Az életrajzok a naptárból nyithatók meg.

JANUÁR

Január 3.

Quinzani Boldog Stefánia

(szűz, harmadrendi domonkos nővér)

Stefánia Olaszországban, a Bresciához közeli Orzinuovi-ban született 1457-ben, földműves családban. Maga is földműves munkát végzett. Az Istennek szentelt élet után vágyódva már gyermekkorában szüzességi fogadalmat tett. 1489-ben lépett be a domonkos harmadrendi közösségbe. Krisztus szenvedésének állandó szemlélésében élt: sebhelyeit szívében és testében viselte. Lelki élete így a legeredetibb domonkos hagyományba épül be, amely a megváltó szenvedés szemlélésében látja a megfeszített Jézushoz való hasonulás útját. Negyven éven át szenvedett lelki szárazságban. Erős lélekkel viselte el a szeretet és áhítat érzésének hiányát, a kétségek és kísértések kínjait. Boldog Stefánia mindeközben nagy odaadással szolgálta a szegényeket és a béke ügyét. 1530. január 2-án hunyt el a Cremona melletti Sonciniban az általa épített és hosszú időn át okosan irányított kolostorban.

Tiszteletét, amely emberöltőről emberöltőre hagyományozódott, XIV. Benedek pápa 1740. december 14-én hagyta jóvá.

 

Január 4.

Lemberki Szent Zediszláva

(családanya, harmadrendi világi domonkos)

Zediszláva a morvaországi Krizanovban született 1220 körül. Tizenhét évesen lett a lemberki Havel gróf felesége. Férjének és négy gyermekének szentelte életét, és közben kitűnt a szegények és szükséget szenvedők iránti szeretetével. Kapcsolatba került az éppen Csehországba érkező domonkosokkal is. Jótevőjük lett, férjével együtt két kolostort alapított számukra. A domonkos harmadrendnek is tagja lett. Jablonnében halt meg 1252-ben. Tiszteletét X. Piusz pápa hagyta jóvá 1907-ben. II. János Pál pápa 1995-ben szentté avatta.

 

Január 7.

Penyaforti Szent Rajmund

(domonkos testvér, áldozópap)

Rajmund 1175 körül katalán nemesi családból született, a katalóniai Penyafort várában. Hazájában kezdte tanulmányait, majd harminc évesen már egyetemi professzor lett Bolognában, ahol magiszteri fokozatot szerzett kánonjogból. Hazájába visszatérve a barcelonai székesegyház kanonokja lett. Ekkor érintette meg a domonkos életeszmény. 1222 nagypéntekén belépett a Domonkos Rendbe. Mély alázatossága sem akadályozta meg, hogy hírneve elterjedjen, ugyanis IX. Gergely Rómába hívta, felkérte penitenciáriusának, és megbízta a pápai dekretálisok (Decretalia) összegyűjtésével és rendszerezésével. Ezt a munkát négy év alatt befejezte. Műve azóta is fontos hivatkozási pont a kánonjogban. 1238-ban Szent Domonkos második utódjává választotta a Rend káptalanja. Két év múlva lemondott hivataláról, és visszatért hazájába, ahol a zsidók evangelizálásának szentelte magát. A rend elöljárójaként is szívén viselte a zsidók és a muzulmánok körében végzett apostolkodást. Támogatta a mercedáriusok és a többi koldulórend észak-afrikai misszióit, és biztatta az alkalmas misszionáriusokat, hogy tanuljanak arabul és tanulmányozzák a Koránt.

 

Az ő műve az első rendszerezett pasztorális mű, egy gyóntatási kézikönyv. Rajmund a szegények és a szenvedők nagy barátja és hatékony szószólója is volt.

Barcelonában halt meg 1275. január 6-án, közel száz évesen. VIII. Kelemen pápa avatta szentté 1601-ben.

 

Január 10.

Amarantei Boldog Gundisalvus

(domonkos testvér, áldozópap)

Gundisalvus Portugáliában, Tagildában született a 12. század végén. Először plébános volt, majd tizennégy éven át zarándokolt, bejárta a Szentföldet és a római szent helyeket. Hazatérve a remeteéletet választotta, végül belépett a Prédikátorok Rendjébe. A noviciátus után engedélyt kapott, hogy egy másik testvér kíséretében visszatérjen amarantói remeteségébe. Itt töltötte hátralévő éveit aszkézisben, az isteni titkokon elmélkedve és a környező lakosságot evangelizálva. Amarantóban halt meg, a hagyomány szerint 1259-ben. X. Kelemen pápa 1671. július 10-én engedélyezte a róla szóló misét és zsolozsmát.

 

Január 10.

Angyalokról nevezett

Boldog Monteagudo Anna

(szűz, domonkos másodrendi apáca)

Anna 1602-ben született a perui Arequipában. Itt lépett be 1618-ban a domonkos apácák Sziénai Szent Katalinról elnevezett kolostorába, ahol egy év múlva ünnepélyes fogadalmat tett. Sekrestyési feladatot látott el, később a novíciák mesternője, majd elöljárónő lett. Kitűnt a szegénység szeretetével, egyszerűségével és bölcsességével. Nővér-társaival és a kívülállókkal nagyon szívélyes volt, az üldözötteket pedig támogatta. Boldog Anna a szemlélődő élet példaképe. 1686. január 10-én halt meg Arequipában.

II. János Pál pápa avatta őt boldoggá 1985. jan. 2-án, az amerikai kontinens első szemlélődő szerzetesnővéreként.

 

Január 11.

Scammacca Boldog Bernát

(domonkos testvér, áldozópap)

Bernát (keresztnevén Antal) 1430-ban született a szicíliai Cataniában, nemesi családból. Léha ifjúság után, egy párbajban szerzett súlyos sérülése kapcsán érintette meg az isteni kegyelem.

 

Megtérve 1452-ben belépett a Prédikátorok Rendjébe, és felvette a Bernát nevet. A palermói Szent Zita obszerváns kolostor első szerzetesei közé tartozott. Lángoló szeretettel ragaszkodott Istenhez, és a bűnbánat cselekedeteit gyakorolva igyekezett hasonlóvá válni a megfeszített Krisztushoz, akinek szenvedését különleges áhítattal tisztelte. Felerősödött benne a felebarátai, különösen a rászorulók és a betegek iránti irgalom. Számukra a gazdag polgárok költségén nagy kórházat építtetett, amely ma is

fennáll, s amelyet életében ő irányított.

 

Egész életében a reguláris obszervancia visszaállításán munkálkodott, végül ő lett a szicíliai obszerváns konventek vikáriusa (ezek a konventek elfogadták Capuai Boldog Rajmund reformját). Kiváló prédikátor is volt, honfitársai közül sokakat Istenhez vezetett. 1487. január 11-én halt meg Cataniában, ahol ma is tisztelik épen maradt testét. Tiszteletét XII. Leó pápa 1825. március 8-án hagyta jóvá.

 

 

 

Január 15.

Capillas Szent Ferenc

(domonkos testvér, áldozópap),

Sanz Szent Péter

(domonkos testvér, püspök),

Serrano Szent Ferenc

(domonkos testvér, püspök),

Royo Szent Joakim

(domonkos testvér, áldozópap),

Alcober Szent János

(domonkos testvér, áldozópap),

Diaz Szent Ferenc

(domonkos testvér, áldozópap)

kínai vértanúk

Capillas Ferenc volt az első vértanú Kínában. 1607-ben született Spanyolországban. Először a Fülöp-szigeteken volt misszionárius. 1642-ben érkezett Kínába, ahová már régóta vágyott. 1644-ben azonban Kínában a Ming dinasztiát a tatár Mandzsu dinasztia követte, amely ellenséges volt a keresztényekkel szemben. Hamarosan megindult az üldözés. Ferencet 1647 decemberében elfogták, hosszas kínzások után börtönbe vetették, aztán halálra ítélték, és 1648. január 15-én kivégezték. Szent X. Piusz pápa 1909. május 2-án boldoggá, II. János Pál pápa 2000- ben szentté avatta százhúsz kínai vértanúval (többek között az ugyanezen a napon ünnepelt domonkosokkal) együtt.

 

Sanz Szent Péter szintén spanyol származású, az üldözés idején rejtekhelyét elhagyva önként feladta magát, hogy a híveket megkímélje a további zaklatásoktól. 1747. május 26-án végezték ki. XIII. Leó pápa avatta boldoggá 1893. január 6-án.

 

Serrano Ferencet négy domonkos társával együtt fogták el 1746 decemberében. Kétévi fogság után, 1748. október 28-án hajtották végre rajta a halálos ítéletet. Vele egy napon végezték ki a szintén spanyol származású misszionáriusokat, Royo Szent Joakimot, Alcober Szent Jánost és Diaz Szent Ferencet.

 

Január 18.

Árpád-házi Szent Margit

(szűz, domonkos másodrendi apáca)

IV. Béla király és Laszkarisz Mária gyermeke a tatárjárás alatt született 1242-ben. Legrégibb legendájának tanúsága szerint szülei még születése előtt felajánlották születendő gyermeküket Istennek, hogy az ország megszabaduljon a tatárvésztől. Fogadalmukat beváltva, Margitot már négyéves korában beadták a veszprémi kolostorba, mely a Domonkos Rend felügyelete alatt állt. Apja a Nyulak szigetén építtetett számára új kolostort, ahová Margit tízéves korában költözött át több társával együtt. Itt tett 1254-ben fogadalmat Humbertus de Romanisnak, a Rend mesterének kezébe.

Margit teljesen magáévá tette a szülői felajánlást: hivatásától senki nem tántoríthatta el, maga apja, a király sem, aki legalább három alkalommal akarta férjhez adni, Margit azonban hallani sem akart arról, hogy a kolostort elhagyja.

Margit szívét a szegény és szenvedő Jézus hatotta meg, akit radikálisan akart követni. Egész életét jellemezte az alázatosság, az utolsó hely keresése. Ezért választotta mindenben a szegénységet, és ezért vállalta el a leginkább alacsonyrendű szolgálatokat a kolostorban, különösen a betegek ápolásában, amelyet olyan nagy szeretettel végzett, hogy többen megjegyezték róla: „ilyen nagy jóságot senkiben sem láttam.”

Társai csodálattal figyelték intenzív imaéletét is, amelyben olyan Istennel való egység és bensőségesség lett nyilvánvalóvá, mely számukra ismeretlen volt. „Ajánld tested-lelked az Úristennek, szíved mindig legyen nála, úgy, hogy sem halál, sem bármilyen teremtmény el ne szakíthasson téged Isten szeretetétől” – tanácsolta Margit azoknak, akik belső életének titkát akarták ellesni. Margit lelkes imádója volt az Eucharisztiának. A szenvedő Krisztussal való azonosulás útját jelentette számára a vezeklés sokféle formája, melyeket egész életében gyakorolt. Vezekléseit ajánlotta fel Istennek azok bűneiért, akik a szegényeket elnyomják és az egyház egységét megbontják. Sokat imádkozott a békéért.

A sok vezeklésben egészsége megromlott, 28 éves korában 1270. január 18-án halt meg. Sírja gyorsan zarándokhely lett. Később a törökök elől menekülve az apácák elhagyták a szigetet és Margit ereklyéit is magukkal vitték. Ereklyéi végül a pozsonyi klarissza kolostorba kerültek; a kolostor 1782-es feloszlatásakor pedig nyomuk veszett. Csak a Domonkos Rend feloszlatása előtt magánkézbe került ereklyedarabok maradtak meg.

Margit szentté avatási pere már 1271-ben elkezdődött, de végül csak XII. Piusz pápa kanonizálta őt 1943. november 19-én, rokona, Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepnapján.

Lékai bíboros indította el Szent Margit megünneplésének azt a módját (ami immár hagyománnyá vált), hogy a január 18-hoz közelebb eső vasárnap 11 órakor a Margit-szigeten, egykori kolostora romjainál – ahol Szent Margit sírjának helye is látható – a mindenkori bíboros szabadtéri szentmisét mutat be. Sok éve ünnepelnek így az emberek a szigeten, dacolva a januári faggyal, engesztelve Szent Margittal együtt nemzetünkért.

 

Január 19.

Peschierai Boldog András

(domonkos testvér, áldozópap)

Grego András az itáliai Peschierában született 1400-ban. Bresciában, a lombard tartomány megreformált kolostorában kezdte szerzetesi életét. Abban az időben a megújított szerzetesi élet Boldog Della Chiesa Antalnak köszönhetően szépen virágzott ott. Később a firenzei San Marco-kolostorban tanult. Pappá szentelése után elöljárói Valtellina tartományba küldték az itáliai Alpokba, ahol egész életét a prédikálásnak szentelte. Negyvenöt évig dolgozott itt mint vándorprédikátor.

Gyalog járt, a szegényeknél éjszakázott, és buzgó apostoli szeretetével sokakat megnyert Krisztusnak. Sikerének titka a bűnbánat, az alázat és az engedelmesség hősies gyakorlásában volt. Amint mondta: „Egy engedelmes szerzetes szent szerzetes.” 1485. január 18-án halt meg a morbegnói kolostorban, melyet ő alapított. Tiszteletét VII. Piusz pápa hagyta jóvá 1820. szeptember 26-án.

 

Január 22.

Boldog Della Chiesa Antal

(domonkos testvér, áldozópap)

Antal, a nemes Della Chiesa család sarja 1364-ben született az itáliai San Germanóban. 1417-ben öltözött be a vercelli kolostorban. Velencében tanult, és csatlakozott a Boldog Dominici János által elindított szerzetesi reformhoz. Több kolostorban választották elöljáróvá, így sokat tudott tenni a szerzetesi élet megújításáért. Ismert volt nagylelkűségéről és az emberi gyengeség iránt tanúsított megértő viselkedéséről, ugyanakkor mindig készen állt, hogy segítsen a gyengeségek leküzdésében. Nagy tekintélyét mutatja, hogy IV. Jenő pápa őt bízta meg azzal, hogy az V. Félix ellenpápához pártoltakat visszatérítse az igazságra. Munkától és vezekléstől kimerülten halt meg a comói kolostorban 1459. január 22-én. Emberemlékezet óta létező tiszteletét VII. Piusz pápa hagyta jóvá 1819. május 15-én. Teste San Germanóban van eltemetve.

 

Január 23.

Boldog Szuzó Henrik

(domonkos testvér, áldozópap)

Henrik a 13. század vége felé született Konstanz városában. Apja hitetlen nemesember volt, édesanyja viszont mélyen hívő; tőle kapta a Szuzó családnevet. A „rajnai misztikusok” néven ismert domonkos lelkiségi iskolához tartozott, amelynek Eckhart mester és Johannes Tauler is képviselői voltak. Henrik az isteni Bölcsesség tisztelője és az Úr Jézus szenvedésének szerelmese volt. Tizenhárom éves korában lépett be szülővárosában a Prédikátorok Rendjébe. Természeténél fogva érzékeny és jólelkű volt, szerzetesi életének első öt évét mégis különösebb buzgóság nélkül élte át. Később, eltelve az Úr kegyelmével és misztikus ajándékokkal, elkezdett aszketikus életet élni, türelemmel viselve minden megpróbáltatást és rágalmat. Sok, máig népszerű könyv szerzője, amelyek a misztikus irodalom történetében is előkelő helyet foglalnak el.

Misztikus műveit (amelyek egy részét anyanyelvén írta) szüntelenül kiadják ma is, különösen a Horologium Sapientiae címűt, amelyben az érzéki dolgoktól való megszabadulásról és az Istennel való egyesülésről ír, Krisztus szenvedésének és tökéletességének szemlélése által. Kitűnt az alázatban és a szeretetben, sok mennyei ajándékot elnyert. Jézus nevét a szíve fölé véste és lángolt az iránta érzett szeretettől. 1366. január 25-én halt meg Ulmban. Tiszteletét XVI. Gergely pápa hagyta jóvá 1831. április 22-én. Sírja a reformáció zavargásai alatt semmisült meg.

 

Január 27.

Forli Boldog Markolin

(domonkos testvér, áldozópap)

Markolin 1317-ben született az itáliai Forliban. A Rendbe nagyon fiatalon, szülővárosában lépett be, és egész életét az ottani kolostorban élte le, ott is halt meg 1397. január 24-én. Szerette a csendet és a magányt. Kitűnt a szemlélődés ajándékával és az Istenanya iránti tiszteletével.

 

Támogatta a szerzetesi élet obszerváns megújítását, melyet Capuai Boldog Rajmund indított el, és alázatosan elviselte ezért testvérei megvetését, akik a reformok ellen voltak. Jámboran végezte a papi szolgálatot és gyakorolta a szeretet cselekedeteit. A szószékről ritkán prédikált, nem volt a szavak embere, szüntelen imája viszont maga volt a prédikáció. Mivel az ima embere és a betegek barátja volt, sok magára hagyott és beteg ember ment hozzá, akiket állandóan segített és vigasztalt. Kitűnt csodálatos egyszerűségével, alázatával és szeretetével. Tiszteletét XIV. Benedek pápa hagyta jóvá 1750. május 9-én.

 

Január 28.

Aquinói Szent Tamás

(domonkos testvér, áldozópap, egyháztanító)

Tamás az itáliai Roccasecca várában született 1225-ben. A montecassinói bencés monostorban tanult, később a nápolyi egyetemen megismerte a Prédikátorok nemrég alapított rendjét, amelynek 1244-ben tagja lett családja élénk tiltakozása ellenére.

Korának akkori fontosabb tanulmányi központjaiban tanult, Kölnben Nagy Szent Albert tanítványa volt. Harmincegy évesen lett a teológia magisztere Párizsban. További élete a teológia tanításával, prédikálással és írással telt. Műveit ma is a katolikus teológia legfontosabb alkotásai között tartjuk számon.

 

Tamás egész életében kitűnt tisztaságával, valamint a szerzetesi fegyelemben tanúsított hűségével. A Rend sajátos feladata, azaz Isten Igéjének önkéntes szegénységben való szolgálata az ő életében a folyamatos teológiai munka formájában valósult meg: szorgalmasan kutatta az igazságot, szeretettel szemlélte, és továbbadta másoknak. Így minden erejét az igazság szolgálatába állította: állandóan vágyott az igazság befogadására, bárhonnan is jött, és mindig lelkesen meg akarta osztani azt másokkal. A szent tudomány kiváló mestere és az evangéliumi igazság kegyelemmel teli hirdetője volt, miközben kitűnt alázatosságával és kedvességével. Isteni és emberi bölcsességben gazdag tanítása példaszerűen mutatja meg az isteni kinyilatkoztatás és az emberi értelem között fennálló benső, nagyon szoros összefüggést.

Tamás nagy áhítattal ragaszkodott Krisztushoz, Üdvözítőjéhez. Különösen a kereszthalál és az Eucharisztia misztériumában mélyedt el, amit liturgikus szerzeményeivel is magasztalt (például az úrnapi zsolozsma, szekvencia és más imádságok). Az Istenszülő Szűz Máriát gyermeki tisztelettel szerette.

A fossanovai ciszterci monostorban halt meg 1274. március 7-én, útban a lyoni zsinatra, ahová a pápa hívta.

XXII. János pápa 1323. július 18-án szentté avatta. Szent V. Piusz pápa 1567. április 11-én a latin egyház ötödik egyháztanítójává nyilvánította. XIII. Leó 1880. augusztus 4-én minden katolikus egyetem és iskola pártfogójává tette. Ünnepét, a megújított liturgia szempontjait figyelembe véve, január 28-án tartjuk, testét Toulouse-ban 1369-ben e napon helyezték el a domonkos templomban.

 

Január 29.

Botti Boldog Villana

(családanya, harmadrendi világi domonkos)

Villana 1332-ben született Firenzében, gazdag kereskedő-családban. Kislány korától arra vágyott, hogy bűnbánó, imádságos életet éljen, rokonai azonban férjhez kényszerítették Rosso di Pietro Benintendihez, akinek egy gyermeket szült. Élete megváltozott, elmerült a szórakozásban és az élvezetekben, a luxusban. Megtérése akkor kezdődött, amikor egy ünnepség előtt öltözködve az ördög ijesztő képét látta meg a tükörben. Ezt az élményt példás megtérés követte: a Santa Maria Novella templom domonkosainál meggyónt, később pedig Szent Domonkos harmadrendjének tagja lett. Így folytatni tudta azt, amire kislány korában vágyott – anélkül, hogy férjét és fiát elhagyta volna. Szigorúan aszketikus életet kezdett élni. A szegényekben talált rá Krisztus emberségére, s feléjük fordult jótékony cselekedeteivel. Szívesen szétosztotta mindenét a szegényeknek, és kéregetett is a számukra Firenze utcáin. Tanulmányozta a Szentírást és a szentek életét, és állandóan szemlélte Krisztus szenvedését, amelyet elragadtatott állapotban maga is átélt. Számára minden nap az isteni szenvedővel való még teljesebb azonosulást jelentette, akit így nevezett: „Krisztus Jézus, keresztre feszített szerelmem.” 1361. január 29-én halt meg. A firenzei Santa Maria Novella templomban temették el. Tiszteletét XII. Leó pápa erősítette meg 1824. március 27-én.