A Domonkos Rend 800 éves jubileumára készülünk

Világi domonkos közösségek

 

 

Írta: Murányi Nikolett

Lépcsőfokok a kereséstől az imádság gyümölcséig

A világosság titkai

Hálával szüleimnek, akiknek mindent köszönhetek.

 

 

 

Bevezetés

Az imádság a XXI. századi ember életében

A világi domonkos közösségek 2004-es európai találkozójára készülve írok most, melyet a németországi Walberbergben tartunk. Az imádságot választottam előadásom témájául, pontosabban: „Az imádság helye a XXI. századi ember hétköznapjaiban, különös tekintettel a rózsafüzér új titkaira, amelyeket II. János Pál pápa vezetett be 2002-ben, a rózsafüzér évében”.

Véleményem szerint roppant aktuális ez a téma felgyorsult világunkban. Bár igazából nem az idő gyorsult fel, hanem feladataink torlódtak össze. Egyre több (sokszor felesleges) elfoglaltságot csinálunk magunknak, és ez nyugtalanságot okoz. Hiába teljesítek többet és többet, az eredmények nem elégítenek ki, nem találom a békét, a nyugalmat, a boldogságot. Csak sietek, és rohanok, és a végén már sehol sem vagyok jelen. Mindig csak a következő feladatra koncentrálok, és nem arra, amit éppen teszek. Fontosabbnak érzem a következő feladatot a jelenleginél. Pedig ott kellene jelen lennem, ahol éppen vagyok, azok között, ahol vagyok. Az időt arra kaptam, hogy megszenteljem. Nem arra, hogy le akarjam győzni. Nem kell harcolni az idő ellen. A fontos nem az, hogy minél többet birtokoljak belőle, hanem az, hogy a rendelkezésre álló időt minőségileg hogyan töltöm el. Isten-dicséretté teszem-e azt vagy állandóan harcban állok-e vele?

Elfogadom-e a Mennyei Atya akaratát? Adott időt rá, hogy visszatérhessek hozzá, hogy megvallhassam: igen, valóban Te vagy a mindenható Isten, akinek mindent köszönhetek. Az időt jól kell felhasználnom, még akkor, ha úgy tűnik sok időm van. Szűz Mária példáját nézzem, aki újra és újra igent mondott Isten akaratára, mintha az lenne élete utolsó perce. Csak a szeretetet kereste. Normális, hétköznapi életet élt. Örömmel gondozta kis családját. Ami az üdvösség szempontjából haszontalan, azzal Szűz Mária nem foglalkozott. Ezt a szemléletet kellene megtanulnom tőle, és akkor megváltozna az életem. Akkor már senki sem kérdezné, hogy a keresztényekről miért nem sugárzik az öröm? Akkor sugároznám, hogy meg vagyok váltva, hogy szabad vagyok. Boldogságom láttán sokan csatlakoznának hozzánk.

Ha rácsodálkoznék, hogy Mennyei Atyám milyen jóságosan gondoskodik rólam, akkor felszabadultan örülni tudnék. De sajnos nem érek rá, lefoglal a reklám, a tv, a lottósorsolás, amikről nem akarok lemondani. Amíg nem tudok ezekről a haszontalan időtöltésekről lemondani, amíg nem teremtek csendet magam körül és magamban, addig nem hallom meg Isten hangját. Néha szép álruhában kínálja magát valami abszolút lényegtelen dolog is. Mindig választás előtt állok. A döntéshez a legjobb iránytű: azt tegyem meg, ami számomra kényelmetlenebb és nehezebb. Sose azt, ami közelebb lenne, mert az mindig az önzőbb megoldás. Például szentebbnek tűnhet egy hétköznapi templomba menni, mint kivasalni a családom ruháit, pedig csak kellemesebb volna meglógnom a vasalás elől. (Ha már nem osztottam be jól az időmet, legalább jól válasszam meg, melyik a fontosabb tennivalóm.)

Időben élek, azaz szabad akaratot kaptam és sok-sok lehetőséget: állandóan új alkalmat a jó döntés meghozatalára. Osszam be jól az időmet. Találjak helyet napirendemben az imádságnak, az olvasásnak és a szentmisének. Az Isten-kapcsolat ápolása nem elpazarolt idő. Ez hozhat igazi békét és belső megnyugvást, ez ad erőt a következő naphoz. Ne sajnáljam rá az időt, ez jól megtérülő befektetés.

Gyermekké kell tudnom válni, nyitott szívű, odahallgató, imádkozó gyermekké. Ki kell lépnem a fogyasztói kultúra ördögi világából! Az időt arra kaptam, hogy megtérjek, és csakis arra. Ne pazaroljam el! És mégis mindig a megélhetésemre, az anyagi gondokra merek csak gondolni. Nem merek bízni a gondoskodó Mennyei Atyában. Nem merek apró kis dolgaimban ráhagyatkozni. Nagy dolgok pedig nem történnek velem. Az élet csupa apró láncszemből áll, mint a rózsafüzér.

Olyan az élet, mint a kártyajáték.

Amikor kártyázunk, akkor bizonyos szabályok, minták alapján gyűjtünk össze lapokat. Akinek sikerül a mintákat jól követni, az nyer. És a nyerő nem tartja meg a kártyalapokat, hanem csak használja, és azután visszaadja a játékvezetőnek. Mindenki nyerhet előbb-utóbb, aki beszáll a játékba és betartja a játékszabályokat.

Isten a lelkünkbe írta a mintákat, ezért ismerjük, hogy mi a jó és mi a szép. Ezzel együtt óriási jó és szép utáni vágyakozást, űrt is teremtett a lelkünkbe, amit csak ő tud betölteni maradandóan.

Megpróbálhatom vágyaimat kielégíteni a minták alapján mindenféle jóval, széppel: jó emberi kapcsolatokkal, divatos ruhával, gyors autóval, izgalmas tv filmekkel, különleges ételekkel, de mindez csak egy rövid ideig fog boldogítani. Marad mindig egy űr a lelkemben. Használhatom ezeket a dolgokat, de ne akarjam mindenáron birtokolni, mert igazi örömet nem hozhat úgysem.

Aki birtokolni akarja a kártyalapokat, az csalódni fog, mert nem az a nyeremény. Az evilági dolgok csak eszközök, a „nyeremény” maga Isten. A kártyában sem birtokoljuk a nyerő lapokat, csak használjuk, és azután visszaadjuk, és más is játszik vele. A vágyakozást csak Isten töltheti be, hiszen ezért teremtette belénk a vágyat.

Szent Pál így magyarázza: „Azt mondom tehát testvérek: Az idő rövid. Ezért, akinek felesége van, éljen úgy, mintha nem volna; aki sír, mintha nem sírna; aki örvend, mintha nem örvendene; aki vásárol, mintha meg sem tartaná; s aki érintkezik ezzel a világgal, mintha nem érintkeznék vele, mert elmúlik a jelen világ.” (1Kor7, 29-31) Szükségesek a földi, anyagi dolgok az élethez, de szabadnak kell maradnom. Nem azért, mintha rosszak lennének ezek, hanem mert nem maradandóak. Minden földi szép és jó Istent tükrözi, de csak homályosan, és nem hasonlítható a ránk váró boldogsághoz.

Szeretném megosztani veletek a gondolataimat. Rendi védőszentem a Rózsafüzér Királynője. Szeretem őt és szeretem a rózsafüzér imát. Ennek az írásnak a második aktualitása a rózsafüzér éve. Nagy örömet hoztak számomra a világosság titkai. Pótolták azt a hiányt, amit régóta éreztem amiatt, hogy a rózsafüzér hagyományos titkai csak Jézus gyermekkorát, szenvedését és dicsőségét említették. A születés és a halál között ott van Jézus felnőttkora, nyilvános élete, az Oltáriszentség alapítása, ami eddig nem volt eléggé hangsúlyozva benne, most viszont új lendületet adhat az imához.

Több hónapja rágom a ceruzám végét. Olyan hihetetlenül sokféle szempontból lehet az imáról beszélni, hogy a teljesség igényéről rögtön az elején lemondtam. A téma kimeríthetetlen. Megpróbálom átadni azt, amit én megtapasztaltam. Igyekszem elmondani azt, ami engem közelebb visz Istenhez. Rendszereztem a gondolataimat bizonyos szempontok szerint. Hangsúlyozom, hogy ez csak egy irány, és sok-sok ilyen létezik. Úgy képzelem el, hogy Isten van a kör középpontjában, mi pedig a kör kerületéről indulunk felé. Minden út egy-egy kívülről befelé mutató sugár. De ha csak a kör kerületén mozgunk, akkor csak önmagunkba térünk vissza, és sohasem találjuk meg Istent, csak önmagunkat. Így boldogok sem leszünk. Mindenki maga tapasztalja meg, hogy mi segíti őt az Isten felé vezető úton.

A mai ember imádságáról szeretnék írni. Rendszerezni lehetne például a következő szempontok szerint is:

 

Én mégis másként építem az utam. Nem állítom, hogy az itt következő imalépcsők vezetnének egyedül az Úrhoz, hanem inkább azt, hogy ez is egy a járható keskeny, hegyi ösvények közül, amelyek mind őhozzá vezetnek, aki azt mondta magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak énáltalam.” (Jn14,6)

A harmadik aktualitás a domonkosok zuglói letelepedésének centenáriuma. 1903. augusztus 27-én jöttek vissza a fehérruhás atyák Pestre, és neogótikus stílusban megépítették a Rózsafüzér Királynéja templomot. Itt kereszteltek engem, ide tartozom, itt élek a „Domi” közelében és világi domonkos vagyok.

Szeretettel ajánlom nemcsak domonkosoknak, hanem minden Istent szerető, útkereső testvéremnek. Köszönöm az Úrnak, hogy leírhattam, amit tőle ajándékba kaptam. Kívánom, hogy vezesse az olvasót a szemlélődésen át Jézus Krisztushoz.

 

Kelt Budapesten, 2003. augusztusában

 

  1. Az első lépcsőfok: a keresés

„Én vagyok az út, az igazság és az élet.” (Jn 14,6)


 

Amíg nyakig vagyok e-világ problémáiban, és csak horizontálisan tekintek körbe, addig sosem fogok rátalálni életem céljára. Ha eljutok odáig, hogy vertikálisan is keressek, akkor jó esélyem van rá, hogy megtaláljam Istent.

Ha már van bennem vágy, ha szomjazom az igazságra, ha nem elégítenek ki a tv sorozatok, ha többre vágyom, akkor teszem meg az első lépést Isten felé. Az útkeresés az első válasz Isten hívó szavára. Ő mindig nyitott rám, de soha nem fog erőszakkal asztalhoz ültetni. Nekem kell kopogtatnom nála, és akkor ajtót nyit, behív, és asztalához ültet.

 

  1. A második lépcsőfok: a kérés

„Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek!” (Mt 7,7)

 

Ha valamilyen úton-módon ráébredtem arra, hogy életem célja Istennel kapcsolatos, akkor elkezdek imádkozni. A legelemibb és leggyakoribb módja ennek a kérés. Kérem Istent, hogy segítsen meg engem. Elsősorban mindenféle bajaimban fordulok hozzá. Akkor jut eszembe, amikor én már nem tudom megoldani a helyzetet. Ez a lépcső az imafejlődésnek egy természetes foka, de tovább kell lépnem, mert ha itt megállnék, és itt maradnék, akkor gyermekesen önzővé és egyoldalúvá válna az Isten-kapcsolatom. Előfordulhatna, hogy számomra így az Isten automatává válna. Bedobok egy imádságot, hogy kijöjjön cserében egy kis segítség. És ha nem jön, akkor csalódom, és felhánytorgatom Istennek, hogy miért engedte meg, stb. Ez így nem működik. Nekem kell megkeresnem az ő akaratát, elfogadni azt, és megpróbálni együttműködni vele.

Természetesen kéréseimet elmondhatom Istennek, ahogy Jézus azt mondta: „Azt is mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,19-20), de ez legyen összhangban az ő akaratával, illetve fogadjam el, ha azt mégsem úgy kapom meg, ahogy én jónak láttam. A gondviselő Isten biztosan jobban tudja, hogy mire van szükségem az üdvösséghez. Ha ennek a célnak az érdekében kérek bármit, meg is kapom. Ha később túl tudok lépni ezen a lépcsőn, és lemondok arról, hogy magamnak kérjek, akkor közelebb kerülök a célomhoz.

 

  1. A harmadik lépcsőfok: a bűnbánat

„Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13)

 

Ha már gyakran kéregetek az Úrtól segítséget, és kezd kialakulni a kapcsolatom vele, ráébreszt engem bűnösségemre. Ha válaszolok, azaz beismerem bűneimet, gyengeségeimet, akkor lépek a harmadik lépcsőfokra.

Ez egy nagy szintkülönbség, de nem kell félnem, Jézus fogja a kezemet. Amint egyre több területen felfedezem hiányosságaimat, egyenetlenségemet, öncélúságomat, egyre nagyobbnak kezdem érezni a távolságot Isten és saját magam között. Itt nem szabad megijednem. Ez a távolság valóság, de mégsem tart távol Istentől. Ennek a lépcsőnek az a célja, hogy kikristályosodjon bennem, hogy ki az Isten és ki vagyok én. Mert amíg nem vele éltem, addig magamat tettem meg istennek, anélkül, hogy ez tudatos célom lett volna, de mégis ez lett az önzésem eredménye.

A bűnbánatban felismerem Isten irgalmát. Mindent megbocsát, amiért csak bocsánatát kérem. A bűn eltávolít Istentől, de a megbánt bűn közel visz hozzá. A gyakori szentgyónás sokat segít az Istenhez vezető úton. Ahogy megtisztítja a lelkemet, tisztábban is látok-hallok. Jobban látom az előttem lévő utat. Könnyebben felismerem a Szentlélek hangját. Megismerem a saját kicsinységem mellett az Úr nagyságát és nagylelkűségét, hogy saját Fiát énértem odaadta. Jézus Krisztus a híd köztünk. Ha el tudom fogadni őt a személyes megváltómnak és odaállok a keresztje alá, átadom neki bűneimet, akkor megkönnyebbülök. A keresztre nézve másképp látom már a világot. Tudom, hogy az út a kereszttől az üres sírhoz, a feltámadáshoz vezet. Jézus végigjárta ezt az utat értem és helyettem. Inkább meghalt értem, semhogy elveszítsen engem. Annyira szeret, hogy az életét adta értem, és fel fog támasztani az örök boldogságra.

A bűnbánat megtisztít. Lelkileg újjászületek. Fontos, hogy el tudjam választani a bűnt a bűnöstől magamban és másokban is. A bűnt el kell ítélnem, de a bűnöshöz irgalmasnak kell lennem. Minél közelebb áll hozzám az illető, annál nehezebb, sőt magamnak a legnehezebb irgalmaznom. De ha nem tudnám megtenni, akkor Istennél fontosabb tartanám magamat, hiszen ő meg tudott bocsátani már. És én még nem?

Ha megpróbálom elfogadni magamat – sokszor kemény küzdelmek árán – megtalálom lelki békémet Istenben.

 

  1. A negyedik lépcsőfok: a hálaadás

„Hála legyen Istennek, kimondhatatlan ajándékáért!” (2Kor 9,15)

 

Ha nyugodt a lelkem, akkor tovább tudok lépni a hálaadás lépcsőfokára. A hála a belső békéből és örömből táplálkozik, a szív túlcsordulásából. „Béke, öröm, hála dalol az én szívemben, Jézust dicsérem.” Ez az ének mindent elmond a hálatelt szív boldog öröméről.

Eleinte csak az örömeimért, a kapott jó dolgokért tudok hálát adni, és a nehézségek még minden alkalommal nyugtalanítanak. Ha hallgatok Jézusra, aki azt mondja, „Ne nyugtalankodjék a szívetek!”(Jn 14,1) átértékelem az életemet, akkor fogok tudni hálát adni lassan a próbatételekért is.

Hiszen minden próbakő azért van, hogy legyőzzem, és lelkileg erősödjek. Isten tenyerén vagyok. Semmi bajom nem eshet. Szent Pál írja „Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.” (Fil1,21)

Isten minél több feladatot ad, annál inkább a szeretetét mutatja meg ez által.

Adjak hálát egész életemért!

 

  1. Az ötödik lépcsőfok: a dicsőítés

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen.
 

A hálatelt szív továbblép a dicsőítés fokára. A dicsőítő imádság tárgya már nem egy-egy Istentől kapott ajándék, hanem maga Isten. Amikor belső késztetést érzek arra, hogy Istent azért dicsérjem, mert ő az Isten, és már más nem számít, ezt nevezem dicsőítésnek: Istent dicsérni önmagért.

Hiszen ő olyan hatalmas. Ő minden mindenben. Én senki és semmi vagyok, és csak őbenne létezem. Egy feladatom van az életben: Istent dicsérni. Ez életem értelme. Nemcsak imára gondolok, hanem arra is, hogy tetteimet áthassa ez a gondolkodásmód és törekedjem arra, hogy minden cselekedetem Isten-dicséretté váljon.

Ez természetesen nem megy automatikusan. Erre módszeresen nevelnem kell magamat. Nem szabad megtorpannom az úton, akkor sem, ha éppen elestem. Jézus kezét kell keresnem, felállni, és vele továbbmenni.

Naponta újra kell kezdenem és szüntelenül próbálnom Istent dicsérni szívből. Ha visszavet a bánat, akkor térjek vissza a bűnbánathoz, azután a hálaadáshoz, és újra képes leszek dicsőíteni az Urat. A dicséret szavai kimeríthetetlenek, akár kötött, akár kötetlen szavakkal imádkozom. Ez a bőség olyan gyönyörűség, ami azon felül, hogy Istent boldoggá teszi, a lelkemet is felemeli.

 

  1. A hatodik lépcsőfok: az olvasás

„Amikor Názáretbe ért, ahol nevelkedett, szombaton szokása szerint bement a zsinagógába, és felolvasásra jelentkezett.” (Lk 4,16)

 

Ahogy a lelkemet egyre többször egyre közelebb emelem Istenhez, egyre jobban szomjazom arra, hogy jobban megismerjem őt. A szentírásból, különösen az újszövetségből sokat tanulhatok.

Nagyon hasznos a szentmise napi olvasmányait elolvasni. A zsolozsma rendszeres imádkozása is választ ad sok kérdésre. Ezek a szentírási alapú olvasmányok kimeríthetetlen források. Ahányszor olvasom, mindig új tartalommal telnek meg. Minden alkalommal érdemes lassan olvasni, nem csak átfutni a szöveget. Sokszor hajlamos vagyok sietni az olvasással, ha ismerős már valamennyire a szöveg, pedig nem kell rohanni. Érdemes megállni egy-egy bekezdés vagy zsoltár végén.

Ha lehetőségem van több nyelven elolvasni ugyanazt, akkor csodálatos bőséget fogok tapasztalni. Ahány nyelv van a világon, mind másképp fejezi ki magát. Nemcsak a szavak mások, hanem a szavak összekapcsolásának a módja, a mondatok fűzése is. Talán az összes nyelv együtt képes csak kifejezni egy-egy fogalmat, egy-egy misztériumot.

Anyanyelvemen is érdemes több kiadást olvasnom. Az eltérő megfogalmazásokat összevetve többet tudhatok meg Istenről. Például veszem a vasárnapi szentmise egyik olvasmányát. Elolvasom anyanyelvemen két különböző kiadás szerint, azután egy másik nyelven is. Érezni fogom, hogy az adott szöveg sokkal gazdagabb, mint gondoltam. Felemeli a lelkemet ez a bőség, és közelebb visz a megértéshez.

 

  1. A hetedik lépcsőfok: az elmélkedés

„Bölcs szavak törnek elő belőle, és imádságában az Urat dicséri. Bölcsen gondolkodik, ért a tudományhoz, s titkok megértésén járatja az eszét.” (Sir 39,6-7)

Az olvasást követő lépcső az elmélkedés, a hallott, olvasott szöveg átrágása. Az elmélkedésnek mindig van konkrét tárgya, ugyanúgy, mint az olvasásnak.

Nem elég elolvasnom például egy zsoltárt, hanem meg kell rágnom, el kell gondolkodnom rajta. Utána kell néznem a magyarázatokban, hogy jobban megértsem. Hordoznom kell a fejemben. Isten kegyelmét kérem és ő segíteni fog a megértésben. Új gondolatok fognak eszembe jutni. Jobban meg fogom érteni az Isten titkait. Rá kell szánnom az időt, anélkül nem megy. A rendszeresség is fontos. (Nekünk, domonkosoknak különösen szükséges ez az imamód, hiszen a tanulás központi helyet kap hitéletünkben.) Felnőttként nem maradhatok meg iskolás gyerek szinten a hitéletemben sem. Nem elégedhetek meg soha az ismereteimmel.

Praktikus, ha találok rá fix helyet a napirendemben. Ha csak rövid időt is töltök vele, de rendszeresen, akkor sokat fogok fejlődni. A kitartásban nagy szükség van az akaraterőmre. A kérdéseket érdemes felírnom és a lelkiatyám vagy a közösségem segítségét kérhetem a megválaszolásukra. A jó gondolatokat is hasznos rögtön felírni, és meg lehet osztani másokkal, illetve más alkalommal tovább lehet gondolni. Sokszor olyan gondolatokat kapok egy olvasmányból kiindulva, ami nagyot lendít rajtam egy-egy hittitok megértésében. Tehát az elmélkedés az elme, az ész lépcsőfoka az Isten felé vezető úton. Koncentrálnom kell a témára. Érdemes!

Sokszor jó segítség, ha elképzelem, hogy jelen vagyok a történetben. Valamelyik szereplő helyébe vagy mellé képzelem magamat. Például, ott állok a kereszt alatt, mint Szent János. Mit gondolok, mit élek át ott, abban a helyzetben? Mit élhetett át ő, mit érezhetett? Így a leírt történetet valóságként rekonstruálom, és közelebb kerülök a megértéséhez.
 

A fagyi és az Isten

 

Elmélkedésre indíthat bármi más is, ami velem történik, amit hallok valakitől, vagy amit az utcán látok. Még egy fagyin is lehet elmélkedni. Vettem két gombóc vanília fagyit. Nagyon finom. Kellemesen hideg és krémes. Sétálok, és gondolataim messze járnak. Még egy adag fagyi is közelebb vihet Istenhez. Elmélkedem. Olyan jól esik a kánikulában a fagyi nekem, amint a borrá változtatott víz eshetett az embereknek a kánai menyegzőn. Örömmel és hálával gondolok azokra, akik készítették. Köszönöm, Istenem, hogy ehetek ilyen finomságot.
Uram, áldd meg azokat, akik készítették és árulták az üzletben. Áldd meg azokat, akik azt az állatot gondozták, amelyiknek a tejét felhasználták a fagyihoz. Áldd meg azokat, akik a cukorrépát termelték és feldolgozták, hogy cukor készüljön belőle és megédesítse az ételt. Áldd meg azokat, akik a búzát vetették, aratták, lisztté őrölték, és azt is, aki megsütötte belőle a tölcsért.
Hálát adok, Uram, mindannyiuk munkájáért és életéért, családjaikért és környezetükért. Adj nekik hitet, reményt, és szeretetet. Add, hogy meghallják hívó szavadat, válaszolni tudjanak rá és add meg nekik az üdvösséget. Add, hogy egy se vesszen el közülük. Ámen.

  1. A nyolcadik lépcsőfok: a rózsafüzér

„Mária pedig megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében.” (Lk 2,19)

A szemlélődésre vezető egyik jó út a rózsafüzér, de csak akkor terem gyümölcsöt, ha nem gépiesen imádkozom. Szerintem a legalkalmasabb a következőképpen végezni.

Minden tized előtt kimondom a titkot és felidézem magamban az adott titokkal kapcsolatos szentírási részt, el is olvashatom, utána egy kis ideig csendben maradok, hogy belegondoljak az adott titokba.

Következik a Miatyánk, amit Jézus maga tanított nekünk, és velünk együtt imádkozza. Ezért törekszem arra, hogy ne rutinból, gépiesen mondjam, hanem éljem is át és fogjam fel, amit mondok. Nem kell sietnem. Nem az számít, hogy hány tizedet mondok el, hanem az, hogyan mondom el.

Magyar szokás szerint az Üdvözlégyekben Jézus neve után mindig kimondom a titkot, így újra és újra ráirányítom a figyelmemet Jézus és Mária életének egy-egy mozzanatára.

A Dicsőségben módom van a legtömörebb és jól összeszedett fohászban dicsőíteni a Szentháromságot, majd a fatimai fohásszal zárom a tizedet.

Mialatt ezeket a szóbeli imákat mondom, gondolataimat folyamatosan a titokra terelem. Így egyszerre végzek szóbeli és elmélkedő imát, sőt a cél az, hogy mindez elvezessen a szemlélődésre, azaz Isten szemlélésére Szűz Mária anyai segítségével, úgy ahogy ő tette, amint Lukács evangéliumában olvassuk.

  1. A világosság 1. titka: Jézus, aki a Jordán vizében megkeresztelkedett (Mt 3,13-17) „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik.”

Jézus felvállalta bűneinket, „bűnné tette magát értünk”. Megkeresztelkedett a bűnösök helyett.

Vegyek részt a történetben. Üljek le a Jordán partján, és tartsak lelkiismeret-vizsgálatot. Kísérjem figyelemmel, mit tesz a többi bűnbánó, hogyan lépnek a vízbe. Nézzem Jézust, és azután kövessem őt. Éljem át vele együtt megkeresztelkedését.

Jézus alámerült, és amikor feljött a vízből, megnyílt az ég. Olyan fokon volt alázatos, hogy ez megindította az Atyát, hogy kimutassa Fia iránti szeretetét az emberek előtt. A Szentháromság szeretetkapcsolatából élünk mi is. Az Úr Jézus példát mutatott a szeretetre, amikor ő, az ártatlan, mint bűnös kérte Jánostól a keresztséget. Elszenvedte az emberekkel együtt érezve a bűn okozta fájdalmat, és ez arra indította, hogy ártatlanul is beálljon a bűnbánók közé és kiengesztelje az Atyát.

Engedelmességet tanult a szenvedésből, és leszállt rá a Szentlélek. Eltöltötte a Szentlélek, erőt adott neki, hogy küldetését betöltse. Mindez nyilvános működése elején történt. Istent megindította Fia alázata. Teljesen Isten és teljesen ember Ő, Jézus Krisztus.

 

  1. A világosság 2. titka: Jézus, aki a kánai menyegzőn kinyilvánította isteni erejét (Jn 2,1-12)

Jézus igazi hús-vér ember is volt, aki elment együtt ünnepelni barátaival, és egyben Isten is, amint a víznek a borrá változtatásából kitűnik. Ez volt az első isteni jel (csoda), amit Jézus tett életében. és ezzel örömet kívánt szerezni.

Legyek jelen a kánai menyegzőn. Lehetek az a szolga, akihez Jézus szól, vagy a történet bármelyik szereplője. Éljem át, gondoljam el részletesen, hogyan lehetett. Figyeljek Szűz Máriára. Örüljek a násznéppel és kóstoljam meg az új bort.

Milyen szeretet volt őbenne, ha ennyire fontos volt számára, hogy ne hagyja cserben a házigazdát, akinek elfogyott a bora. Így nem került a gazda kellemetlen helyzetbe vendégei előtt. De ami ennél is szembetűnőbb: Jézus nem hagyta cserben a ráhagyatkozókat. Nem azért ment oda, hogy különös dolgokkal felhívja magára a figyelmet. Egyáltalán nem. Viszont amikor hittek benne, hogy segíteni tud, segített. Édesanyja közbenjárt a friss házasokért, akik már kifogytak a lehetőségekből. A bizalom, a hit volt a csoda talaja.

Jézus most is segít, ha elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy kérjük a támogatását a megoldhatatlannak látszó helyzetekben. Sokszor nem úgy segít, ahogy mi elvárnánk, de mindig bízhatunk benne.

  1. A világosság 3. titka: Jézus, aki meghirdette az Isten országát (Mk 1,15)

„Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az Evangéliumban!” – mondta Jézus Galileában, mielőtt meghívta a tanítványokat. Ez nem sokkal megkeresztelkedése és megkísértése után történt.

Micsoda bátorság! Utólag nézve innen a 3. évezredből nem is tűnik annak. Megszoktuk már az evangéliumi történeteket. De most ne ilyen unottan tekintsük. Menjünk vissza az időben, és legyünk ott Jézus környezetében.

Mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy vállalja, kiálljon az emberek elé és kimondja, hogy ővele eljött az Isten országa az emberek közé.

Álljak be Jézus követői közé. Hallgassam őt. Olvassam el, hogyan beszélt az emberekhez, mit mondott Isten országáról. Figyeljek rá. Kérdezzek tőle, és hallgassam meg válaszát. Tartsak bűnbánatot és legyek a tanítványa.

A bűnbánattal új lehetőséget kapunk Krisztus megváltásában. Elhozta a világosságot a földre, és ajándékba adja. Nincs ára, nem lehet megvenni, nem lehet megfizetni. Isten országát a bűnbánattal megtisztított szívbe lehet alázatosan befogadni. Ez igazi ajándék.

  1. A világosság 4. titka: Jézus, aki a Tábor hegyén megmutatta isteni dicsőségét (Mt 17,1-2)

Habakuk próféta imájában olvashatjuk (3,3-4): „Jön az Isten Témán felől, és a Szent a Párán hegye felől, dicsősége elborítja az egeket, és dicsőségével telve van a föld. Ragyogása olyan, mint a napfény: sugarak törnek elő kezéből, ott van elrejtve ereje.”

Szent Fausztina nővér XX. századi leírása az Irgalmas Jézusról megegyezik Habakuk próféta leírásával.

Isten ugyanolyan dicsőségében az Ószövetségben, az Újszövetségben és a XX. században. Ezek a leírások mind megközelíteni próbálják azt az igazi – és emberi szavakkal teljesen ki sem fejezhető – tökéletes dicsőséget, ami egyedül Istent jellemzi, és amivel halálunk után szembesülhetünk. Ez az örömünk: egyszer majd mi is színről-színre láthatjuk őt.

Urunk színeváltozásának ünnepével emlékezünk arra, hogy Jézus a Tábor hegyén megmutatta dicsőségét tanítványainak. Ezt augusztus 6-án ünnepli az egyház. E napon halt meg Szent Domonkos atyánk

Menjek fel Jézussal, Péterrel, Jánossal a Tábor hegyére. Kérjem Szent Domonkost, hogy jöjjön velem. Üljek le, maradjak csöndben és gondoljam el, milyennek láthatták Jézust.


Először zavarba jönnek. Talán én is megdöbbenek, megrémülök, mert emberileg elképzelhetetlen, hogy milyen is az Isten dicsősége, és nem vagyok felkészülve a találkozásra. Hamarosan felfogják, hogy ez valóság és Jézus ilyen igazából, csak eddig ezt nem tudták róla. Ő végig ugyanaz a személy volt, csak annyira kiüresítette magát, hogy egy legyen közülünk. A hit és nem pedig a tapasztalás által akar megnyerni bennünket. Csak néhányan láthatják megdicsőülten és hallhatják a Mennyei Atyától ugyanazt, amit a Jordánnál mondott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” (Mt 17,5) megtoldva azzal, hogy „Őt hallgassátok!”
A zavart félelem váltja fel. Leborulnak. Ott vagyok mellettük. Csend van. Azután hálát adunk a megtapasztalásért. Már csak Jézus van itt. Ő, a barátom − aki az előbb teljes természetességgel beszélgetett Mózessel és Illéssel −, most hozzánk szól, megnyugtat: „Ne féljetek!” (Mt 17,7) Színeváltozása után említi Jézus először feltámadását. Azt parancsolja, hogy hallgassanak a látomásról feltámadásáig, mert nem akart ezzel népszerűséget szerezni, hanem túláradó szeretetében tárta fel barátai előtt a feltámadt test dicsőségét.
Azért mutathatta meg még halála előtt feltámadt állapotát, mert az Isten Fia számára az idő nem korlát. Ő úr az idő felett. Ő örökkévaló. Színeváltozása túlmutat a földi életen. Az örökkévalóságban nincs múlt, jelen és jövő, csak Isten van, és mi őbenne létezünk. Birtokolja az egész történelmet, sőt mindent még azon túl is. A történelem időben játszódik. De csak nekünk van szükségünk az időre ahhoz, hogy az eseményeket felfogjuk. Ő egyben látja az egészet, neki nincs szüksége időre. Ez az ő teljessége. A teljesség olyan dimenzió, amit mi nem tudunk felfogni. Csak hasonlatok által közelíthetjük meg.
Tehát amikor azt mondom, hogy Isten tudta előre, hogy én mit fogok tenni 5 perc múlva, az nem azt jelenti, hogy Ő ezt előre eldöntötte helyettem. Nem. Ő szabad akaratot adott és szabadon dönthetek. Csak mivel Ő látja a teljességet, ezért tudja, hogy mi fog következni.
Egy hasonlattal: egy hangya gyalogolhat a padlón, a falon, a mennyezeten. Nincs különbség számára. Valószínűleg nem érzékeli a 3 dimenziót. Csak síkban „gondolkodik”, ezért neki „fent” és „lent” nem jelent semmit. A hangyának csak „előre”, „hátra”, „jobbra” és „balra” létezik. De ez nem bizonyítja azt, hogy a világ sík volna. Én látom, hogy a hangya 3 dimenzióban mozog anélkül, hogy tudná. Isten látja az időt teljességében. Mi 3 dimenzióban és időben élünk és gondolkodunk. Teljesen fixen érezzük, hogy a mi kis rendszerünkben mi a „fent” és a „lent”, pedig a Föld forog, és ezek az irányok pedig viszonylagosak. És az idő? Az is csak e földi életben létezik.
Az angyalok is kaptak szabad akaratot, de időt nem. Csak egyszer dönthettek Isten mellett vagy ellene, mert az ő életükben nincs idő. Döntésük eredménye ezért visszavonhatatlan és örök.
Becsüljük meg az időt, mert az nekünk kedvez. Újra és újra dönthetünk Isten mellett!
Jézus azért figyelmezteti színeváltozása tanúit, hogy feltámadásáig ne beszéljenek a látomásról, mert tudja, hogy az erős, kitörölhetetlen emlék marad bennük. A látomás az öröklét morzsája, és ezért az idő felett áll. Ezért elfelejthetetlen minden látomás, ezért él elevenebben az emberi emlékezetben, mint bármilyen evilági élmény. Sem a tanítványok, sem a szentek nem feledkeztek meg soha látomásukról, hanem mindvégig eleven maradt szívükben, és megváltoztatta életüket, ahogy Szűz Mária életét is megváltoztatta az angyallal való találkozása.

Örüljek velük. Engem is meg fog erősíteni a hitemben, ahogy őket is megerősítette.

5. A világosság 5. titka: Jézus, aki az Oltáriszentségben nekünk adta önmagát


E titok szervesen kapcsolódik a nagyhét liturgiájához, azon belül is nagycsütörtökhöz − ami az Oltáriszentség alapításának ünnepe −, valamint az első dicsőséges titokhoz: „Jézus, aki föltámadt a halottak közül”.

A keresztség által felvételt nyertem az Egyházba. Jézus a királyom, aki megszabadított engem az örök haláltól. Testvérévé fogadott és a kereszt alatt édesanyjára bízott.
Asztalához ültet és az Oltáriszentségben saját testével-vérével táplál. Hol marad az örömöm? Miért nem vagyok képes boldog lenni? Ahelyett, hogy élnék az Isten-gyermekség adta lehetőségekkel, sokszor fásultan és figyelmetlenül vagyok jelen a szentmisén. Az időm közben telik Rázzam meg magam! Ébredjek fel! Dobáljam ki a szívemből mindazt, ami nem odavaló, hogy be tudjam fogadni Isten ajándékát. Akkor majd be tud engem tölteni és én a szeretetet fogom sugározni.

Nagycsütörtök elővételezi már húsvétot. Az utolsó vacsora nem történt volna meg, ha az Úr Jézus nem adta volna utána a kereszten életét értünk. Ha szégyellt volna bennünket, bűnös embereket, akkor nem vállalt volna fel minket. De annyira szeretett minket, hogy megtette, sőt az utolsó vacsorán gondoskodott arról már előre, hogy erőforrásként jelen maradjon számunkra.
A nagyheti fájdalom és szomorúság közepette, Jézus elfogatása előtt az utolsó vacsora gyújt világosságot, és csak ennek fényében érthetjük meg a feltámadást, illetve a feltámadás fényében az Eukarisztiát. A minket szerető Isten törékenysége mutatkozik meg a kenyértörésben. Az Isten kiszolgáltatja magát egy falat emberi étekben? Teljesen ránk bízza magát? Igen.
Ugyanaz a test függ a kereszten, hal meg és támad fel, amelyiket nekünk ad a kenyér színében. Feltámadt, él és itt van köztünk, valóságosan jelen van. Vele élünk? Élünk vele? Ő értünk és velünk van. Szelíden, de határozottan hív mindenkit: „Tedd ide ujjadat és nézd kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” (Jn20, 27)
Halálakor nem hagyott minket magunkra, sőt azóta kézzel fogható valóságban jelen van és elérhető a hívő ember számára a földgolyó minden pontján az Oltáriszentségben. „A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot.” (Jn16,33) − mondja Jézus, és a hozzá vezető úton saját testével táplál minket, és reményt sugároz: „Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért.” (Jn6, 48-51)


  1. A kilencedik lépcsőfok: a szemlélődés

„Contemplata aliis tradere.” „Szemlélődni, és a szemlélt igazságot továbbadni.” A Domonkos Rend jelmondata Aquinói Szent Tamás egyháztanítótól származik.

 

Az elmélkedéstől a szemlélődés szintjére léphetek. Sokszor összemossák, illetve nem beszélnek tisztán e két alapjában véve különböző imamódról.

A szemlélődés Isten ajándéka, de nem várhatom ölbe tett kézzel, hanem elő kell készülnöm arra, hogy szemlélődni tudjak. A lélek így tud a legjobban egyesülni Istennel. Mindenki képes elsajátítani a szemlélődő nézetet. Ezt az imamódot a legnehezebb leírni. Felfogni csak úgy lehet, ha megtapasztaljuk. Íme egy konkrét példa.

Induljak ki az elmélkedésből. Előttem van például a mai szentírási olvasmány. Miután alaposan átolvastam és átelmélkedtem a szöveget, csöndben maradok és becsukom a könyvet. De nem elég az, hogy nem beszélek, és ne is csak a külső csöndre gondolok, ami jó, ha megoldható, de nem elengedhetetlen.

A belső elcsendesülés, a hallgatás a szemlélődés forrása. Abban különbözik minden más imamódtól a szemlélődés, hogy egészen legbelül is elhallgatok. Lecsendesítem a gondolataimat. Nem akarom már felidézni a szöveg részleteit magamban, nem akarok már emlékezni felötlött gondolataimra sem. Kiüresítem a fejem és megpróbálok egyetlen dologra koncentrálni: jelen lenni Isten előtt. Lélekben őrá szegezem tekintetemet. Hagyom, hogy hasson rám a szövegből valami rövid rész, ami megfogott, de anélkül, hogy gondolkodni próbálnék rajta. Így próbálom nézni Istent. Egy szó, egy kifejezés elég. Például: „Jézus” vagy „Jézus szeret”, vagy „Isten a szeretet”. Azután elvonatkoztatok a szótól, a konkrét fogalomtól, csak nézem Jézust, és észreveszem, hogy ő néz engem. Nem szólítom meg, hanem csak megnyílok arra, hogy őt hallgassam. Ő olyan szelíd, hogy soha nem fog hangosan közeledni hozzám. Csak akkor hallom a hangját, ha kinyitom a lelkemet, és helyet készítek számára a belső csendben. Tiszta a hangja, határozott és szelíd. Amíg zajos gondolatok nyüzsögnek bennem, addig nem hallom meg Jézust.

De ha egyszer meghallom őt és érzem a jelenlétét, onnantól kezdve egyre jobban fogok vágyni rá. Ez a belső találkozás éltet és boldogít. Ez olyan misztikus Isten-tapasztalás, amihez nincs szükség különleges képességekre. A találkozás lehetősége nyitva áll minden ember előtt. Isten egészen egyszerűen mindig jelen van, csak mi nem vagyunk jelen az ő számára. Akkor jön létre a találkozás, ha megnyílok rá minden mást félretéve. Azért kell csendben maradnom legbelül is, hogy ne nyomjam el Jézus hangját.

A testhelyzet is kifejezi felkészülésemet a találkozásra, de nem feltétlenül. Állhatok, térdelhetek vagy leborulhatok a földre, de ha nem megoldható − például betegség miatt −, akkor nyugodtan ülhetek vagy fekhetek akár az ágyban. A megfelelő testhelyzet segít abban, hogy ne vonja el más a figyelmemet az imádságtól. Ha a szemlélődésben eljutok Isten jelenlétébe, a testem is elcsendesedik, megnyugszik, és akkor viszont majdnem megszűnik a környezet hatása. Azaz, ha nyugton vagyok, és a fent leírt módon keresem Jézust, akkor nem érzem, hogy kényelmetlen volna hosszan térdelni vagy nyugton ülni. Mozdulatlan maradok, de nem erőfeszítésből, hanem az isteni jelenlét elnyomja a külvilággal való kapcsolatot. Ha még koncentrálnom kell arra, hogy fegyelmezzem tagjaimat, és elmém folyton gondolkodik, akkor még nem léptem fel a szemlélődés lépcsőjére. Teljesen át kell adnom magamat, és akkor isteni ajándékban lesz részem. A szemlélődés első gyümölcse a találkozásból táplálkozó belső lelki béke és öröm. Sokszor nehéz szavakba önteni. Azon kívül ajándékba kapok egy összefüggést, egy új ötletet, feladatot, amiről tudom, hogy nem én találtam ki. Ezek mindig pozitívak és mindig Istennel kapcsolatosak.

Tehát az elmélkedésben én próbálok egy új gondolatot megszülni (de azért nem csak az ész munkája, a szív is jelen van), míg a szemlélődésben helyet készítek arra, hogy valamit be tudjak fogadni. Az elmélkedés és a szemlélődés összetartozik, de határozottan különbözik. A szerető megismerés, ami az elmélkedésből indul, a szemlélődésben teljesedik ki.

 

  1. A tizedik lépcsőfok: a szentmise, az imádság csúcspontja

Az előzőkben leírt lépcsőket végigjárva jutok fel a csúcsra: a szentmisében találkozom a legbensőségesebben az Úr Jézussal. Az Oltáriszentségben valóságosan jelenlévő Jézus rám vár, értem van ott. Mindent megtesz megváltásomért, csak végre közeledjem én is őhozzá. Hív és mindig kész önmagát adni, kiszolgáltatni nekem: nyomorult, bűnös embernek. Sőt, barátjának tekint, és tiszteletben tartja azt, hogy mikor szeretnék közeledni hozzá. Soha nem válik senkinek a terhére. Szabadon választhatom őt, aki az életét adta barátaiért. Rá kell döbbennem, hogy Ő ott a kicsi fehér kenyérben és a pohár borban él, és testestől-lelkestől jelen van. Ne áldozzak csak rutinból, megszokásból. Minden alkalommal emlékeztessem magamat, hogy a legjobb és legönzetlenebb barátommal találkozom, aki maga az élő Isten. Törekedjem a mindennapi szentáldozásra.

 

Részletek II. János Pál pápának a Rózsafüzér évében, 2003. április 17-én, Nagycsütörtökön kelt

„ECCLESIA DE EUCHARISTIA” kezdetű enciklikájából:

Szent Domonkos 9 imamódjának az a lényege, hogy a test és a lélek harmóniában van. A mozdulatok hozzásegítenek az imádságban való elmélyüléshez. Szerepe van a felállásnak, a letérdelésnek. Így van ez nemcsak a magánimádságban, hanem a szentmisén is. Egyértelmű, hogy például a könyörgések alatt nem keresztbetett lábbal ülök. Igyekszem a pappal együtt könyörögni szívem mélyén. Ezt fejezi ki az álló testhelyzet is, ami Nyugat-Európában általános, de Magyarországon még nem mindenhol vezették be. Az átváltoztatás szavai alatti térdre borulás viszont sajnos nyugaton veszett ki a gyakorlatból, pedig fontos lenne; hazánkban viszont szokásos. A kenyér és a bor testté-vérré változtatása legnagyobb csoda a világon. Nem kell más csodákra várakoznunk. Ez elég nekünk. Az Úr Jézus átadta ezt a hatalmát a papoknak, és mi jelen lehetünk, akár naponta is, amikor az ő áldozata megújul. Testileg-lelkileg próbáljak ott lenni. A térden állás alázatra nevel. Eszembe juttatja, hogy én milyen kicsi vagyok, és az Úr az, aki nagy. A térdelés jó nézőpontot ad.

Manapság túl sokat adunk a külsőségekre, például: milyen színű legyen a mobiltelefonom előlapja, de a lényegeset elfelejtem, hogy mondjuk templomba lépés előtt kikapcsoljam a telefonomat.

A szentmisén való részvételem legyen fontos számomra. Gondoljak rá előre, tervezzem meg, hogy most nem csak úgy megszokásból „beülök” egy misére, hanem elmegyek az Utolsó Vacsorára, ahová Jézus meghívott. Próbáljak meg úgy részt venni, mint egyszeri és megismételhetetlen találkozáson. Hiszen az is. Minden szentáldozás személyes találkozás. A szentmise minden egyes része erre készít fel engem. A kiemelten fontos részeknél felállunk, letérdelünk, ahogy a liturgia megkívánja, hogy testünkkel is aktív résztvevői legyünk.

 

  1. Az imádság gyümölcse: a prédikáció

„Uram, mi lesz a bűnösökkel?”

 

A prédikáció fogalma:

Általában helytelenül prédikációnak azt nevezzük, amikor a papok a szentmisében az evangélium elhangzása után magyarázzák a szentírási részeket, tanítják a híveket, pedig erre a megfelelő szó a homília, szentbeszéd. (Más nyelveken is van külön szó erre.)


Az Egyházi Törvénykönyv így fogalmaz:

767. kán. 1. § − „A prédikáció formái közül kiemelkedik a homília, mely magának a liturgiának része, és a papnak vagy a diakónusnak van fenntartva. Benne a liturgikus év folyamán ki kell fejteni a szent szövegből hitünk titkait és a keresztény élet szabályait.”

[767] „Az 1. § szerint a világi hívő nem bízható meg a homília végzésével. Homíliának a jog a jelen kánonban említett tartalmú, s a szentmisében a megfelelő helyen − tehát nem pl. a mise végén − elhangzó prédikációt nevezi… A világi által vezetett pap nélküli vasárnapi istentiszteleten az annak vezetésével megbízott személy prédikálhat is. Ez nem homília a szó szoros értelmében, hiszen misén kívül történik.”

766. kán. − „A püspöki konferenciák előírásai szerint és a 767. kán. 1-§ának tiszteletben tartásával világiaknak is meg lehet engedni, hogy templomban vagy kápolnában prédikáljanak, ha bizonyos körülmények között a szükség úgy kívánja, vagy egyes esetekben hasznosnak tűnik.

[766] „A világiaknak prédikálásra való felhatalmazása történhet úgy, hogy olyan hivatalt bíznak rájuk, mely ilyen feladatokkal jár (517. k. 2. §), vagy külön megbízás útján. Ilyenkor a világi hívő nem a saját nevében beszél, hanem az egyház tevékenységében vesz részt, tehát különlegesen is meg kell őriznie a prédikáció tekintetében a püspökkel való közösséget.... Homíliát a világiak nem mondhatnak, ha más típusú prédikációval megbízhatók is.”

 

Az Egyházi Törvénykönyv Kiegészítő Függelékéből:

„766. kánon. Kérdés: Vajon a megyéspüspök felmentést adhat-e a 767. kánon 1§-a alól, mely a homíliát a papnak vagy a diakónusnak tartja fenn? Válasz: Nem. Pápai jóváhagyás: 1987. 06. 20.”


Erdő Péter Egyházjog című könyvének A prédikáció fajai c. fejezetéből:

„A homília végzése a papoknak és diakónusoknak van fenntartva… A prédikáció egyéb fajtái, pl. a lelkigyakorlatos vagy népmissziós beszédek, melyek időnkénti megrendezésére a jog felszólítja a plébánosokat, valamint a pap nélküli vasárnapi ige-istentiszteleten mondott beszédek… Az a világi, akit ilyen istentisztelet végzésével hivatalosan megbíztak, egyben arra is felhatalmazást kaphat, hogy ennek kapcsán beszédet mondjon. Magyarországon a püspöki konferencia előírásai szerint azok a világiak, akik hivatalos megbízást kaptak pap nélküli istentisztelet végzésére, úgy tűnik, nem szorulnak további külön engedélyre ahhoz, hogy ennek keretében maguk készítette beszédet is mondhassanak.”

 

Tehát a világi hívek esetében prédikáció alatt a keresztségből fakadó általános papsági hivatásunkat értjük. A prédikáció a compassióból születő hit hirdetést jelenti: azaz, amikor egy ember Istenről beszél, és tetteivel tanúságot tesz hitéről. A világi emberek esetében nem kell valami elvont dologra, különleges szónoklatra gondolni, amikor prédikációról beszélünk. A világiak nem akarják átvenni a felszentelt papok szerepét a liturgiában. Amint a Katekizmus írja:

„A liturgikus cselekmények folyamán mindenki, a szent szolgálatban lévők éppúgy, mint a hívek, feladatuk végzése közben csak azt tegyék, de azt mind tegyék is meg, ami rájuk tartozik a dolgok természete és a liturgikus szabályok szerint.” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 244. old.)

Lehet prédikálni, azaz beszédet tartani egy-egy hitbeli kérdésről más, nem liturgikus egyházi összejöveteleken, hívő közösségekben, sőt ezen kívül, például magánbeszélgetésekben is. Szent Domonkosról tudjuk, hogy Dél-Franciaországban prédikációi nyomán sokan tértek vissza a katolikus egyházba. Híres beszédeit nem szentmiséken mondta, hiszen ott nem is voltak jelen azok, akikhez szólni akart. Hitvitáit fogadókban, tereken, az emberek hétköznapi életterében tartotta. Szentté avatási perében olvashatjuk: „A narbonne-i Szent Pál kolostor apátja, II. Peyronnet Vilmos felesketett tanúként mondta: ‘Szent Domonkos hőn óhajtott kívánsága volt a lelkek üdve; ezen munkálkodott, amennyire csak bírt. A hithirdetés annyira szívügye volt, hogy felszólította testvéreit: nappal és éjjel, templomokban, és házakban, a szabadban, az országúton és bárhol − mindig az Isten igéjét hirdessék és állandóan csak Istenről szóljanak.’ (Toulouse-i per 18)”

„Tanúságot tenni az igazságról. Krisztus Pilátus előtt kijelenti, azért jött, hogy ’tanúságot tegyen az igazságról’. (Jn18,37) A keresztény ne szégyelljen tanúságot tenni Urunk mellett. (2Tim1,8) Szent Pálnak a bírái előtt tanúsított példája nyomán a keresztény egyértelműen vallja meg hitét mindazon helyzetben, amelyben ezt elvárják tőle. ’Isten és az emberek előtt meg kell őriznie tiszta lelkiismeretét.’ (ApCsel24,16) A keresztények azon kötelessége, hogy vegyenek részt az egyház életében, arra ösztönzi őket, hogy az evangélium tanúságtevőiként és az abból fakadó kötelezettségeknek megfelelően cselekedjenek. Ez a tanúságtétel a hit közvetítése szóval és cselekedettel.” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 483. old.)

A hitvalló cselekedetek szavak nélkül is magukért beszélnek. Erre mindannyiunknak van módunk, bárhol, bármilyen körülmények között élünk. Prédikálhatok a munkahelyemen, a házban, ahol lakom, azzal, ahogyan élek, anélkül, hogy különleges dolgokat tennék. Ha a munkám a keresztény értékrend szerinti tanúságtétel, az már magában prédikáció.

Ezen kívül még vállalhatok olyan feladatokat, amelyek az egyházat gazdagítják, például: hitoktatás, karitász munka, beteglátogatás, templomi kórustagság, egyházi lapkiadás, katolikus rádióműsor vagy honlap készítés. Ha szívből az Isten országáért teszem, ez mind-mind prédikáció.

 

De miért kezdeményeznék bármit, ami nem kötelező? Miért tegyek én többet, mint mások?

 

Mert ez a szemlélődő ima gyümölcse. Először csak a saját lelki üdvömért imádkozom, azután a családomért, barátaimért. Majd az Isten-kapcsolatom egyre nagyobb felelősségtudattal ruház fel. Egyre többet aggódom a többi ember üdvösségéért. De ez pozitív aggódás, ami cselekvésre ösztönöz. A Szentlélek indítására tennem kell valamit azokért, akik körülöttem élnek. (hogy mit, az mindenkinek más és más) Ezt fogalmazta meg Szent Domonkos így: „Uram, mi lesz a bűnösökkel?” Ez hajtotta őt előre prédikációs útján. Kövessük őt!

Belső vágy hajt, nem külső kényszer. Csak annyit tegyek, amennyit jó szívvel áldozatot hozva, önként, ajándékba tudok adni. De fogcsikorgatva, felhánytorgatva nem kell, az nem hoz áldást. A prédikáció abból táplálkozik, amit a lélek a szemlélődésben átél. Csak az átimádkozott, megimádkozott prédikáció jut el a szívekig.

Minden ember különböző szónoki képességekkel rendelkezik, de ez sokkal kevésbé fontos, mint az élő Isten-kapcsolat. Egy gyengébb tehetségű, de komoly imaéletet élő prédikátor jobban tudja Istent közvetíteni, mint egy nagyszerű szónok, aki nem éli azt, amit mond. A beszéd tanúságtétel nélkül nem ér célt. Jézusról azt mondták, hogy úgy beszélt, mint akinek hatalma van, azaz nem előadást tartott az elit részére, hanem amit mondott, az maga volt az élete. Szent Domonkos hiteles Krisztus-követő volt. Ezt támasztja alá amit önként vállalt szegénységéről, apostoli életmódjáról és állandó tanulási igényéről feljegyeztek kortársai a szentté avatási perében.

„Rudolf testvér ezt mondta: ‘Gyakran hallottam Domonkost a szegénységről prédikálni, és testvéreit is arra biztatni. Ha neki vagy a közösségnek vagyontárgyakat (birtokot) ajánlottak fel, nem akarta azt elfogadni, és nem engedte meg ezt testvéreinek sem. Azt is megkövetelte, hogy olcsó, kis házakban éljenek. Ő maga egy teljesen elhordott habitusban és hitvány ruhákban járt. Gyakran láttam őt a legócskább és legrövidebb skapuláréban, amelyet nem is igyekezett köpenyével eltakarni, ha nagyságok előtt kellett megjelennie.’” (Koudelka: Isten Igéjének hirdetése, Bolognai per 38)

„Spanyolországi János testvér vallotta: ‘Domonkos testvér gyakran hívta fel a testvérek figyelmét és buzdította őket szóban és leveleiben is arra, hogy folyamatosan tanulmányozzák az Ó- és Újszövetséget. Én magam is hallottam őt, és olvastam leveleit is. Ő maga állandóan magánál hordta Máté evangéliumát és Pál leveleit. Olyan gyakran mélyedt el bennük, hogy szinte már kívülről tudta őket.’” (uo. Bolognai per 29)

 

Szent Domonkos azt mondta halálos ágyán testvéreinek, hogy ne aggódjanak, ő halála után nagyobb segítségükre lesz, mint életében volt. Kérjük bátran Szent Domonkos segítségét, hogy életünk a lelkek üdvének érdekében végzett tanúságtévő prédikációvá váljon!

 

Last updated 01 május, 2017 by Nikolett Muranyi