótéteményekért, melyeket kegyelemből és irgalomból adtatok nekem. Mi lett volna belőlem, ha elutasítod sóhajaimat és könnyeimet? Mondjanak helyettem hálát a

mennyei angyalok, apostolok, vértanúk, szüzek, hitvallók kórusai. Mondjanak helyettem hálát neked azok a bűnösök, akiknek lelkét megmentetted, s most az égben a te halhatatlan szépséged látásának örvendenek. Szeretném, ha velem együtt minden teremtmény szeretne téged és az egész világ visszhangozná hálámat. Mit adhatnék viszonzásul neked, ó jóságos és csodálatos királynő?

Hátralevő életemet neked és tiszteleted terjesztésének szentelem mindenütt, ó Rózsafüzér Királynője, kinek segítségül hívására az Úr kegyelme meglátogatott engem.

Terjeszteni fogom rózsafüzéred ájtatosságát, és elmondom mindenkinek az irgalmasságot, amit velem cselekedtél; hirdetni fogom, milyen jó voltál hozzám, hogy a hozzám hasonló méltatlanok és bűnösök is bizalommal forduljanak hozzád. Ámen.”

 

Október 8.

Sansedoni Boldog Ambrus

(domonkos testvér, áldozópap)

Ambrus Sienában született. Rendi tanulmányait Aquinói Szent Tamással együtt végezte Nagy Szent Albertnél. Jó prédikátor volt, tehetséges tanító és békeszerző. 1287-ben halt meg. Sírja a sienai domonkos templomban található. Boldoggá avatták 1622. október 8-án.

 

Október 8.

Carreri Boldog Máté

(domonkos testvér, áldozópap)

Ferenc 1420-ban született Olaszországban. A Rendbe lépve kapta a Máté nevet. A nyugati egyházszakadás és a rendi élet ellanyhulása miatt nehéz idők jártak akkoriban. Szigorú bűnbánatban, vezeklésben élt. Egy alkalommal, amikor Genovából Pisába hajóúton volt, tengeri rablók fogságába esett a hajó. Máté élete árán is segíteni akart másokon, ezért felajánlotta önmagát a rablóknak váltságul egy halálra rémült anya és lánya helyett. A rablók erre mindhármukat szabadon engedték. Sok csoda kísérte. Nap mint nap órák hosszat elmélkedett a passió titkain. Misztikus úton átélte Urunk szenvedését. Sohasem prédikált úgy, hogy előtte ne imádkozott volna. Mátét hallgatva sokan megtértek. Halálakor megígérte a testvéreknek, hogy nem fogja levenni kezét kolostorukról. A hagyomány szerint ennek köszönhető, hogy ott sohasem lazult meg a szerzetesi fegyelem. 1470. október 5-én halt meg Vigeva-nóban. Sírja a Szent Péter mártírról nevezett templomban található. 1742. szeptember 23-án avatták boldoggá.

 

Október 9.

Bertrán Szent Lajos

(domonkos testvér, áldozópap)

Lajos előkelő és jámbor szülőktől született Valenciában, Spanyolország Tarracon körüli részén 1526. január 1-jén. Tizenhat éves fiatalemberként apja akarata ellenére eltávozott hazulról, hogy a Szent Jakab kolostorba menjen, de visszavitték, és nem engedték belépni a Domonkos Rendbe. Ekkor aztán titokban odajárva hallgatta az atyákat. Végre 1544. augusztus 26-án beöltözhetett, bár szülei ezt még mindig ellenezték. Lelke minden erejével arra törekedett, hogy megvalósítsa az ideális prédikáló testvér alakját. Valóban a Rend eszményképe lett és a nevelésére bízott novíciusok példaképe. Szigorú életmódját a hit terjesztésére irányuló apostoli buzgósággal egyesítve 1562-ben elérte, hogy Amerika legtávolabbi, ma Kolumbiának nevezett részébe küldjék. Hét éven keresztül nagy energiával dolgozott az őslakosok megtérítésén, akik csodás módon megértették őt, jóllehet a saját nyelvén beszélt hozzájuk. Közülük sokakat elvezetett az Evangélium világosságára és beavatta őket az európai kultúrába. Bartolomé de Las Casas (spanyol domonkos testvér) buzdítására erélyesen fellépett az őslakosok védelmében a „hódító-birtokosok” („Conquistadores-encomenderos”) elnyomása ellen. 1569-ben hazájába visszatérve teljesen a keresztény élet és a szerzetesi megújulás apostoli szolgálatának szentelte magát. Rendkívül komolyan törekedett az életszentségre. Valenciában hunyt el 1581. október 9-én. X. Kelemen pápa 1671. április 12-én a szentek sorába iktatta. Holtteste a polgárháború alatt 1936-ban elégett.

 

Október 11.

Ulmi Boldog Griesinger Jakab

(domonkos testvér)

Griesinger Jakab Ulmban született 1407-ben. Mint vándor és zsoldos katona elkerült Bolognába. Szent Domonkos sírjánál imádkozva megtért és belépett a Domonkos Rendbe. Az egyszerű segítő testvérek közé akart tartozni. Kiváló üvegfestő mesterként pompás üvegablakokkal díszítette a bolognai rendház templomát és a szintén bolognai Szent Petronius bazilikát, ahol műveit most is megcsodálhatjuk. Az Üdvözítő szenvedéséről nagy odaadással elmélkedő, alázatos és engedelmes szerzetes emlékét hagyta maga után. Bolognában halt meg 1491. október 11-én. Emberöltőkön átívelő tiszteletét XII. Leó pápa 1825. augusztus 3-án megerősítette.

 

Október 13.

Panatieri Boldog Magdolna

(szűz, harmadrendi világi domonkos)

Magdolna 1433-ban született Trinóban. Nagyon fiatalon lépett be a harmadrendbe és továbbra is családja otthonában élt. Példaképe Sziénai Szent Katalin volt. Bűnbánó, önsanyargató élettel engesztelt és a lelkek üdvéért ajánlott fel minden szenvedést: éjszakánként véresre ostorozta magát. Idejét az imádságon kívül faluja betegeinek ápolásával és egyéb karitatív munkával töltötte. Egy alkalommal, amikor vigasztaló szavakkal közeledett egy szenvedőhöz, durva arculcsapás volt szeretetének jutalma. Magdolna felismerte a megaláztatás elviselésének természetfeletti értékét és így reagált: „Áldott legyen az Úr neve!” Falujában a béke angyala volt. Sok rendkívüli kegyelemben részesült, átélte az Úr szenvedését, és húsvétkor arca ragyogott, mint a feltámadt Krisztusnak. 1503. október 13-án halt meg Trinóban. Sírja a Szent Katalin templomban van. 1828. augusztus 25-én avatták boldoggá.

Október 14.

Boldog Poussepin Mária

(szűz, harmadrendi domonkos nővér)

Mária életét két, egymástól merőben különböző részre oszthatjuk: 1652 és 1696 között az essone-beli Dourdanban élt és bizonyos kreatív ipari terv végrehajtása foglalta le; 1696 és 1744 között pedig megalapította a sainville-i harmadrendi domonkos nővérek közösségét.

 

A dourdani időszak: 1652 és 1696 között

 

Máriát 1653. október 14-én keresztelték meg a Szent Péter templomban. Elkötelezett hívő családban született. Édesapja templomszolga és sekrestyés; édesanyja pedig a Páli Szent Vince által alapított Jótékonysági Egylet munkatársa volt. Szülei a szenvedők vigasztalására tanították kora gyermekkorától.

A Poussepin család selyemharisnya gyártással foglalkozott; Dourdanban ez jól menő üzlet volt akkoriban, és a család az édesanya haláláig vagyonosnak számított. Mária számára édesanyja helyettesítése szerteágazó tevékenységet jelentett: rá hárult a háztartás vezetése, felelősség terhelte öccse tanulmányait illetően, átvette édesanyja pénztárosi munkáját a Jótékonysági Egyletben; valamint ő foglalkozott a tanoncok képzésével az üzemükben. 1680 körül édesapja komoly anyagi veszteségeket szenvedett, csődbe jutott és száműzetésbe kellett mennie Bourges-ba.

 

A megpróbáltatások idején Mária – azzal a céllal, hogy segítse édesapját – különböző módokat talált az adósságok rendezésére, és nagy bátorsággal merész lépésre szánta el magát. Elhatározta, hogy elcseréli a csődöt előidéző üzemet egy gyapjúharisnyák gyártására alkalmas, jövedelmezőbb gyárra. Ezáltal munkalehetőséget teremtett 16 és 20 év közötti fiatalok számára. A jövőre gondolva tervezett így. Szociális érzékenységét mutatják azok a szerződések, amelyeket a tanulók számára dolgozott ki: Ezzel egyszersmind öccse jövőjén is dolgozott, édesapját is kihúzta a bajból és hozzájárult Dourdan városka gazdasági fejlődéséhez.

Az 1691-es év fordulópontot jelentett Mária lelki életében. François Mespolié domonkos atya – a párizsi noviciátus elöljárója – irányítása alatt belépett Szent Domonkos harmadrendjébe. Ez még Dourdanban történt. A szemlélődő lelkület és az apostoli célok vonzották Máriát a Rendbe. Még abban az évben átadta az üzemet az öccsének, mivel teljesen az irgalmas szeretetnek akarta szentelni magát.

 

A sainville-i időszak: 1696 és 1744 között

 

Poussepin Mária, hozzászokva ahhoz, hogy az eseményekben Istent lássa, különösen érzékeny volt kora szükségleteire: ismerte a munkások helyzetét az országban. Első kézből tapasztalta meg az emberi nyomorúságot a Sainville-ben és Beauce-ban pusztító sorozatos járványok hatására, és megállapította, hogy „a tudatlanság olyan széleskörű, szinte általános”. Mária – meggyőződve róla, hogy Isten hívásának tesz eleget, – 1696-ban otthagyott mindent, feladta Dourdan biztonságát, hogy merész vállalkozásba kezdjen az irgalom jegyében Sainville-ben.

1697. november 13-án – a Szentlélek indíttatására – átadta minden vagyonát az első novíciának: Noelle Mesnard-nak, és bejelentette szándékát: „Szent Domonkos Harmadrendjéhez tartozó új közösséget alapít, amely segítséget fog nyújtani a plébániának, oktatja a lányokat, és ápolja a szegény betegeket”. A feladatra széleskörű humán tapasztalatai késztették; a Páli Szent Vince iskolájában gyakorolt irgalom évei; a rá jellemző könyörületes lelkület és a domonkosoktól tanult apostoli buzgalom a lelkek megmentésének érdekében. François Mespolié atya jóváhagyta a tervét és jelenlétével, valamint aláírásával támogatta. Azt mondhatjuk, hogy azon az 1697-es őszi napon, ott, Sainville-ben született meg az első apostoli irgalmas domonkos nővér.

Poussepin Mária gyermekeket fogadott házába, hogy oktassa őket és tanulni vágyó fiatalok jártak hozzá. Szerény gyógyszerkészletéből ellátta a betegeket. 1697-ben eleget téve a tőle 30 km-re fekvő janville-beli Hotel-Dieu-i hívásnak, ott is alapított házat. Ezt még húsz alapítás követte.

 

Akárhogy is nézzük, Poussepin Mária életéből nem hiányoztak a megpróbáltatások. Kétségkívül a legfájdalmasabb ezek közül az volt, amikor kénytelen volt feladni kezdeményező tervét. Amikor benyújtotta kérelmét működésük hivatalos jóváhagyására, benne Aktív (Domonkos) Nővéreknek nevezte közösségüket. De a jóváhagyó okirat a chartres-i püspök irányítása alatt működő „sainville-i Irgalmasok Közössége” elnevezéssel érkezett. Azokban az időkben sem a Rend, sem a püspök nem volt felkészülve arra, hogy jóváhagyja egy klauzúrán kívül élő szerzetesnővér-közösség működését.

 

Később, a francia forradalom borzalmai után, 1803-ban a közösség újra megalakult Jainville-ben; majd 1813-ban központjuk Tours-ba tevődött át. Ettől a perctől kezdve a közösség egyre jobban terjeszkedni kezdett Franciaor-szágban és annak határain túl is. 1897-ben jóváhagyták a kongregáció csatlakozását a Domonkos Rendhez, a végleges beolvadás pedig 1959-ben történt meg.

 

Jelenleg a kongregációnak megközelítőleg 4000 tagja van. Ma a kongregáció fő küldetése az Evangélium folyamatos hirdetése. 33 országban működik jelenleg. A karitatív szolgálat módja változott és változni is fog, de az irgalmasság cselekedeteinek alapvető szükségességéhez nem fér kétség sem Franciaországban, sem máshol Európában, sem az Egyesült Államokban: az újonnan elszegényedettek felkeresése, szembenézés társadalmunk nyomorúságával akár a gazdag országokban, akár a zsarnokság és az intézményesített erőszak helyein Latin-Amerikában, Afrikában, Indiában, Haitin, Irakban, Libanonban. A 4000 tagot számláló kongregáció továbbra is az evangéliumi úton jár. Máriát II. János Pál pápa 1994. november 20-án avatta boldoggá.

 

Október 19.

Jézusról nevezett

Boldog langeaci Galand Ágnes

(másodrendi domonkos apáca)

Ágnes a századokon át híres Mária kegyhelyen, Le Puy-en-Velay-ben született 1602. november 17-én. Szűz Mária különleges jelenléte a Franciaország szívében fekvő városban erősen meghatározta Ágnes életét és lelkiségét már kora gyermekkorától. A környéken élő egyszerű munkáscsaládoknál tapasztalt jó légkör szintén elősegítette Ágnes keresztény gondolkodásának kifejlődését. Édesapja olyan tanárra bízta őt ötéves korában, aki a Szent Szűzről nevezett Kongregáció tagja volt. Ágnes nagyon vágyakozott Isten szeretete után és a folytonos imának szentelte magát. Hétéves korában fenntartás nélkül válaszolva egy belső hívásra „a Szent Szűz szolgálójává” lett.

 

Tanára elmagyarázta neki a szentségek jelentését. A bűnbánat szentsége felnyitotta Ágnes lelkét Jézusnak a bűnösök iránt érzett végtelen szeretetére, ahogyan az a szenvedéstörténet misztériumában megmutatkozik. Teljesen átadta magát a szeretetnek, odáig ment, hogy teljesen osztozni akart Jézussal a szenvedésben. Olyan erősen vágyakozott az Eucharisztiára, hogy órákat töltött imában az Oltáriszentség előtt. Ágnes nagyon kedves gyermek volt, a vele egykorú gyermekek kedvence. Kis barátai közül sokakat elvezetett Istenhez ragyogó egyszerűsége által. Rajtuk keresztül tudatosult Ágnesben a korára oly jellemző mélységes vallási tudatlanság. Ennek eredményeképpen apostoli elhivatottságot kezdett érezni, amely arra vezette, hogy fenntartás nélkül mindenkinek a lelki javát keresse. Le Puy utcáin sok szegénnyel találkozott és elkezdett megoldást keresni nyomorúságuk enyhítésére.

 

Elhatározása, miszerint teljesen Istennek akarja szentelni magát, egyre nőtt és erősödött benne. Szüleivel annak a Le Puy-i domonkos zárdának a közelében élt, amelyet 1221-ben Garrigue Boldog Bertrand (lásd szeptember 6.) munkásságának eredményeképpen alapítottak. Ágnes életében ez a zárda új fénykorát élte a Sebastian Michaelis atya által sugalmazott reformnak köszönhetően. Megismerkedett a szerzetes testvérekkel és részt vett közös imáikon. Közülük sokan gyóntatói lettek. Panassicre atya felvette Ágnest a harmadrendbe 1621 áprilisában. Még ebben az évben elhagyta Le Puyt, azzal a céllal, hogy a langeacbeli új domonkos zárdába menjen. Ekkor 21 éves volt.

1627-ben már házfőnöknőként működött. Szentségének híre nemcsak elismerés, hanem rágalom tárgya is lett, de Ágnes mindkettőt egyforma nyugalommal fogadta. Még házfőnöknői tisztségéről is lemondatták. A trentói zsinat utóhatásait mélyen átélte és nagyon szenvedett a papi képzés hiányától mind környezetében, mind egész Franciaországot illetően. Szűz Mária 1631-ben megjelent neki és arra kérte: „Imádkozz Fiamhoz Olier atyáért.” Ágnes nem ismerte ezt a papot, de három éven át őérte ajánlotta fel minden imáját, szenvedését és áldozatát.

 

Misztikus módon Ágnes megjelent Olier atyának, mialatt ő éppen Páli Szent Vince-féle lelkigyakorlatot tartott. Ágnes arcát könny áztatta, a kezében kereszt és rózsafüzér volt. Olier atya a keresésére indult a jelenésben látott, őérte imádkozó nővérnek. Apátságába visszatérőben útja Langeac közelében vezetett, ahol is meghallotta, hogy az emberek Ágnes anyáról beszélnek. Ágnes első találkozásukkor elmondta neki küldetését: „Utasítást kaptam a Szent Szűztől, hogy imádkozzam önért. Istennek az a terve magával, hogy megnyissa a Francia Királyság első szemináriumait.” Ágnes beszélt neki az általa megtapasztalt istenközelségről. Olier atya Párizsba hívásakor Ágnes tudta, hogy küldetése véget ért. Már semmi másra nem vágyott, csak Istenre, csak Istenének színe látására készült. Néhány nappal később, 1634. október 19-én halt meg.

 

Ágnes megmutatta Szent Domonkos követésében a helyes egyensúlyt a megváltás misztériumára tekintő szemlélődés-központú élet és az ezzel egyidejűleg gyakorolt éber és tettekre váltott szeretet között, amely a szegényekhez fűzte. Sziénai Szent Katalinhoz – lelki anyjához és példaképéhez – hasonlóan Ágnest is az Egyház iránti forró szeretet vezérelte. Egész élete során azon fáradozott, hogy gyakorolja az emberek iránti szeretetet. Borzalmas önsanyargatásaira – a kortárs szintén domonkos Limai Szent Rózához hasonlóan – szeretete az egyedüli magyarázat. „Hiteles és igaz kereszteket” akart, ahogy mondta, hozzátéve: „a kereszt védelme alatt álló nagy szeretettel kell rendelkeznünk”.

 

Amikor Montforti Grignon Szent Lajos Mária (lásd április 28.) idézte Ágnes példáját – annak a lánynak a példáját, aki a Szent Szűz szolgálójává akart lenni, – azt írta, hogy a Máriának való önátadás nagy belső szabadságot ad és felszabadít minden alól, ami csak eltompíthatja a lelket.

Ágnes tisztelete elevenen él a langeaci Szent Katalin zárdában, ahol nővérei folytatják imáikat a papokért és a jövő papjaiért. A Le Puy-i Harmadrendi Domonkos Nővérek Kongregációja az 1670-ben alapított, Galand Ágnes szülőföldjén működő harmadrendi közösségből alakult ki. Le Puy lakosai az „Ágnes Anya Nővérei” nevet adták a domonkos nővéreknek. Így Ágnesnek, a XVII. század egyik nagy misztikusának emlékezete azóta is él. Barátait imára szólítja: az egyházért, a papokért, Krisztussal és az ő

édesanyjával való belső élet kegyelméért. Kedvenc mondása így szól: „Bárkinek, aki Istent birtokolja, mindene megvan” és meggyőződése, amely boldoggá tette: „Isten mindig szeret.”. II. János Pál pápa 1994. november 20-án avatta boldoggá.

 

Október 21.

Citta de Castellói vagy Capucci Boldog Péter

(domonkos testvér, áldozópap)

Péter 1390-ben született Citta de Castellóban nemesi családban. Novíciusmestere a fentebb említett Ripafratta Boldog Lőrinc volt (lásd szeptember 26.). Nagyszerű társakat kapott a kolostorban: Firenzei Szent Antonint és Boldog Fra Angelicót. Tanulmányai befejezése után Cortonába helyezték. Gyakran járta a várost koldustarisznyával a vállán és alamizsnát gyűjtött a kolostor részére. A koldulással igyekezett gyakorolni az alázatosságot, hogy nemesi származását mindinkább feledtesse. Egész életében jellemző volt rá, hogy a halálról elmélkedett és prédikált, ezért szokták koponyával a kezében ábrázolni. A lelkek üdve, a végső számadásra való felkészítés és a jó halál kegyelme központi helyet kapott Péter apostoli munkájában. 1445. október 21-én halt meg Cortonában. Sírja a Szent Domonkos templomban található. 1816. május 11-én avatták boldoggá.

 

Október 25.

Jeremiás Boldog Péter

(domonkos testvér, áldozópap)

Péter a szicíliai Palermóban született 1399-ben. Bologná-ban jogot tanult, de még mielőtt befejezte volna tanulmányait, Isten ráébresztette, hogy hivatását nem jó helyen keresi. Ekkor belépett a Domonkos Rendbe. Rendkívül nagy aszkéta volt, és komoly imaéletének köszönhetően kiváló gyóntató és prédikátor vált belőle. Részt vett az 1431-es firenzei zsinaton, amelyet IV. Jenő pápa a latinok és a görögök egyesítésére hívott össze. A hit egysége mellett megdönthetetlen érveket hozott fel, amit a zsinat elismeréssel fogadott el. Szicília szentszéki követévé nevezték ki, de Péter nem akarta elfogadni a magas rangú hivatalt. Végül is rákényszerítették, ő pedig alázatosságból megtette, viszont jogkörét csak a kolostori fegyelem helyreállítására használta, abban szép eredményeket érve el.

Sok testi-lelki fájdalomban, betegségben volt része, és mindent nagy türelemmel viselt. A szenvedést kegyelemnek tekintette. „Ha semmi tűrnivalóm nincs, attól tartok, hogy Isten levette rólam a kezét” – mondta. 1452. március 3-án halt meg Palermóban. 1880-tól sírja a Szent Domonkos templomban található. 1784. május 12-én avatták boldoggá.

 

Október 26.

Finalborgói vagy Furcheri Boldog Damján

(domonkos testvér, áldozópap)

Furcheri Damján nemesi családban született. Fiatalon lépett be a Domonkos Rendbe, ahol a tudománynak szentelte magát. A tanulásban és az elmélkedésekben gyűjtött értékeket prédikációiban jól fel tudta használni, kiváló vándorprédikátor vált belőle. Szent Domonkos hű követője volt. 1484-ben halt meg Reggio Emiliában. Sírja a Szent Domonkos templomban található. 1848. augusztus 4-én avatták boldoggá.

 

Október 27.

Vicenzai Boldog Bertalan

(domonkos testvér, püspök)

Bertalan Vicenzában, Olaszországban született 1200 körül „becsületes és hívő szülők gyermekeként”. Bolognában Szent Domonkos Atyánk vette fel a Rendbe. Több évig Lombardiában és Emilia tartományban prédikált és fáradozott a béke helyreállításán. 1267-ben részt vett Szent Domonkos Atyánk ereklyéinek második átvitelén. Minthogy a római kúria egyetemén teológiai kormányzó magiszter volt és a pápa tanácsadója, 1253-ban kinevezték a Ciprus szigetén lévő Limassol püspökévé; később (1255-ben) a vicenzai püspöki székbe helyezték át. Itt fejezte be életét. Vicenzában megépíttette a Szent Töviskorona templomát, az Urunk Jézus Krisztus töviskoronájából származó tövis őrzésére, amelyet Szent Lajos királytól kapott. 1270-ben hunyt el. Mint kitűnő elöljárót, VI. Piusz pápa 1793. szeptember 11-én, régi tiszteletének megerősítésével, a boldogok sorába iktatta.

 

Október 30.

Boiani Boldog Benvenuta

(szűz, harmadrendi világi domonkos)

Benvenuta 1255-ben született Cividale del Friuliban, hat leány után a család hetedik gyermekeként. Örömmel fogadták és „Benvenutának” (magyarul: jól jöttnek) nevezték el. Viruló, teljes ártatlanságában a Bűnbánó Nővérek sorába lépett és sok szenvedést viselt el a bűnösök megtéréséért. Fogadalomtétele után Szent Domonkos Atyánk sírjánál gyógyult meg. Ettől kezdve még odaadóbb tanítványa lett, állandóan az imádságban és bűnbánatban buzgólkodva. 1292. október 30-án hunyt el. XIII. Kelemen pápa 1765. február 6-án megerősítette tiszteletét.

 

Október 30.

Boldog O’ Brien Terence Albert püspök,

Boldog Higgins Péter és társaik

(domonkos testvérek, áldozópapok,

írországi vértanúk)

Mindketten Írországban születtek 1601-ben, és 1622-ben léptek be a Domonkos Rendbe. Péter a naasi kolostor elöljárója volt, Terence Albert pedig írországi tartományfőnök és Emly püspöke. Krisztus Egyháza és a római pápa, mint Péter utódja iránti megingathatatlan hűségük miatt szenvedtek vértanúságot, mert megtagadták, hogy az angol királyt az Egyház fejének ismerjék el. Albertet Dublinban ölték meg 1642. március 23-án, Pétert 1651. október 30-án Limerick városának közelében.

Ugyanazt a szenvedést (1579-1654) átélő tizenöt társukkal együtt II. János Pál pápa 1992. szeptember 27-én boldoggá avatta őket.