Az életrajzok
a naptárból nyithatók meg.
JÚNIUS
Június 2.
Boldog Szádok*
(domonkos testvér,
áldozópap)
és társai, vértanúk
Domonkos hagyomány
szerint Szádok zágrábi prior volt.
1221-ben maga Szent Domonkos (lásd augusztus
8-án) küldte Magyarországra, Magyar Szent
Pállal (lásd február 10-én) és más
három testvérrel együtt. 1259-60-ban a
szandomíri konvent priorja volt.
Följegyezték, hogy a város ostroma előtti
napon a novícius, akinek a martirológiumot
kellett olvasnia, a következő nap vértanúinak
fölsorolását a testvérek nagy
megdöbbenésére így fejezte be: „Szandomírban
49 vértanú szenvedése”. Másnap, 1260.
június 2-án a tatárok megrohanták a
várost, behatoltak a domonkosok Szent
Jakab-templomába, és megölték Szádokot
és társait, miközben ők a Salve Reginát
énekelték. Innen ered az a domonkos
szokás, hogy a haldokló testvér ágyánál
a Salve Reginát éneklik. Szádok társai a
következők voltak: Pál, szubprior,
Malakiás szónok, András elemozsinárius,
Péter kertész, Jakab novícius-mester,
Ábel számvevő, Simon gyóntató, Kelemen,
Barnabás, Illés, Bertalan, Lukács, Máté,
János, Fülöp; három diákonus: Joachim,
József és István; négy szubdiákonus:
Tádé, Mózes, Ábrahám, Vazul; klerikusok:
Dávid, Áron, Benedek, Onofrius, Domonkos,
Mihály, Mátyás, Mór, Timóteus;
fogadalmas tanulók: Jordán, Felicián,
Márk, János, Gerváz, Kristóf, Donát,
Medárd, Bálint; novíciusok: Dániel,
Tóbiás, Makár, Rafael, Izaias; Cirill
szabó, Jeremiás cipész, Tamás orgonista.
Tiszteletüket VII. Pius pápa 1807-ben
hagyta jóvá. Ünnepüket a domonkos rendben
június 2-án ülik. Hevenesi Gábor a 17.
század végén így ír Szádokról:
„Szádok Szent
Domonkos tanítványa volt, őt küldte az
Úr nagy magyarországi szőlejébe. A magyar
származású Boldog Pál testvérrel elsőként
érkeztek az ország határára. Éjszaka
Szádok buzgón imádkozott, hogy ezen a
földön is meg tudjon telepedni a rend, s
akkor nagy sereg ördögöt látott, akik
így kiáltoztak: „Jaj nekünk, mert kiűztök
birodalmunkból, és megzavarjátok
városainkat!” E látomástól még jobban
föllelkesültek, Szádok csak bátrabb lett,
és virrasztással, imádsággal,
vezekléssel, böjtöléssel és szüntelen
imádsággal könyörgött Istenhez a
misszió sikeréért. Azután katekézissel,
nyilvános és magánbeszélgetésekkel, a
szentségek kiszolgáltatásával és egyéb,
a lelkek üdvösségére hasznos jámbor
cselekedetekkel áldozta magát a nép
javára. Hosszú időn át serényen
fáradozott, Isten pedig bőséges aratással
jutalmazta, mert sokakat vezetett Krisztus
hitére. A nagy zsákmány feletti
örömében még többet akart fáradni.
Magyarországból Lengyelországba hívták,
és váratlanul Szandomírben priorrá
választották. A konvent 48 szerzetesét
atyaként irányította, s inkább övéi,
mint a maga javát kereste. 1260-ban a
tatárok megtámadták, és nemes harc után,
Jézus és Mária nevével az ajkán, a
pogányok kardjai és lándzsái alatt dicsőséges
halált halt. Emlékezete ma is él:
Szandomírban június 2-án sok hívő
sereglik össze, hogy megünnepelje a
vértanút.”
(*Részlet a Szent
István Társulat által 2009-ben kiadott
Szentek élete című könyvből)
Június 4.
Veronai Szent Péter
(domonkos testvér,
áldozópap és vértanú)
Péter a 12. század
végén született az olaszországi
Veronában manicheus eretnekséget követő
szülőktől. Kisgyermekkorában a katolikus
hitre tért. Mint fiatalember Bolognába ment
tanulmányokat folytatni és ott, Szent
Domonkos prédikációjának hatására,
belépett a Domonkos Rendbe. A Rend ruháját
is tőle kapta. Ezután az igehirdetésnek
szentelte magát, különösen a katar
eretnekek körében, és Szent Domonkos
tanítása szerint az evangéliumi
életszabályon alapuló párbeszédet
folytatva lett az üdvösség örömhírének
kiváló terjesztője és tanúja.
A Szentlélek
ajándékaival csodálatos módon megerősítve,
minden igyekezetével az igaz hit
hirdetésén és védelmén fáradozott. A
hit széleskörű terjesztésére törekedve
alapította meg a „Hittársulatokat” és
a „Boldogságos Szűz Mária dicséretének
közösségeit”. Szeretettel élte a
testvériséget. A közösségi életet nagy
buzgósággal támogatta, mint elöljáró
bölcsen irányította és szorgalmasan
óvta. A nővérek lelki javát is komolyan a
szívén viselte; szeretettel állt
mellettük tanácsaival és buzdításával.
Igen nagy hasznukra volt mint lelki vezető.
Élete utolsó
szakaszában, az 1251. év közepe táján
inkvizítori tisztséggel tüntették ki.
Apostoli küldetésének a legnagyobb fokú
emberiességgel, hatékonyan tett eleget.
1252. április 6-án Comóból Milánóba
visszatérve eretnekek kardja végzett vele
„a hit szeretetéért és a római Egyház
iránti engedelmességéért”. Halála előtti
utolsó szavával megvallotta hitét és
vérével a hitvallás kezdő szavát írta
le, a Credo-t. Egyik orgyilkosa, Carinus később
megtért és belépett a Rendbe. IV. Ince
pápa 1253. március 9-én Pétert a szentek
sorába iktatta és ünnepét április 29-re
tette. A legújabb liturgikus reform óta
ezen a napon tartjuk az ünnepét, ereklyéi
(1340-ben történt) átvitelének
évfordulóján.
Június 8.
Boldog Diána és
Cecília
(szüzek, másodrendi
domonkos apácák)
Andalói Diána
Bolognában született a 13. század elején.
Boldog Regináldnak segített a bolognai
kolostor megalapításában. 1219-ben, amikor
Szent Domonkos Bolognába ment, Diána más
leányokkal együtt a szerzetesi életre
fogadalmat tett Domonkos kezébe.
Családtagjainak kellemetlenkedéseit
leküzdve, akik még az egyik bordáját is
eltörték, a Szászországi Boldog Jordán
által emelt Szent Ágnes monostorba ment,
és ott mint a nővérek igazi anyja halt meg
1236-ban. Fennmaradt Szászországi
Jordánnak hozzá intézett ötven levele,
amelyek a Domonkos Család lelkiségének,
valamint a testvérek és nővérek közötti
testvériségnek szép dokumentumai. XIII.
Leó pápa 1888. augusztus 8-án megerősítette
Diána tiszteletét.
Cecília a 13. század
elején született Rómában. 1221-ben
átlépett a Santa Maria in Tempulo
monostorból a Szent Szixtusz monostorba. Ott
megismerte Szent Domonkost, és
lelkiségének hűséges követője lett. Később,
1223 végén vagy 1224 elején, III.
Honóriusz pápa három másik nővérrel
együtt Bolognába küldte, hogy a Boldog
Diána által alapított Szent Ágnes
monostorban meghonosítsák Szent Domonkos
szellemiségét. Ott halt meg 1290-ben.
Tiszteletét XIII. Leó pápa 1891. december
24-én jóváhagyta.
Június 10.
Boldog Dominici János*
(domonkos testvér,
püspök)
Firenzében,
Itáliában született 1355-56-ban. Domenico
Bianchini selyemkereskedő és Paola Zorzi
gyermeke volt. Atyja meghalt, mielőtt ő
megszületett. Anyja, Paola asszony ekkor
mindössze húsz esztendős volt. Mikor János
14 éves lett, a domonkos rendbe akart
lépni, édesanyja azonban, hogy
késleltesse, s hogy próbára tegye
hivatását, egy kereskedővel Velencébe
küldte a nagyszüleihez. Két év múlva
visszatért Firenzébe, s anélkül, hogy
édesanyjának erről szólt volna,
beöltözött a domonkosoknál a S. Maria
Novella-kolostorban. Fölvételénél
nehézséget jelentett a beszédhibája.
Firenzében, majd
1376-tól Pízában, végül 1377-80-ig
Párizsban tanult. Édesanyjának címzett
egyik levelében írja, hogy Firenzében és
Pízában megismerkedett Sziénai Katalinnal
(lásd április 29-én), és teljesen a
hatása alá került. Firenzében – írta
– nagyon sokszor látta Katalint, aki
1374-ben, 1376-ban és 1377-ben hosszabb időt
töltött ott. Pízában viszont csak néha
látta őt az 1376/77-es iskolaév folyamán.
1381 körül
Sziénában, miközben Katalin (†1380)
képe előtt imádkozott, meggyógyult a
dadogása. 1381 júliusában a S. Maria
Novella-kolostor szubpriorja, 1385
júliusától 1387 augusztusáig priorja
volt. 1388. április 20-án Capuai Boldog
Rajmund, a rend generálisa tanárrá nevezte
ki a velencei SS. Giovanni e Paolo konventba,
s még ebben az évben a helyettesévé
tette.
A domonkos rend
reformját, melyet Szent Katalin annyira
támogatott, s melyre oly nagy szükség volt
az erkölcsi hanyatlás és az 1348-as fekete
pestis okozta veszteségek miatt, Capuai
Boldog Rajmund valósította meg, aki János
testvérben a legjobb segítőtársra
talált.
1390 márciusában
Velencében a Castellói Szent Domonkos
konventben Rajmund általános helynökké
tette Jánost, azzal a megbízással, hogy
készítse elő a reformot. 1392. július
15-én kapta János a meghívást, hogy
reformálja meg a chioggai konventet.
1303-ban itt prior lett. Ebben az évben
Rajmund az összes reformált itáliai
konvent helynökévé tette, s ezzel
megindította a római provincia
megújulását.
Velencében
létrehívta a Processione dei Bianchi nevű
bűnbánó társulatot, de szembekerült a
velencei kormánnyal, ezért 1399. november
21-én öt évre száműzték a
köztársaság területéről. 1400. március
4-én IX. Bonifác visszavonta az előző
évi kinevezést, s ezáltal János újra
egyszerű barát lett. A reform iránti
odaadása azonban nem csökkent, sőt hogy a
megkezdett művet megerősítse, egy teljesen
új konvent alapítására gondolt, melyet a
megújított fegyelem példájának akart
állítani. Így keletkezett Fiesole mellett
a Szent Domonkos-kolostor.
A telket a fiesolei
püspök, Altoviti Jacopo adományozta. Az
első csoport, melynek tagjai a noviciátust
már Cortonában töltötték, 1406
pünkösdjén érkezett meg. Köztük volt a
későbbi híres firenzei érsek, Pierozzi
Szent Antonin (lásd május 2-án). János
szívéhez mindvégig nagyon közel állt ez
a kis konvent, ahová az Egyház
egységéért vívott későbbi harcok során
szívesen tért vissza pihenni. Fiai pedig,
akik hűségesek maradtak hozzá, később
inkább Cortonába menekültek, mint hogy
engedelmeskedjenek a Pízában tartózkodó
ellenpápának.
1399 végén János
elhagyta Velencét, ismét Firenzébe ment, s
teljesen a prédikálásnak szentelte magát.
Buzgóságával és ékesszólásával
hihetetlen lelkesedést váltott ki. 1401
késő tavaszán a Szentföldre zarándokolt.
Visszatérve súlyosan megbetegedett, és
kénytelen volt hosszabban Firenzében
maradni. A város vezetősége tudott
rendkívüli képességeiről, tudományáról
és életszentségéről, ezért
fölkérték, hogy fogadja el a firenzei
iskola biblikus tanári állását. János
azonban csak a rendfőnök és a pápa, VII.
Ince parancsára foglalta el a katedrát.
Diplomáciai
tevékenysége 1405-ben kezdődött, amikor a
firenzeiek Rómába küldték, hogy
képviselje őket a pápai udvarban. VII.
Ince halála (1406) után minden erejével a
nyugati egyházszakadás megszüntetéséért
kezdett dolgozni. A konklávéban egybegyűlt
bíborosokhoz kétszer is beszélt az
egységre buzdítva őket. Amikor a firenzei
köztársaság fölmentette a követi
megbízatás alól, az új pápa, XII.
Gergely, mivel ismerte már a nagy domonkost,
maga mellett tartotta, s 1407. július 20-án
Raguza érsekévé nevezte ki. Különleges
legátusként Velencébe, illetve Genovába
küldte, hogy az egységről tárgyaljon,
majd 1408. április 23-án bíborossá
kreálta. E diplomáciai küldetések azonban
sok keserűséget hoztak Jánosnak.
Törtetéssel és képmutatással vádolták,
azt hitték, ő sugalmazza XII. Gergelynek a
zsinatokkal és a különféle küldöttekkel
szembeni bizalmatlanságot. Azt is
híresztelték róla, hogy a sátánnal
levelez, s kézről kézre adtak egy
állítólag a sátántól eredő levelet.
Firenzében, ahol korábban annyira
megbecsülték, többé egy jó szó el nem
hangzott róla.
1409. január 8-án a
pápa legátusként Zsigmond magyar és
László lengyel királyhoz küldte. Jelen
volt azon a zsinaton, melyet XII. Gergely –
a harmadik pápát, V. Sándort megválasztó
pízai zsinat ellensúlyozására –
Friuliba hívott össze, és kulcsszerepe
volt a konstanzi zsinaton, melyet Zsigmond
császár 1413. október 30-án rendelt el.
János XII. Gergely legátusaként 1415.
július 4-én érvényesítette a zsinatot,
melyen fölolvasták XII. Gergely lemondó
nyilatkozatát és lemondatták János
pápát. Ezután a zsinat Dominici János
elnöklete alatt folytatta munkáját. A
bíborosok 1417. november 11-én
megválasztották V. Mártont. Az új pápa
1418. július 10-én ismét legátussá
nevezte ki Jánost, Zsigmond császár és
Vencel cseh király mellé a husziták
térítése érdekében.
A halál Budán érte
őt 1419. június 10-én. Végakarata
ellenére ünnepélyes temetése volt, és a
Szent Pál templomban temették el, Szent
Antonin tanúsága szerint nagy tisztelettel.
Sírját, melynél csodák történtek, a
törökök Buda bevétele után
elpusztították. Tiszteletét XVI. Gergely
1832-ben hagyta jóvá.
Hevenesi Gábor így
ír róla a 17. században: „Dominici
János, hazáját tekintve firenzei,
fogadalma szerint Szent Domonkos-rendi
szerzetes, méltóságát tekintve a raguzai
egyház püspöke és a római
Anyaszentegyház bíborosa, életének nagy
részét Magyarországon töltötte. XII.
Gergely ugyanis kétszer küldte
legátusként Zsigmond magyar királyhoz, ki
egyedülálló volt a katolikus hit
oltalmazásában, nagylelkűségben és harci
dicsőségben. János az Egyház ügyeinek
intézésében a legnagyobb sikerrel
fáradozott. A király annyira tisztelte és
hallgatott rá, hogy titkait is megosztotta
vele és legbensőbb ügyeiben mindig
tanácsot kért tőle. Nemkülönben
becsülték az ország nagyjai: mind úgy
tisztelték, mint üdvösségük
pártfogóját. Ezért ha törvényt akartak
alkotni vagy a törvény értelmét kellett
tisztázni, ha vitákat vagy viszályokat
akartak elsimítani, vagy a hit
gyarapodására üdvös intézkedésekről
tanácskoztak, János volt a legelmésebb és
a leggondosabb. A király emiatt kérte a
pápát, meg ne fossza őt e nagy ajándéktól,
hanem engedje, hogy az újonnan föltűnt
eretnekséggel szemben az ország apostola
lehessen. János pedig, hogy megtartsa az
országot az igaz hitben, a fővárosba
költözött, mert tudta, hogy ha a haza
szíve egészséges, a tagok könnyebben
őrzik épségüket. Ezért mind a szívet,
mind a tagokat nagy serényen ápolta,
mígnem életének végét érezvén,
félretéve a közgondokat, egészen az
imádságnak és a virrasztásnak szentelte
magát. 1418. december 7-én nagy lázban, az
ország könnyező nagyjaitól körülvéve,
s a polgárok általános bánkódása
közepette, mintha csak édes álomba
merülne, Istennek adta a lelkét. Testét a
tekintélyes férfinak kijáró tisztelettel
és nagy szeretettel temették el, Isten
pedig sok csodával dicsőítette meg.”
(* Részlet a Szent
István Társulat által 2009-ben kiadott
Szentek élete című könyvből)
Június 12.
Boldog Bandelli István
(domonkos testvér,
áldozópap)
István az
észak-nyugat-itáliai Castelnuovóban
született 1369-ben. Fiatalon nagy
elhatározással belépett a piacenzai
kolostorba. Angyali szelídségéről és
életszentségéről vált híressé. Szent
Domonkost követve minél több lelket akart
megnyerni a megfelelő igehirdetés által,
amelyet állandó imádsággal kísért.
Szent Ágoston mondásának megfelelően
élt: „Szeressétek a tudományt, de még
jobban az erényt!”
Kitűnő egyetemi tanár
volt, egyházjogot és hittudományt
tanított. Sok diákjának lett példaképe,
mert látták rajta, hogy szavait hitelesen
éli is. Fáradhatatlan és jó prédikátor
volt, ennek köszönhetően sok bűnös
megtért. Már életében csodák
kísérték. Például egy alkalommal kutat
ásott a kolostor kertjében, és annak
vizétől sok beteg meggyógyult.
Saluzzóban halt meg
1450. június 11-én. Sírja a saluzzói
Keresztelő Szent Jánosról nevezett
templomban található. 1856. február 21-én
avatták boldoggá.
Június 18.
Mantovai Boldog
Andreassi Hozsanna
(szűz, harmadrendi világi
domonkos)
Hozsanna 1449-ben
született nemesi családban. Hatéves
korában megjelent neki egy angyal, majd a
gyermek Jézus fején töviskoszorúval és
vállán kereszttel. Ezek a korai
találkozások egész életét
meghatározták. Komoly meghívást kapott a
szerzetesi életre, a szenvedésre és a
szeretetre. Szenvedései már azzal megkezdődtek,
hogy szülei csak 14 éves korában engedték
meg, hogy felvegye a szerzetesi ruhát, bár
ő már korábban eltervezte azt. Így 14
évesen lépett be a bűnbánó domonkos
harmadrendbe, de fogadalmat csak
évtizedekkel később tehetett.
Engedelmességi
ígéretét ez alatt az idő alatt is hűségesen
megtartotta. Sok kegyelmi ajándékban,
misztikus élményben volt része, emiatt
irigyei lettek és nem kevés szenvedést
kellett alázattal elviselnie. Mivel apostoli
lelkületű volt, ezeket a próbatételeket
is fel tudta ajánlani a bűnösök
megtéréséért, csak úgy, mint rendszeres
böjtjeit és állandó imádságait. Jézus
meghallgatta legbensőbb kívánságát, és
misztikus módon eljegyezte Hozsannát, aki
osztozni akart Krisztus minden
szenvedésében. Szülei halála után
kénytelen volt ő vezetni a háztartást,
amit nagy szorgalommal meg is tett. Sok
megpróbáltatásban volt része, de ez nem
keserítette meg, sőt a szenvedés az Úrral
való egyesülést szolgálta számára.
Boldog Rieti Kolumba,
aki Hozsanna kortársa volt és szintén
domonkos harmadrendi, halála pillanatában
megjelent neki, és tudatta előre, hogy
Hozsanna mikor fog meghalni.
Hozsanna 1515. június
18-án halt meg. Sírja 1813 óta a mantovai
katedrálisban van. 1694. november 27-én
avatták boldoggá.
Június 20.
Boldog Ebner Margit
(szűz, másodrendi
domonkos apáca)
Margit 1291 körül
született a bajorországi Donauwörthben. A
szülői házban különböző ismeretekre
tanították és erényes életre nevelték.
1306 körül az Istennek szentelt életet
választotta. Ekkor lépett be a domonkos
szemlélődő apácák közé az augsburgi
egyházmegyében lévő, a
Mennybe felvett Boldogságos
Szűz Mária tiszteletére szentelt medingeni
zárdában. 1311-ben, miután intést kapott,
hogy teljesen adja át magát Isten
akaratának, Szent Domonkos Atyánk példája
nyomán a nagyobb tökéletesség útjára
lépett, amely „üdvös a számára,
példát ad az embereknek, örömet szerez az
angyaloknak és kedves Isten előtt”. A
Szentlélek ajándékaival elhalmozva, sok
fájdalomban Krisztussal együtt szenvedve,
lelkét naponta Istenhez emelve, a szemlélődés
valamennyi fokozatán keresztül 1347-ben
eljutott az Istennel való teljes lelki
egyesülésig.
Margit az egyik
kiemelkedő képviselője a rajnai misztikának,
amely a 14. században virágzott a Domonkos
Rend több mint 70 németországi női
kolostorában. Barátságban állt Johannes
Taulerral, szoros kapcsolatot tartott fenn az
„Isten Barátainak” nevezett jóakaratú
emberekkel. Margit kiváló önéletrajzi
szerző, aki misztikus élményeit is
megörökítette. Erről tanúskodik az
általa írt „Kinyilatkoztatások” vagyis
„Napló” és a „Miatyánknak”
nevezett lelki elmélyedés gyűjtemény,
amely az Istennel való kapcsolatra tanít
bennünket. 1351. június 20-án halt meg.
Emberemlékezet óta tartó tiszteletét II.
János Pál pápa 1979. február 24-én
jóváhagyta és megerősítette.
Június 23.
Boldog V. Ince
(domonkos testvér,
pápa)
Tarantaise-i Péter
1224 körül született. Franciaországi
születési helyéről korábban így
nevezték őt. Fiatalemberként lépett be a
lyoni domonkos rendházba. 1255-ben
Párizsba, a Szent Jakab kolostorban lévő
tanulmányi központba küldték és a szent
teológia mestere lett. 1259-ben a
valencienne-i általános káptalan Nagy
Alberttel, Aquinói Tamással, Hesdini
Florentinnal és Breton Bonhominnal együtt
káptalanon kívüli bizottság
alakításával bízta meg „a tanulmányok
előmozdítására”. Ekkor készült el a
Statutum, a Rend iskoláiban folyó képzés
állandó szabályzata.
1259-től 1264-ig és
1267-től 1269-ig a teológiai tudományokat
tanította a párizsi akadémián. Kétszer
hagyta abba a tanítás munkáját, mert
rendi tartomány vezetésére hívták meg
(1264-1267; 1269-1272). 1272-ben akarata
ellenére lyoni érsekké nevezték ki és
utána, még püspökké szentelése előtt,
1273 májusában ostiai püspök-bíboros
lett. Szent Bonaventúrával együtt
irányította a nagyobb jelentőségű
ügyeket 1274-ben a lyoni zsinaton, amelyen
jóváhagyták a görögöknek a latinokkal
való egyesülését.
Híres volt nagy
tudásáról, még híresebb tisztességes
életéről és erkölcsi kiválóságáról.
Amikor ezért 1276 januárjában Szent Péter
utódjává választották, az Ince nevet
vette föl. Az ökumenikus egység
helyreállítására törekedett. Az Egyház
szolgálatát rohamos gyorsasággal be
kellett fejeznie, „inkább megmutatva,
mintsem odaadva magát az Egyháznak”,
minthogy ugyanabban az évben, június 22-én
meghalt. Tiszteletét XIII. Leó pápa 1898.
március 14-én megerősítette. Sírja a 18.
században földrengés következ-tében
megsemmisült.
..................