Szent Domonkos 9 imamódja

Első imamódja abból állott, hogy az oltár előtt alázattal hajolt meg, mintha Krisztus, akit az oltár jelképesen megszemélyesít, nemcsak ebben a szimbolikus alakban, hanem valóságosan és személyesen is jelen volna (t.i. ekkoriban még nem őrizték az Oltáriszentséget az oltárokban – a szerk). És Judit szavaival mondta: „Te az alázatosok Istene vagy, az elnyomottak segítsége, a gyengék támasza.” (Jud 9,11) Alázatában kapta meg a kánaáni asszony és a tékozló fiú is azt, amit kért; „mert nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj” (Mt 8,8) és „Az Úr felemeli a megalázottakat, de a gonoszokat földre tiporja.” (Zsolt. 147,6) Így állott ott szent atyánk lehajtott fejjel, hogy alázattal hódoljon Krisztus, a fő előtt, miközben saját csekélységét Krisztus magasztosságának fényében szemlélte és teljesen átadta magát e hódolatnak. A testvéreket arra bíztatta, hogy hasonlóképpen tegyenek, ahányszor csak a kereszttel, Krisztus megalázásának jelével szembesülnek, hogy Krisztus, akit értünk oly mélyen megaláztak, saját fensége előtt minket alázatosnak lásson. Ugyanígy bíztatta testvéreit arra is, hogy a teljes Szentháromság előtt is alázatosan hajtsanak fejet, amikor ünnepélyesen imádkozzák: „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek”. Úgy kezdte az imáját, hogy meghajolt és a hálaadás szavait mondta.

Szent Domonkos gyakran úgy imádkozott, hogy arcra borulva teljes hosszában nyúlt el a padlón. Ekkor mélységes bánat járta át a szívét és felidézte az Evangélium szavait, amelyeket gyakran hangosan mondott, hogy jól meg lehetett érteni: „Istenem, irgalmazz nekem, szegény bűnösnek!” (Lk 18,13) Majd újra nagy tisztelettel és odaadással ismételte Dávid szavait: „Én bűnöztem és én cselekedtem gonoszságot.” (2Sám 24, 17). Ekkor sírt, meg hevesen sóhajtozott és azt mondta utána: „Nem vagyok méltó, hogy az egek magasára lássak, bűneim nagysága miatt, mert kiváltottam haragodat és előtted gonoszat műveltem.” És e zsoltárból: „Ó, Isten füleinkkel hallottuk...” erős hangon és megadón imádkozta: „mert lelkem a porba hanyatlik, testem a földhöz tapadt” (Zsolt 44, 2,26), továbbá: „lelkem a porba ragadt, élessz föl ígéreted szerint.” (Zsolt 119, 25). Néha, ha arra akarta tanítani a testvéreket, hogy hogyan imádkozzanak nagy tiszteletadással, azt mondta nekik: „Amikor a bölcsek, ama hódoló királyok beléptek a házba, ott találták a gyermeket anyjával, Máriával és leborulva imádták, hódoltak neki.” (Mt2,11) Mi is tudjuk, hogy megtaláltuk őt, az Istent és embert, szolgálójával, Máriával. „Jertek, hajtsunk térdet Isten előtt, boruljunk le és imádjuk, jajveszékeljünk az Úr, alkotónk előtt.” (Zsolt 95,6) A fiatalabb testvéreket e szavakkal figyelmeztette: „Ha nem tudjátok bűneiteket felpanaszolni, mert nincsenek, akkor gondoljatok arra a sok bűnösre, akiket el lehet vezetni az irgalomhoz és szeretethez. Érettük esedeztek a próféták és az apostolok, amint pedig Jézus meglátta őket, keservesen sírt.” Ugyanígy könyörgött Dávid, amikor ezt mondta: „Láttam a hűtleneket és mély gyász vett erőt rajtam.” (Zsolt 119,158)

Ugyanabban az értelemben és az előbb leírtak folytatásaképpen felkelt a földről és vaslánccal ütlegelte magát mondván: „Jobbod erősen tartott, Jóságod naggyá tett engem.” (Zsolt 18,36) Ezért az egész rendben elrendeltetett, hogy köznapokon a kompletórium után Szent Domonkos példájának emlékezeteképpen vezeklésként minden testvér egy fagolyókkal ellátott korbáccsal sújtson saját ruhátlan vállára, miközben a „Miserere mei Deus” (Irgalmazz nekem, Istenem), vagy a „Deo profundis” (A mélységből kiáltok Hozzád) kezdetű zsoltárt imádkozzák. Ezt saját bűneikért tették, vagy azok bűneiért, akinek adományaiból éltek. Ezért senki se vonja ki maggát a szent példamutatás követése alól, még ha bűntelen lenne is.

Ezután Szent Domonkos az oltár elé állt vagy a káptalani teremben a feszület elé, és tekintetét nagyon figyelmesen a Megfeszítettre irányította. Közben térdet hajtott, gyakran, többször is egymás után. Sokszor így töltötte el az egész időt a kompletóriumtól éjfélig, mialatt egy ideig állt, majd letérdelt, mint Jakab apostol vagy az evangélium leprása, aki térden kérte: "Uram, ha akarod megtisztíthatsz engem.” (Lk5,12), és mint István, aki térdre esve hangos szóval kiáltotta: “Uram, ne ródd ezt fel nekik bűnül!” (ApCsel7,60). Ilyen módon szent atyánkban, Domonkosban nagyra nőtt az Isten irgalmasságába vetett bizalom, hogy az feléje és minden bűnös felé fordul, legifjabb testvéreit pedig, akiket az emberek közé küldött, hogy az Örömhírt hir-dessék, megőrzi és megtartja. Néha nem tudta visszafogni a hangját, olykor testvérei is hallották imáját: "Hozzád kiáltok, Uram, sziklám, ne fordulj el szótlanul tőlem, mert ha néma maradnál...". (Zsolt 28,1) A szentírásnak ezeket és ehhez hasonló szavait hangosan mondta maga elé.

Máskor azonban a szívében imádkozott és a hangja nem hallatszott ilyenkor. Sokáig térden állva, egészen magába mélyedve maradt hosszú időn ke-resztül. Ilyen pillanatokban, ha ezen a módon imádkozott, úgy tűnt, hogy szelleme innen áthatolt a mennyekbe; arca hirtelen felragyogott az örömtől, és arcáról a könnyek árját törölte le. Olyan volt, mintha nagy, vágyakozó kívánság lenne úrrá rajta, mint amit az a szomjazó érez, aki végre már elér a kúthoz, vagy az a vándor, aki hosszú utazás végén már közeledik otthonához. Imája még bensőségesebbé és intenzívebbé vált, ami a láthatóan élénkebb, mégis méltóságteljes taglejtésekben mutatkozott meg, ehhez jött még, hogy közben gyakran felkelt és újra letérdelt.

A térdhajtás annyira szokásává vált, hogy egy-egy nehéz nap végén még útközben a fogadókban, amikor a többiek aludtak és kipihenték magukat, visszatalált ehhez a sajátos imamódhoz. Ez az imádás, az adoráció személyes kifejeződése volt nála. Ám az imának ezt a módját inkább példamutatásával tanította, semmint sok szóval.

Néha, ha szent atyánk, Domonkos valamely konventben tartózkodott, egész testében kiegyenesedve, magát kihúzva az oltár elé állt, anélkül, hogy valamire vagy valamihez támaszkodott volna. Olyankor kezét úgy tartotta maga előtt, mint egy nyitott könyvet és olyan áhítatosan és elmerülve időzött így, mintha valóban olvasna Isten jelenlétében. Meg lehetett figyelni, ahogyan imájában Isten igéjét szemlélte, mialatt sok gyengédséggel és belső örömmel újra és újra maga elé mormolta az Írás szavait. Rendszeresen imádkozott így, hiszen Urunk módszere is ez volt, ahogyan Lukácsnál olvashatjuk: "És Jézus szokása szerint szombaton a zsinagógába ment; ott felállt és olvasásra jelentkezett." (Lk 4,16) A zsoltárokban is ez áll: "Pineás elállt imádkozni és a csapásnak vége lett." (Zsolt 106,30)
Ezután Domonkos kezét szorosan egymáshoz illesztette, és így összetéve szeme elé tartotta teljesen magában mélyedve. Gyakran vállmagasságban kiterjesztette őket, ahogyan a pap a szentmise bemutatásakor szokta, és ilyenkor azt lehetett látni rajta, hogy nagy odaadással figyel valamire, mintha csak az oltár felől valami rendkívüli lenne hallható. Aki így áhítatba merülve, egyenesen állva látta imádkozni, azt gondolhatta, hogy prófétát lát, aki angyallal, vagy magával Istennel merült beszélgetésbe: hol úgy tűnt, hogy ő beszél, hol meg úgy, hogy most meg valakit hallgat, vagy csendben végiggondolja mindazt, amit kinyilatkoztatásban éppen most kapott.
A vándorúton többször titokban eltávolodott a többiektől, hogy időt szakítson az imára, és ez azonnal annyira lekötötte, betöltötte, hatalmába kerítette, hogy szinte látni lehetett, hogy egész szívével az égre irányul. ha ilyenkor szólni hallhattuk volna, mélyen megrendült, szelíd hangja a legcsodálatosabb szavak egynéhányát - legtöbbször a Szentírás leglényegéről - ajándékozta volna hallgatóinak úgy, mintha éppen most adományozta volna neki az "Üdvözítő forrása". A testvéreket mélyen megindította, ha atyjukat és mesterüket az ima ilyen pillanataiban megcsodálhatták; közülük a hűségesek számára ez volt a legjobb mód arra, hogy megtanulják: mit is jelent a hódolatteljes és folyamatos ima: "mint a szolgáló szeme asszonya kezére, és a szolgák szeme uruk kezére tekint..." (Zsolt 132,2)

Igen gyakran lehetett szent atyánkat, Domonkost megfigyelni, amint ima közben karját széttárta, testével mintegy keresztet formálva, és közben azon igyekezett, hogy lehetőleg rendületlenül szálfaegyenes tartású maradjon.
Ezen a módon imádkozott akkor is, amikor Isten az ő kérésére, Rómában a Szent Szixtusz kolostorban a Napóleon nevű ifjút életre keltette; s így imádkozott a sekrestyében és a templomban szentmise idején. Ebben a testtartásban emelkedett fel a földről, ahogyan azt a jámbor és szent Cecília nővér elmondta, aki jelen volt és ezt sokakkal együtt látta. Akárcsak Illés, amikor az özvegy fiát életre keltette, úgy tárta ki Domonkos is karjait és borult rá az ifjúra. Ugyanígy imádkozott, amikor Toulouse közelében angol zarándokokat mentett meg a folyóba fúlástól. Azonos módon imádkozott a kereszten függve az Úr szétfeszített karral, könnyek között hangos szóval és jajkiáltással; és meghallgatást nyert mély alázatossága miatt.
Szent Domonkos csak akkor szokott ily módon imádkozni, ha Isten sugalmazásából megsejtette, hogy könyörgésének ereje folytán valami nagy és csodálatos fog történni. Testvéreinek nem tiltotta meg, hogy így imádkozzanak, de nem is biztatta őket erre. Nem tudjuk, hogy mit mondott akkor, amikor így imádkozva életre keltette a fiút, és kereszt alakban kitárt karral állott ott...
A zsoltárnak azokat a szavait, amelyek az imának ezt a módját kifejezik, mindenkor nagyon megfontoltan és különleges hangsúllyal ejtette ki – ezt mondta: „Uram, Istenem és szabadítóm, nappal hozzád fohászkodom, éjjelente előtted kiáltozom...” egészen addig a versig: ... „egész nap Téged hívlak, Uram, és kitárom feléd kezemet.” (Zsolt88,2-10), továbbá „Uram, halljad meg imámat, figyeljed könyörgésemet, ... kitárom feléd kezeimet... siess, hallgass meg engem, Uram!” (Zsolt143,1-7)
Ezzel minden jámbor ember követhette atyánk imáját és tanítását ebben az imamódban, amikor az ima ereje által csodálatos módon Istenhez vonzottnak érezte magát, vagy helyesebben, ha titokzatosan azt a sugallatot kapta, hogy a magasztos Isten indítására önmaga vagy más számára bizonyos kegyelmet nyerhet el. Ha Domonkos így imádkozott, akkor felviláglott benne Dávid rajongása, Illés tüze, Krisztus szeretete és saját, Istennek való teljes önátadása.

Gyakran úgy is lehetett őt látni, amint teljes magasságában az ég felé nyújtózkodott, mint a nyílvessző, amely az íjként megfeszült földről elpattanva, egyenesen a magasba szökik: karját feje felett a magasba nyújtva kezét összekulcsolta, vagy lazán szétnyitotta, mintha valamit az égből akarna elfogadni. Eközben – úgy hihettük –, elárasztotta őt a kegyelem és elragadtatásban kapta meg Istentől az általa alapított rend számára a Szentlélek ajándékait. Így ő maga és testvérei a bibliai boldogságokat élve megismerhették a szelídség értékét, és a fölöttébb nagy szegénységben, keserű gyászban, súlyos üldözéskor, az igazság nagy éhe és szomja idején, valamint gondokkal teli együttérzésben is boldognak érezhették magukat. A parancsolatok buzgó betartásában és az evangéliumi tanácsok teljesítésében igaz örömüket lelték. Ilyen pillanatokban szent atyánk a Szentek Szentjébe és a harmadik mennyországba elragadottnak tűnt. Amikor így imádkozott, utána mindig igazi próféta módjára cselekedett, akár a prédikáláskor, akár valamely engedmény megadásakor, vagy ha testvéreit rendreutasította.
Ezt az imamódot nem bírta sokáig; közben pedig annyira önmagába fordult, hogy ezt követően úgy tűnt, mintha hosszú utazásról tért volna vissza; magatartása ilyenkor idegenére emlékeztetett, amit arckifejezéséből és viselkedéséből lehetett kiolvasni. Testvérei fennhangon hallották imádkozni és mint a próféta, felkiáltani: „Halld meg hangos esedezésem szavát, ó, Uram, ha felemelem kezeimet szent lakhelyed felé!” (Zsolt. 28,2) Testvéreit szent példájával és szavával tanította állhatatosan imádkozni. Újra és újra ismételte a zsoltárverseket: „Nosza, áldjátok az Urat mind, ti szolgái az Úrnak...” (Zsolt. 134,1), majd: „Uram, hozzád kiáltok, téged hívlak, halld meg szavam, siess hozzám, figyelmezz szavamra, mert érted kiáltok...” stb. egészen addig, hogy: „estére emeljétek fel kezeiteket a szentélyhez” és „felemelem kezemet az esti áldozathoz”. (Zsolt.141,1-2)

Szent Atyánk, Domonkos még más szép, magasztos és nyíltszívűen őszinte imádkozási módot is ismert, amelyet mindenekelőtt a zsolozsmát vagy a közös asztali áldást követően gyakorolt. Lélekben megfontoltan, egyidejűleg mégis felbuzdultan azoktól az isteni igéktől, amelyeket éppen az előbb a kórusban vagy az ebédlőben énekeltek, sietve valamely magányos helyre húzódott vissza és teljes lelki odaadással egy cellában vagy együtt összeszedetten és Isten jelenlétében leült olvasni és imádkozni.
Miután keresztet vetett magára, nyugodtan ült egy felütött könyvvel a kezében; így olvasott és hagyta, hogy az olvasottak gyengéden megmozgassák a kedélyét, hassanak lelkületére. Mintha magát az Urat hallotta volna hozzá szólni, mint ahogyan a zsoltárban is olvashatjuk: „Figyelmezni akarok arra, mit szól az Úr, az én Istenem bennem...” (Zsolt 85,9) Úgy látszott, mintha valamely társával élénk párbeszédet folytatna; néha a hangja és a tartása is türelmetlen volt, azután megint nyugodtan fülelt, odafigyelt, vitázott és érvelt, nevetett és sírt egyidejűleg. Tekintete egy határozott pontra szegeződött vagy lehajtotta a fejét; azután újra nyugodtan beszélt maga elé, majd a mellét verte. Ha valaki kíváncsian megleste volna, láthatta volna, hogy szent atyánk, Domonkos, Mózeshez hasonlóan a pusztaság közepére, Isten hegyéhez, a Hórebhez érkezett és ott az égő csipkebokrot látta meg, amelyből az Úr szólt hozzá, és amely előtt arcra borult. Isten hegye azt a prófétai módot jelzi, hogyan juthatunk el könnyedén az olvasmánytól az imához, az imától az elmélkedéshez és az elmélkedéstől a szemlélődéshez.
Ha így magában olvasott, gyakran hajolt meg a könyv előtt és csókolta meg azt, hogy megadja neki a tiszteletet, különösen, ha az az evangéliumos könyv volt, vagy akkor, ha saját ajkával Krisztus szavait mondta ki. Néha elfordította fejét és a kappájába rejtette arcát, vagy a tenyerébe hajtotta azt és csuklyájával lazán beburkolta. Később mély aggodalommal és csupa vágyakozással sírt, majd tiszteletteljesen újra felállt és meghajtotta fejét, mintha előkelő személyiségnek mondana köszönetet a neki juttatott jótéteményekért. Ezután újra teljesen megnyugodva, feszültségmentesen és oldottan folytatta a könyv olvasását.

 

Domonkos a következő módon imádkozott, ha az egyik országból vagy tartományból a másikba utazott; mindenekelőtt, ha magányos környékre érkezett; itt teljesen átadta magát az elmélkedésnek, sőt a szemlélődésnek. Ilyenkor gyakran mondogatta útitársainak: „Ozeásnál van megírva:... elviszem őket a pusztába és a szívükhöz beszélek.” (Oz2,16) Ezt követően elhagyta társát és előtte ment tovább, vagy még gyakrabban kis távolságra lemaradva követte őt. Miközben egyedül, magányosan lépkedett, járás közben imádkozott. Az elmélkedéstől egészen feléledt, mintha tűz lobogott volna fel benne. Amikor így imába merülve vándorolt, néha olyan kézmozdulatokat tett, mintha izzó parazsat vagy legyeket akarna arca elől elhajtani. Védekezni látszott néha a kereszt jelével is.
A testvérek véleménye szerint a szent az imának ebben a módjában ért el a Szentírás teljes gazdagságához, és jutott el az isteni igék lényegének felismeréséhez. Ezáltal kapott erőt és bátorságot meggyőző prédikációihoz és került bensőséges kapcsolatba a Szentlélek mélységeinek rejtett titkaival.