Írta: Mehrle Tamás OP

Szerkesztette: Hosszú L. Ince M., OP

................Előszó

I. Ami az ember számára véletlennek tűnik, az az Isten részéről egyáltalán nem az, hanem nagyon is megszívlelendő jelzés és útmutatás ...

Ezt kell mondanunk, amikor most 50 év után Tamás atyánknak Szent Domonkos életéről szóló, – Szent Domonkos igazi szellemét és lelkiségét ismertető – elmélkedés-sorozatát kezünkbe vesszük. Ő ezekben az elmélkedésekben többször is hivatkozik P. Cormier-nek a Rendet megújító lelkületére, amelyet rendfőnöki jelmondatában így fogalmazott meg: "Mindent megújítani Szent Domonkosban!" Ezt a lelkiségét és törekvésének igaz voltát az Egyház napjainkban igazolta, amikor – 1994. november 20-án két nővérünkkel együtt – boldogjaink sorába iktatta. Ezzel Egyházunk nemcsak arról tett tanúságot, hogy ő valóban megélte a dominikánus lelkiséget, hanem arról is, hogy annak idején Tamás atyánk, szent Rendfőnökünk nyomdokain haladva, igazán a valódi dominikánus lelkület útján indított el bennünket, és azon akart vezetni...

Cormier Atyánk oltárra emelése fényesen igazolja azt is, amit a múlt század második felében P. Lacordaire, aki a Rend múlt századi megújhodását elindította, így fogalmazott meg: "A Domonkos Rendnek csak a múltja régi, a szelleme mindig új!" Hogy ez mennyire igaz, nagyon kitűnik abból, hogy amit Lacordaire elindított, majd az ő nyomán P. Jandel továbbvitt, az P. Cormier-ben már teljesen az életszentség csúcsára jutott. Pedig ennek a megindult felemelkedésnek és tetőpontra jutásnak mindössze csak alig 80 év állt a rendelkezésére... Ki ne látná meg ebben Szent Domonkos lelkiségének valóban az igazi és mindenkor friss életrevalóságát!

Amikor most Tamás atyánk elmélkedés-sorozatát kézbe vesszük, ennek a lelkiségnek szeretnénk őszinte tanítványai lenni, és önzetlen jószándékkal ráhagyatkozni...

Azzal a Szent Domonkos lelkisége utáni szomjúsággal szeretnénk ma is e sorok tanítását magunkba szívni, amellyel – 50 évvel ezelőtt, még mint kispapok – igazán szomjas jóakarattal hallgattuk minden szavát! ... És azt is szeretnénk, hogy megújuló provinciánk minden férfi és női tagja – akár a zárdákban élnek, akár kint a világban – ugyanezzel az őszinte jóakarattal és a dominikánus lelkiséggel – annak teljes tisztaságában! – minél önzetlenebbül, minél tisztábban és minél teljesebben teljenek el, és így tudjanak a Cormier-ek lelki csúcsa felé törekedni! ...

II. Jónak tűnik, hogy néhány megjegyzéssel külön is felhívjuk a figyelmet Tamás atya elmélkedéseinek egyes pontjaira és gondolataira, amelyekre különösen ma komolyabban oda kell figyelnünk.

1. Nemegyszer úgy tűnhet, hogy mi, dominikánusok, lelkipásztori működésünkben ugyanazt, – vagy majdnem ugyanazt, – tesszük mint akár a világi papok, akár más szerzetesek. – Ennek megértéséhez két megjegyzést kell fűznünk:

a) A dominikánus lelkiséget és feladatot csak a Rend alapításának történelmi idejéből érthetjük meg. Szent Domonkos azért szervezte meg Rendjét úgy, hogy a papi jelleget és szerzetesi életformát egybekapcsolta, mégpedig úgy, hogy a szemlélődő szerzetesi lelkületből természetesen fakadjon az imádságos és teológiailag megalapozott apostoli tevékenység, mert csak így tudott szembeszállni kora eretnekségeivel. Azért állította a férfirend apostolai mögé a nővérek imádkozó és vezeklő csapatát, hogy az isteni kegyelem áradását biztosítsa. Majd azért terjeszti ki apostoli lelkiségét a világban élő hívekre is, hogy papjainak apostoli tevékenységét ezáltal kiszélesítse. Célja – valójában – ugyanaz volt, mint az Egyházé: a lelkek üdvének szolgálata az igehirdetésnek bármely – és nemcsak szószéki – formájával. Ő igazában nem új elemeket talált fel, hanem a régieket ötvözte össze új formában. Ezt a szellemiséget hagyja Rendjére, és így lesz az – erkölcsi értelemben – az ő titokzatos teste...

b) Anélkül, hogy bármely más rendre a legkisebb mértékben is céloznánk, azt is látnunk kell, hogy az idők folyamán – a lelkipásztori feladatok révén – sok rend hasonult a miénk arculatához, amíg Szent Domonkos elgondolása szinte változatlan maradt. (Innen a fentebb említett sokféle hasonlóság!)

2. A mondottakat figyelembe véve, nekünk, dominikánusoknak, – Rendünk minden ágában meglehetősen komolyan figyelnünk kell arra, hogy – épp az említett hasonlóságok miatt – ne vegyünk át oly elemeket, amelyek más rendekben nagyon jók, számunkra azonban idegenek. Erre többször figyelmeztetnek Szabályaink is, sőt az Egyháznak a szerzetesi élettel foglakozó utasításai is. Például: nem honosíthatunk meg olyan gyakorlatokat, amelyek a mi sajátos – akár férfi, akár női – konventjeinknek életét megzavarnák, legyenek bár azok a gyakorlatok bármilyen hasznosnak tűnők is.

3. Ügyelnünk kell arra is, hogy nem egyszer ugyanazok a kifejezések és fogalmak a mi lelkiségünkben nem azonosak más rendekével. Így például:

a) A dominikánus szegénység – ahogy Tamás atya tanításából is kitűnik, – sem céljában, sem megvalósulásában nem azonos – mondjuk: – a ferencesekével. Nálunk mindig eszköz jellege van.

b) Ugyancsak kitűnik Tamás atya tanításából, hogy különbség van az apostoliság és az apostolkodás között. Az előbbi habituális, állandó lelkiséget jelent, az utóbbi viszont egy-egy cselekedetet. Például: Szent Domonkos osmai kanonok korában feltétlenül magában hordozza már az apostoliság lelki állapotát (ezért imádkozik éjjelenként a bűnösök megtéréséért!), de még nem nyílt alkalma semmiféle úgynevezett apostolkodásra! Bár az is igaz, hogy apostoli lelkületéből azonnal felfakad az apostolkodás is, amint erre alkalom adódik (például: az első dél-franciaországi útján a vendégfogadójának megtérítésében). Az apostoliság, mint állapot, nem azonos az apostolkodással, mint egy-egy tevékenységgel: köztük teológiai különbség van (amit a dominikánus lelkiség még jobban aláhúz). Az apostoliság belső magatartást jelent.

c) Tamás atya elmélkedései világosan megmutatják azt is, milyen a természete a dominikánus szemlélődésnek. Kettőt emeljünk ki: – Egyrészt lényegesen különbözik a merőben szemlélődő rendek (például: a karthauziak) kontemplációjától, mert ezek mintegy megállnak az Istennel való belső egyesülésben, míg nálunk a szemlélődés annak közvetlen lelkipásztori tevékenységében bontakozik ki, még akkor is, ha az Istennel való egyesülés – ugyan a lelkek iránti apostoli szeretetből – egy időre megszakad is. – Másrészt a dominikánus szemlélődés mindenkor a szent teológiának és az imaéletnek – elsősorban a szent zsolozsmának – összjátéka: amit a teológiában az értelem megközelített, azt a szív szeretetétnek a melege hatja át. ("Veritas spirans Amorem!") – Végül: a dominikánus szemlélődésnek egyik fontos eszköze az elmélkedés. Tehát: nem a szemlélődésből fakad az elmélkedés, hanem fordítva.

d) Rendünknek – talán egyedülálló – sajátossága, hogy sajátos célunk: a lelkek üdvének szolgálata az igehirdetés minden módjával! – Konstitúciónk 108. pontja szerint az "egész" Rendnek, mint ilyennek, a sajátos célja, amelynek megvalósításában az egyes rendtagok – a maguk helyén és módján – összeműködnek; mintegy inkább egymásnak alárendelten, mint mellérendelten.

e) Amikor Szent Domonkos Rendjében ilyen általánosságban terjesztette ki a apostoliság fogalmát: férfiakra és nőkre, zárdákban élőkre és a világban élőkre, – valójában nagyon is szentírási alapokon gondolkodott. Először is nagyon jól megértette a keresztség-adta "királyi papságot" és azt beleépítette – különösen az evangéliumról való tanúságtétel prófétai jellegével – a lelkek iránti apostoli szolgálatba. – Másodszor nagyon jól megértette Szent János 3. levelének azt a tanítását, hogy akik bármely módon segítségére vannak az evangélium hirdetőinek, azok épp e segítségnyújtás által vesznek részt "az evangélium terjesztésében". – A "Vitae fratrum"-ban ez a gondolat egészen tudatosan kifejezésre jut, amikor egyik segítő testvér látomásában az igehirdető páter és az őt segítő testvér az égben közös koronát kapnak!

f) A mondottakból, mintegy összefoglalva, azt kell mondanunk: ha a dominikánus lelkipásztori tevékenységében igazán hatékony szeretne lenni, akkor mindenekelőtt arra kell törekednie, hogy elsősorban saját lelki életét mélyítse el minél tökéletesebben. Csak ebben az esetben tudja megvalósítani Nagy Szent Gergely szavát: "Aki Isten elé akar járulni a lelkekért, annak elsősorban magának kell az Úr előtt kedvesnek lennie; máskülönben hogyan remélhetné, hogy az Úr figyelembe veszi közbenjárását másokért!" – És csak így tudja megvalósítani Szent Domonkosnak azt az eszméjét, amelyet Szent Tamás így fogalmazott meg: "Elmerülni a szemlélődésben, és amit a szemlélődésben magunkévá tettünk, azt adjuk át másoknak".

III. Tamás atya elmélkedéseinek technikai részére vonatkozóan három dolgot jegyeznénk meg:

1. Az eredeti latin szövegeket magyar fordításban hozzuk.

2. Egy-két helyen (Tamás atya tudtával) elhagytunk olyan kisebb részeket, amelyek ma már elveszítették időszerűségüket az elmúlt 50 év alatt.

3. Jóllehet Tamás atya Szent Domonkos életét illetően – saját szava szerint – P. Petitot könyvét használta, bár figyelembe vette P. Mandonnet és P. Vicaire legújabb kutatásait is, mégis a még újabb történelmi adatok alapján egyik-másik megjegyzését valamelyest meghaladottnak érezzük. Ilyen esetekben meghagytuk az eredeti szöveget, mégpedig azért, mert a történelmi megjegyzésből folyó következmény lényegében ugyanaz. Azt is mondhatjuk, hogy az illető történelmi eseményeknek a számunkra való aktualizálása ugyanaz. Analógiásan azt mondhatnánk, mint ahogy a szentmise olvasmányainak, a különféle történelmiségeken keresztül, a számunkra való aktualizálása – itt és most ugyanaz az üzenete, ugyanígy Szent Domonkos életének kisebb történeti eltérései is ugyanazt a tanítást adják nekünk.

4. A reflexiók egyike-másika a mai fülnek – talán – szigorúnak, eléggé keménynek tűnhet, akár magának az Egyháznak, akár a Rend életének és szellemének egyesek részéről való megvalósítását illetően. Mégis – úgy gondoltuk, – meghagyjuk az eredeti megfogalmazást, hármas megfontolással:

a) Tamás atya írása jó ötven évvel ezelőtt született meg, éppen ezért szem előtt kell tartanunk az akkori aktualitást. Mi tagadás azonban, még ma is mindnyájan tanulhatunk belőle.

b) Tamás atya reflexióit nekünk, a kispapoknak szánta, és szigorúbb és erősebb megfogalmazásával hatékonyabban igyekezett ránk hatni. – Istennek hála; sikerrel! –

c) Végül: a mai olvasó – mintegy tükörben – ellenőrizheti magát: Jó úton jár-e? Igyekszik-e a domonkos lelkiséget tárgyilagosan és nem saját elgondolása szerint, idegen elemekkel vegyítve – Szent Domonkos szellemében és hűségesen – megvalósítani és megélni? S ha a mai élet amazokhoz hasonló, analóg problémákat vet fel, próbáljuk-e a "régi" minták szerint, példát véve, helyes dominikánus lelkiséggel megoldani? – Íme, a múlt irányítása a jelenben a jövő felé!

E bevezető gondolatokkal szeretném közkinccsé tenni – a tanítvány hálájával és szeretetével – ezt az elmélkedés-sorozatot. Adja Isten, hogy azt a lelkesedést keltse fel minél több lélekben napjainkban is, mint amellyel annak idején minket is irányt mutatóan elindított dominikánus életünkre...

Győr-Sopron, 1996. január 18.

Árpádházi Szent Margit ünnepén.

P. Dr. Hosszú L. Ince M., O.P.

lect. S. Theol.

I.

Szent Domonkos nyomdokában

I. – A fiataloknál, kell, hogy az idealizmus vigye a vezető szerepet!...

Ideál – eszme!...

Manapság láthatjuk, milyen lenyűgöző, magával sodró ereje van, és lehet egy-egy eszmének, még téveszmének is. Ez abból érthető, hogy az eszme, az eszményiség adja meg a lelket, ad lendületet: ennek erejében tudunk áldozatokat vállalni.

Nálunk, szerzeteseknél is van ilyen eszme; a szerzetesi életeszme. Ha ez él bennünk, akkor igazi szerzetesek vagyunk, akik szent lelkesedéssel és lendülettel tudnak fáradni a szent ideál szolgálatában; ha azonban feledésbe merül, akkor lelkileg megszűnünk szerzetesnek lenni...; hisz hiányzik életünk alakító, lendítő eleme.

Ez a szerzetesi eszme a különböző rendekben más és más alakot vesz föl: dominikánus életeszme, bencés életeszme, jezsuita életeszme... stb.

Az életeszmének imént vázolt nagyfontosságú, életalakító jelentőségéből önként következik, hogy minden szerzetesnek, akármilyen rend tagja legyen is, azon kell lennie, hogy rendje életeszméje egészen áthassa, életét egészen magához láncolja, irányítsa, vezesse, mert különben nemcsak igazi és jó fia nem lesz rendi családjának, hanem nem lesz igazi szerzetes sem. Magunkra tekintve: ha nem él bennünk elevenen a dominikánus életeszme, megszűnünk dominikánusok, sőt szerzetesek is lenni. S ennek oka igen egyszerű: "quia in concreto non datur genus sine specie!" "nincsen csak általános, közömbös szerzetesi életideál!". S aki nem dominikánus, nem jezsuita, nem bencés, stb., az már igazában nem is szerzetes: karikatúra!...

Ám, az eszmét ismernem kell, mert ha nem ismerem, hogyan szeressem: s ha nem szeretem, hogyan lelkesítsen; hogyan legyen életem alakítója; hogyan legyen cselekedeteim indítéka?

Nézzünk szét magunk körül, hogyan fogják fel rendtartományunk egyes tagjai rendi életeszménket: mit tartanak benne fontosnak. Igazuk van-e? mit helyeseljünk? mit ne? hogyan ismerhetjük meg az igazi dominikánus életideált?

Amikor e kérdésekkel szembe kívánunk nézni, nem kritizálni akarunk, hanem el akarunk mélyedni Szent Domonkos Atyánk szellemében, hogy szebb legyen a magyar dominikánus jövő; méltó legyen dicső múltjához. Egészen dominikánusok akarunk lenni, nem azért, hogy követ dobjunk azokra, akik előttünk jártak, hanem azért, hogy továbbépítsük azt, amit ők építettek. Nem rombolni akarunk, hanem rögzíteni, biztosítani, maradandóvá tenni, ami jó; jobbá és szebbé, teljesebbé és tökéletesebbé a domonkosi gondolat megélését. Ezzel tartozunk is azoknak, akik előttünk jártak, és törték az ugart.

E szándékot szem előtt tartva, feleljünk hát a felvetett kérdésekre.

Hogyan gondolkodnak egyesek rendi életünkről, feladatunkról?

Az egyik az obszervanciát (csuklya fejen, szülőket meg nem látogatni, gyapjúharisnya... stb.), a másik a liturgiát (inklináció, kórus), ismét mások a magyar missziót vagy a szegénységet vagy az öregek lelkipásztorkodását tartják a legfontosabbnak, az eszme vezérgondolatának.

Első tekintetre világos, hogy mind e felsorolt elgondolások csak részleteket érintenek, mindezek mögött van, kell lennie egy mélyebben fekvő gyökérnek, amelyből a mondottak kisarjadnak. S ezt azért állíthatjuk már eleve, minden különösebb kutatás nélkül, mert az is világos az első tekintetre, hogy mindegyik véleményben van valami igazság: valóban hozzátartoznak azok a teljes dominikánumhoz, annak megnyilvánulásához. Amennyiben azonban a mondott vonásokat mintegy a dominikánus életeszme lényegének szeretnénk kikiáltani, azt kell mondanunk: nem ismerik az illetők rendi életünket!...

Ezért életkérdéseink egyik legfontosabbika épp ez: megismerni a dominikánus életideált a maga igaz valójában!...

Jelen elmélkedés-sorozatunknak a témája tehát: a DOMINIKÁNUS ÉLETESZME. Hadd lássuk, mik vagyunk; minek kell lennünk; miben különbözünk a jezsuitáktól, a bencésektől, a premontreiektől, a ferencesektől, stb...

Célunk elérésére két út áll rendelkezésünkre: a deduktív módszer, a szintetizálás módszere: kiindulni a keresztény életeszméből és haladni a szerzetesi életeszmén át a dominikánus életeszméig; és az induktív módszer, az analizálás módszere: hogyan keletkezhetett a Rend, mit akart alapítója? Az előző statikus-dogmatikai módszer, az utóbbi genetikus-történelmi módszer. Mi az utóbbit fogjuk követni, s utána fogjuk majd megalkotni a teológiai szintézist. Az ok pedig, amiért ezt a módszert választjuk, az, hogy egy-egy rend szelleme nem annyira a priori levezetésekkel ismerhető meg, hanem inkább a történelem útján, mert a történelem mutatja meg, minek indult, s hogyan fejlődött a rend.

Ezért ha a dominikánus szellemet igazán meg akarjuk ismerni, magunk elé kell állítanunk úgy, ahogy alapítójában, Szent Domonkosban volt meg. Csak ha ezt a szellemet ismerjük, tudjuk majd szeretni is, és tudjuk átültetni a mai modern életkörülmények közé is: a modern dominikánusnak először dominikánusnak kell lennie!

A következőkben tehát Szent Domonkos Atyánk életét és a XIII. század történelmi hátterét fogjuk látni, mégpedig részletesen, s igyekszünk majd egy kissé belemélyedni a hallottak alapján Szent Atyánk lelkületébe. Most pedig fontoljuk meg azt, milyen lelkülettel tegyük majd ezt, hogyan tekintsünk Szent Domonkosra?

II. – Milyen lelkülettel legyünk Szent Domonkos iránt? – Mondjuk meg egy szóval: gyermeki lelkülettel! Ő a mi Atyánk, s mi az Ő fiai vagyunk...

1) Szent Domonkos számunkra nemcsak egy szent a többiek között, nem: Ő a mi Atyánk!... Ezért amíg a többi szenteket tisztelhetjük különösképpen is, ha akarjuk: s nem tiszteljük, ha nem akarjuk, – Szent Domonkosra nézve ez nem áll: nem vagyunk szabadok, kötelezettségeink vannak, mint ahogy Mária iránt is kötelességeink vannak.

a) Mit jelent gyermeknek és atyának lenni?

Az atya természetét közli fiával, a gyermek atyja természetében részesül (causa formalis). – Az atya a gyermek eredete is (causa efficiens), mivel az atya nemzi a fiút, a gyermeket, s ezáltal a nemzés által továbbél fiában, a fia az ő alter-ego-ja. – Az atya azonban egyben a gyermek eszményképe és céloka is (causa exemplaris et finalis), mivel: "minden ami valamit létrehoz, magához hasonlót – tud és akar – létrehozni; és minden létet adó ok okozatának az a célja, hogy – minél jobban – és tökéletesebben – hasonlítson létadójához." Valóban: a gyermek mindaddig, míg nem hasonul át tökélyben az atyához, nem ember tökéletesen, mert a szó legszorosabb értelmében "embernek" a felnőtt és ereje teljében lévő valakit mondhatjuk.

Ez az atyaság és gyermekség a fizikai rendben.

b) Ezen fogalom analógiáját megtaláljuk a szellemi, lelki téren is, s ekkor is atyaságról és gyermekségről beszélünk. – Ez áll fenn valahányszor az egyik ember a másiknak bizonyos életformát ad. Így a szellemi, értelmi síkon a tanító, a tanár atyja lehet a másiknak, főképp, ha iskolát alkot. – Lelki téren nem minden gyóntató atya is egyben: csak az, aki a gyermeknek igazi életformát ad, aki valóságosan belenyúl a másik lelkébe, életébe. Ehhez a gyóntatás nem is szükséges. Persze, ez az atyasági viszony csak akkor tökéletes, ha a lelkiatya bizonyos mértékben és bizonyos tökéletesség szerint egyazon életforma szerint él, mint lelkigyermeke.

Ilyen lelki atyaság van a rendalapító és rendje között is. A rendalapító a saját életformáját közli a többiekkel, s ezek arra törekszenek, hogy ezen életforma szerint éljenek. Ahogyan a gyermek az atyától kapja az emberi természet formáját, szerinte él: úgy egy-egy rend alapítójától kapja szerzetesi életformáját, és szerinte él.

A fizikai és lelki atyaság között azonban nagy különbség van: az első fizikai törvények szerint megy végbe, a másik erkölcsi törvények szerint. A gyermek atyjától kapja a fizikai életcsírát, és ez a csíra a fizikai törvények szerint, – ha megvannak a kellő feltételek, – emberré fejlődik, sőt az atyáéhoz hasonló emberi természetté. Mindez az akarat külön beavatkozása nélkül: íme, az öröklés törvénye!...

Ezzel szemben az erkölcsi atyaság az akarat tudatos életsíkján valósul meg. Az életcsíra: maga az eszme, amelyet lelki atyánktól kapunk. De ez az eszme nem magától fejlődik ki: szerzetessé nem hozzájárulásunk nélkül leszünk, hanem akaratunk által kell azzá lennünk.

2) Ezekután milyen lelkülettel kell lennünk Szent Domonkos iránt? Azaz: miben nyilatkozzék meg gyermeki lelkületünk?

a) Hálában.

Belőle vagyunk. Nemcsak azért, mert életeszménk tőle ered, hanem azért is, mert mi egyenként is neki köszönhetjük hivatásunkat. Ahogyan nincsen kegyelem, amelyet nem Szűz Mária közbenjárására kapnánk, úgy nincsen dominikánus hivatás sem, amely nem Szent Domonkos közbenjárására jut valakinek osztályrészül. Hiszen maga Szent Domonkos mondotta meg fiainak halálos ágyán, hogy holta után nagyobb hasznukra lesz, mint volt életében.

Szent Tamás tanítása szerint a megboldogultak Istenben mindazt láthatják, ami érdekli őket, ami kapcsolatban van velük, életük művével, és ezért közben is járhatnak. – Nos, Szent Domonkos legnagyobb szívügye Rendje; ezért biztosra vehetjük, hogy neki köszönhetjük hivatásunk kegyelmét (causa efficiens).

Mily hálának kell tehát eltöltenie lelkünket Iránta!

b) Családi, rendi büszkeségben, önérzetben (causa formalis).

Kell, hogy ez az önérzet éljen bennünk, mert Szent Domonkos nemes családjához tartozunk. Ez a családi önérzet nem abban nyilatkozik meg, hogy minden más rendet lenézünk, hanem abban, hogy – ismervén Szent Domonkos rendjének az értékét, – nagyra tartjuk – nem magunkat, hanem Rendünket! Ezért nem is engedjük, hogy Rendünket bárki becsmérelje, lekicsinyelje. Ahogy a jólnevelt gyermek, ha valaki családját megbántja, azonnal atyja becsületét látja veszélyben, és igyekszik azt megvédeni: ekként kell nekünk is tennünk, cselekednünk: a Rend becsülete = Szent Domonkos becsülete.

Ez a nemes önérzetünk abban is meg fog nyilvánulni, hogy féltékenyen őrködünk családi, dominikánus hagyományaink és sajátosságaink felett. Vigyázni fajunk, vérünk tisztaságára: – a vér az eszme! Nem fogadunk el semmiféle idegen életeszmét, eszközt, stb., amely jó lehet és hasznos lehet más rend számára, de rontja a mi faji jellegünket. Minél inkább tiszteljük ezáltal Szent Domonkos Atyánkat, annál nagyobb hasznára is vagyunk az Egyháznak...

c) Szent Domonkos utánzásában (causa exemplaris et fidenalis).

A gyermek természetszerűen szereti atyját, mert neki köszönhet mindent, csodálja, nagyra tartja, büszke rá, mert benne látja megvalósulni a maga teljességében azt, amivé neki is lennie kell. E kettőből születik meg az utánzás.

a) Ez az utánzás azzal kezdődik, hogy a gyermek kezdi figyelni apja mozdulatait, szokásait.

Nos, kell, hogy ugyanez a lelkület fejlődjék ki mibennünk is Szent Domonkos irányában. Szeretet-sugallta figyelés: Szent Domonkost állandóan lelki szemünk előtt kell tartanunk: el kell lesnünk lelkének minden megmozdulását, erényeit, szokásait. Ha szeretünk valakit, nem tudunk szemünknek parancsolni: a szem elárulja a szeretetet. Az ember követi, figyeli szemével azt, akit szeret. Így kell nekünk Szent Domonkos Atyánkat figyelnünk. Minden rendi reform kezdete és alapja: Szent Domonkos Atyánk szerető ismerete!...

b) Ha ez a figyelő lelkület él bennünk, akkor igyekszünk is tehetségünk és külső körülményeinknek megfelelően a gyakorlatba átvinni Szent Domonkos életeszméjét: törekszünk kialakítani magunkban az új, modern dominikánus típust: örök kérdésünk csak ez lesz: hogyan valósítaná meg Szent Domonkos a maga életeszményét, ha most élne?...

c) Ez a törekvésünk annál könnyebb, minél inkább úgy érezzük, hogy Atyánk tekintete rajtunk nyugszik: mindig kész segítségünkre lenni. Nos, mi biztosak lehetünk, hogy Szent Domonkos tekintete rajtunk van, s még biztosabbak lehetünk, hogy – főképpen, amikor szent és komoly elhatározásunk Őt követni, az Ő életeszméjét megvalósítani, – segít is bennünket. Istenben lát, Istenen keresztül segít!...

...Hálás szeretet, dominikánus önérzet, utánzás, amely Szent Domonkos alakjának szerető szemlélete által indul meg, s amelyet az a boldogító tudat kísér, hogy jó Atyánk szeretete figyel és segít bennünket: – íme, ezek azok a gyermeki érzelmek, amelyek kell, hogy eltöltsék lelkünket Szent Domonkos iránt. Ezzel a lelkülettel kell felnéznünk rá, kell elmélkednünk róla, amikor azt akarjuk, hogy tőle magától tanuljuk meg, lessük el életeszméjének lényegét...

Boldog Cormier jelszava ez volt: "restaurare"; rendtartományunk jeligéje is ez!...

II.

Szent Domonkos születése

I. Ha szeretünk valakit, akkor minden érdekel, ami reá vonatkozik, ha még oly csekély dolog is az. A szeretet számára nincs csekélység!...

Ha Szent Domonkost mint Atyánkat szeretjük, akkor minden érdekel, ami csak vele valamilyen vonatkozásban van. S ez áll nemcsak azon eseményekre, amelyekben Szentünk már mint rendalapító szerepel, hanem a többi eseményekre is. Ha valakivel barátságot kötünk, érdeklődünk előző élete iránt is, noha akkor még nem volt a barátunk. Valami hasonló dolog adódik most is, amikor Szent Domonkos születéséről akarunk beszélni.

Különben is a születés, a családi körülmény, a történelmi háttér rendkívül erős hatással van egy-egy ember kifejlődésére. Az ember mindig magán viseli korának és családjának a bélyegét, még akkor is, amikor például épp kora ellen akar küzdeni. A család, a társadalom az a miliő, amelyből az ember kinő, és ezért nem lehet közömbös az ember fejlődését illetőleg.

A modern pszichológia sokat tanulmányozza az úgynevezett gyermekkori élményeket. Egy-egy gyermekkori élmény döntően alakítja, idomítja az ember lelkét. Ez az alakítás, hatás annál erősebb, változatlanabb, minél inkább a tudat alatti síkon történik. Ezért is oly fontos a kisgyermek helyes nevelése.

Lássuk most, milyen miliőben született Szent Domonkos! Száraz téma. A szeretet azonban rávezet bennünket a helyes meglátásra, és megérezzük, milyenek lehettek Szent Domonkos Atyánk gyermekkori élményei...

II. a) Szent Domonkos Caleruegaban – Spanyolországban – született a XII. század második felében.

Milyen e korban Spanyolország arca?

A Középkor elején – a VIII. század kezdetén – az arabok annyira megerősödtek Afrikában, hogy átkeltek Gibraltáron, és elárasztották Spanyolországot. Spanyolország akkori urai a vizigótok voltak. De meghasonlottságuk miatt nem tudtak ellenállni ezen spanyol "tatárjárásnak", Észak-Spanyolország hegységeibe menekültek, itt építettek maguknak erődítményeket. Az arabok azonban elérték a Pireneusokat, áttörtek Galliába, elfoglalták Aquitániát és Provence-ot is. Martell Károly vetett gátat előretörésüknek, visszaszorította őket. A Pireneusokban azonban már annyira megvetették lábukat, hogy ott sikerült megállniok. Ekkor kezdődik meg a spanyol visszahódítás korszaka: a reconquista. Hosszú küzdelem indul meg. Kastiliából veszi kezdetét (Castillos). Sok áldozat árán elérik, hogy a mórok lassankint kiszorulnak Spanyolországból. (Érdemes azonban megjegyeznünk, hogy a mórok három év alatt foglalták el Spanyolországot, visszaszorításuk meg három századon át tartott.) Amikor a mórok visszavonultak, a lakosok a hegyek lábainál építették fel házaikat, így keletkeztek a kastiliai városok.

b) Így Caleruega is. A XI. század közepe táján még egy kis erődítmény, egy kis torony lehetett a hegy csúcsán, amelyet Szent Domonkos egyik őse építhetett. A XII. század elején(az arab veszély már csökkenőben volt) keletkezett a hegy lábánál a kis megerősített település, a vár, amely Szent Domonkos szülei vagy legfeljebb nagyszülei építhettek. Maga Caleruega ekkor még kicsi hely lehetett.

c) Szent Domonkos Atyánk születési idejét 1170 körül kell elhelyeznünk. Pontosan nem tudjuk. Egyik XIII. századbeli életírója sem említi. Az első, aki tudósít, Apoldai Thierry. Ő sem mondja, hogy Szent Domonkos mikor született, hanem hogy szülei ekkor keltek egybe. Így tehát Szent Domonkos 1173-ban születhetett.

d) Milyen családból született Szentünk?

Kik voltak az ősei?

A XVI. század krónikásai szerint a Guzmanok családjából származott, s közeli rokonságban volt a spanyol királyi házzal.

Csakhogy: az előző századok krónikái erről hallgatnak: a XIII. század dominikánusai váltják hasznukra ezt az előkelő rokonságot. Apoldai Thierry – a XIII. század végén is csak azt mondja, hogy Domonkos szülei "satis honesti": "meglehetősen tekintélyesek és tiszteletben állók" voltak.

Viszont: a XV. században a hagyomány már azt állítja, hogy a Guzmanok családjának egyik mellékágából született Szentünk.

Az utóbbi látszik a legvalószínűbbnek. Mégpedig azért, mert egyrészt van egy okiratunk a XIII. századból, amelyben a Guzman család főága Caleruega nővéreinek engedi át birtokát Szent Domonkossal való rokonsága miatt; másrészt a kis városban vártorony is volt, márpedig ilyesmit csak nemesember építhetett: ez az ő kiváltsága volt. Viszont csak elszegényedett mellékág lehetett Szentünk családja, mert különben – minden bizonnyal – többet tudnánk róla.

Feltevésünket – a család nemességét illetően – megerősíti az is, hogy Szent Domonkos édesanyja nemesi származású volt, s így kellett, hogy édesapjának is nemesi rangja legyen.

e) Szent Domonkos a szülők harmadik gyermeke volt. Az első: Antal, pap lett, és a betegeknek szentelte magát, aktív lélek. A második: Mannes, szerzetesi hivatást érzett, és később dominikánus lett, – kontemplatív lélek: "vir contemplativus". A harmadik: Domonkos, szintetikusan egyesítette magában a kettőt.

f) Szentünk születését csoda előzte meg. Édesanyja úgy látta, hogy kis kutyakölyköt szül. Ez, a szájában égő fáklyával, az egész világot lángba borítja.

(Hasonló látomása volt Szent Bernát édesanyjának is: kis kutya, amely ugat.)

A kutya már a VII. század óta a hitszónok szimbólumaként szerepel. Nagy Szent Gergely magyarázza meg ezt a szimbolizmust: a bárányok a hívek, a farkasok az eretnekek, a kutyák a hitszónokok.

Firenzében a Santa Maria Novella régi káptalan termében, az úgynevezett spanyol kápolnában találhatók firenzei András (+1377) világhírű freskói. A freskók témája: a prédikátorok missziója az Egyházban. A kép alsó részében áll Szent Domonkos, és kis fekete-fehér kutyákat küld szét a világba. Ezek megtámadják és széttépik a kis bárányokat megtámadó farkasokat. A kép szimbolizmusa nem a domonkosokkal való szójáték: "domini canes" – "dominicanus" csupán.

A domonkosokat még csak a XIII. század végén kezdik dominikánusoknak nevezni, s másrészt jó latinsággal így lenne: "dominici canes". A freskó témájának eredete az ismert szimbolizmus. Így kerül a kutya rendi címerünkbe is, a XVII. században.

g) Boldog Janka fia születése előtt még elzarándokolt Silosba, amely körülbelül négy mérföldnyire van Caleruegától. Nehéz, sziklás, köves úton ment Szent Domonkos apát sírjához, hogy szülésében segítse meg. Pár napig maradt itt a Szent sírjánál. Közben a Szent apát megjelent neki, és megmondta, hogy születendő fia nagy prédikátor és "reparator Ecclesiae" ("az Egyház megújítója") lesz. Néhány hónappal ezután megszületett a gyermek. Domonkos névre keresztelték a silosi Szent tiszteletére. Azt a márványkorsót, amellyel Szentünket megkeresztelték, később Madridba vitték, s ezzel csak a spanyol trónörökösöket, az Infánsokat, keresztelték.

III. – Íme, Szent Domonkos eredete, talaja, környezete, melyből fakadt! Élményeiről még nem beszélhetünk, mert még nem voltak. Beszélhetünk azonban az édesanya élményeiről és a fajnak, a vérnek, a környezetnek a magzatra gyakorolt fizikai hatásáról. S a lelkület, a tehetség nagyrészt a test dispoziciójától függ. Szent Domonkos nemes testet, nemes vért örökölt. Nem proletár, nem egyszerű polgár. Ennek megfelelően benne az alacsonyabbrendűség tudata, az elnyomott lázongó, irigykedő lelkület aligha fejlődhetett volna ki. De nyárspolgárrá sem fejlődhetett. Hisz szülei, ősei valóságos nemesek voltak, azaz valóságos hősök, a reconquista, vagyis a visszahódítás, a felszabadulás hősei. Még nem degenerált, hanem egészséges, munkás, bátor, férfias arisztokrácia. Szent Domonkos ennek következtében egészséges, erős természetet örökölt, s később is aligha kényeztették el: kemény fából faragott ember lehetett Rendünk Atyja.

Már maga az a tény is, hogy édesanyja, mikor már áldott állapotban volt, elzarándokolt a silos-i Domonkos sírjához, – négy mérföldnyi út szamár vagy öszvérháton! – már ez is azt mutatja, hogy Azai Janka inkább a bibliai erős asszonyhoz, mint az új korok egy-egy elkényeztetett úri dámájához hasonlított.

... Önkéntelenül is eszünkbe jutnak Szent Domonkos későbbi hatalmas apostoli útjai, gyalog tette meg ezeket! Eszünkbe jutnak önsanyargatásai, egyszerű, szigorú életmódja... Mindebben az akaratnak és az isteni kegyelemnek volt fő része, de mindezt a sok fáradalmat fizikailag aligha bírta volna ki, ha az isteni Gondviselés, családja és életkörülményei folytán, nem erős, férfias, egészséges természetet adott volna neki.

Szent Domonkos nemcsak szülei fizikai egészségét örökölte, hanem lelki tulajdonságaikat is, legalábbis hajlandóság szerint. Hiszen tudjuk: lehet valaki természeténél fogva tiszta, szelíd, vagy inkább buja, érzékies, haragos, amennyiben mindezekre bizonyos dispoziciója, hajlandósága van. Szent Domonkos is ilyenképpen alighanem szülei nemes, igazi spanyol erényeit örökölte: bátorság, elszántság, lelkesedni tudás, nemes gondolkodásmód, nagyvonalúság, egyszerűség: ezek a szép tulajdonságok.

S amennyiben a vallásosságot lehet örökölni, bizonyára ez lehetett lelkének alapvető vonása. S ebben ne csak a természet törvényeit lássuk, hanem már a kegyelem munkáját! Midőn Boldog Janka ott imádkozott naponként Szent Domonkos silos-i sírjánál, és lelke eltelt mennyei vigasztalással és örömmel, ki tudja, nem ujjongott-e fel testében magzata is az isteni kegyelemnek ez első, bár közvetett érintésére?!

Szent Tamás tana szerint a Szentlélek maga formálta a Szent Szűz méhében Krisztus testét, és olyanná alakította, amilyenre szüksége volt Krisztusnak missziója betöltéséhez. Ki tudja: talán Isten abban az időben, amikor Boldog Janka ott imádkozott a silos-i templom csendjében, – nem csodálatos módon, hanem az isteni Gondviselés rendes útján, fizikai okok igénybevételével – akkor alakította Szent Domonkos testét olyanná, amilyenre szüksége volt Istentől szabott missziójának betöltéséhez... Talán ennek köszönhette, hogy olyan természettel született, amelyben Ádám vétkezni nem látszott.

Mi, Szent Domonkos késői fiai, kell, hogy mélységes hálát érezzünk a Gondviselés iránt, hogy Szent Atyánkról már előre így gondoskodott.

Éljen azonban bennünk bizalom is! Szent Domonkos minket az Ő Rendjébe hívott. Ha nincs is olyan szerencsés természetünk, mint neki volt, ne feledjük el: nincs olyan hivatásunk, mint az övé volt. Egészen biztos azonban, hogy olyan természetünk van, amely állandó megmunkálás által, a kegyelem segítségével, alkalmassá tud tenni Szent Domonkos követésére.

III.

Szent Domonkos gyermek- és serdülőkora

I. a) Szent Domonkos gyermekkoráról édes-keveset tudunk. Boldog Jordán azonnal ifjúkorát kezdi tárgyalni. Csak a későbbi életrajzírók próbálják pótolni az így keletkezett hiányt. Ezt tapasztaljuk már Apoldai Thierry legendájában is.

(NB. Apoldai Thierry német dominikánus volt. Az erfurti zárdában élt. Munió generális atyánk megbízásából írja meg Szent Domonkos életét 1250 körül. Az öreg, őszhajú szerző arról panaszkodik, hogy senki sem segít neki; nincs jó pergamenje sem. Lelkiismeretes művet akart készíteni, bár a XIII. század legendaírója marad mindvégig.)

Szerinte Boldog Janka maga szoptatta és nevelte fel gyermekét. Lehet, hogy e tudósításában Szent Bernát életének hasonló vonása hatott a szerzőre, de állítása egyáltalán nem valószínűtlen a jelen esetben sem.

Egy másik kedves legendát is említ Thierry: egy méhraj repült a gyermek bölcsőjéhez, és ajkára telepedett. Szerinte ez az eset a következőt jelenti: a prédikátor ajka a tanítás és beszéd munkája által arra van hivatva, hogy a lelkekbe az isteni bölcsesség mézét csöpögtesse. Így tehát valamiképp Szent Domonkos jövendő hivatásának a kinyilatkoztatásával állnánk szemben.

b) A spanyol gondolkodásmódnak nagyon megfelelt a szigorú, önmegtagadó élet. Vérmérsékletük energikus, erőszakos, abszolút. A XII. században, valóban, sok remete élt Spanyolországban. Egy-egy sziklahasadékba húzódtak, s a szomszédos falu alamizsnájából éltek. Ilyen volt silos-i Szent Domonkos is.

A családokban mesélgették e remeték életét, szigorú önmegtagadását, és megcsodálták őket. Így lehetett ez Szent Domonkos családi körében is. S a hatás az volt, hogy a kis Domonkosban felébredt az utánzási vágy: este leszállt az ágyáról, s a földön akart hálni. Csakhogy a gondos és józan édesanya észretérítette, mégpedig érzékelhető módon. Jövendő életét tekintve azonban, úgy látszik, mélyen belevésődött gyermeklelkébe a jó példa.

Korai élménye lehetett a bontakozó gyermekléleknek az Isten felé emelő imádság. Imádkozni is édesanyja tanította meg. S ha a jó anya egyelőre még gátat vetett is a gyermek korai önmegtagadásának, nagyon is volt rá gondja, hogy az ima révén kielégítse a kis léleknek Isten után való vágyakozását.

c) Szent Domonkos édesatyja jó keresztény és gyakorlati ember: sokat forgolódik a gazdasági udvaron, házakat épít, földeket műveltet. Domonkos a kor szokása szerint már öt-hat éves korában szamár vagy lóháton kísérhette édesatyját e ház és birtok körüli útjain. Hallhatta, amint édesatyja tizedekről, építkezésekről, hűbérről, földművelésről beszélt. Tehát: reális élményei lehettek a kis Domonkosnak. Nem nagyvárosi fiú. A természettel, a reális élettel volt kapcsolatban. – S ki tudja, nem itt kezdett-e már bontakozni későbbi ügyes és gyakorlati érzéke?!...

d) Az akkori kor szokása szerint a gyermekeket öt éves koruk táján egy apátság iskolájába küldték az elemi ismeretek elsajátítására. Példa erre Szent Tamásunk, aki Monte-Casino-n nevelkedett. A XVII. században azt kezdték emlegetni, hogy Szent Domonkos is a silos-i bencés apátságban nevelkedett volna. A XVII. században a tarragoni püspök azzal dicsekedett, hogy ő is ott nevelkedett, ahol egykor Szent Domonkos: Silosban.

Ez a feltevés nem valószínűtlen ugyan, de nem is biztos.

aa) Azt biztosan föltételezhetjük, hogy édesanyja jó párszor elvezethette Silos-ba.

Silos zarándokhely volt. Ha valaki kiszabadult a mórok kezéből, ide zarándokolt, s hálát adott Domonkos apátnak. Ilyenkor az egész közösség kereszttel és zászlóval ment elébe, bekísérte az illetőt a templomba.

bb) A nyári hónapok Caleruegában szinte elviselhetetlenek. Nem így Silos-ban, amely 1000 m magasságban fekszik. Talán egész heteket is tölthetett itt a kis Domonkos a forró nyári időben, s közben hallgatta a szerzetesek imáit, oktatásait; megcsodálta gazdag könyvtárukat.

e) Otthon édesanyja tanítgatta a kis gyermeket; főképpen mély vallásosságra, keresztény felebaráti szeretetre oktatta.

Mert Boldog Jankának a szegények iránti könyörületessége ismert, szinte köztudomású volt az egész vidéken. Egy legenda csodáról is tud. Janka szétosztotta a szegények között hatalmas boroshordójuk tartalmát. Férje megtudta, s felszólította: hozzon bort a vendégeknek. Janka a pincébe ment, térdre hullt, imádkozott, és telt kancsókkal tért vissza...

f) Szent Domonkost hét éves korában nagybátyja gondjaira bízták. Ez Gumiel d'Izan esperese volt. Nála maradt a gyermek körülbelül tizenötödik életévéig. Ez idő alatt latint tanult, írni, olvasni tanítják, s már a Szentírást is olvashatta. Élete itt rendezettebb volt: korai kelés, ministrálás, tanulás voltak napjai elfoglaltságai.

Egyedül volt, társak nélkül. S amint az effajta magányos gyermeknél történni szokott, fölvette a felnőttek komoly viselkedését. Bizonyos koraérettség volt rajta tapasztalható. Ahogyan Boldog Jordán mondja: az ember egyszerre fiatalnak és öregnek is gondolta volna: fiatalnak évei csekély száma miatt, öregnek beszéde érettsége s viselkedésének határozottsága miatt.

g) Mialatt a kis Domonkos Gumiel-ben tartózkodott, úgy körülbelül tizenkét éves kora táján, a spanyolok és a mórok közötti harc az elkeseredettség tetőfokára hágott. Kasztilia királya szövetséget kötött a többi spanyol fejedelemmel, hogy a mórokat megsemmisítsék. Bár győzelemmel indult a háború, a vége mégis teljes vereség lett. A mórok új erőre kaptak, előre nyomultak egészen a Dóceró folyóig, amely már Caleruega és Gumiel közelében volt. Szinte biztosra vehetjük, hogy Szent Domonkos rokonai is kivették részüket ebből a küzdelemből. A spanyol győzelmeknek, majd vereségeknek ez az évekig tartó váltakozása Szent Domonkos közvetlen közelében úgy hathatott a serdülő ifjúra, mint a mai ifjakra korunk háborúi és háborús hírei. Más kérdés azonban: hogyan reagált e hatásokra!...

h) Milyen lehetett Szent Domonkosnak a külseje? milyen a jelleme e korban?

Ha tekintetbe vesszük Szent Domonkos külsejének ránk maradt leírását és azt, hogy a Guzmanok családjához tartozott, meglehetősen könnyen elképzelhetjük.

A Guzmanok gótok voltak. Családjukban a gót nevek a leggyakoribbak: Roadric, Wilhelm, Froila, Wilhelmina, Gotrunda. Ezek a vizigótok valószínűleg északról vonultak Spanyolországba, ők civilizálták az országot, és tartották kezükben a hatalmat, egészen addig, amíg a mórok vissza nem szorították őket. Alakjuk nyúlánk, magas, hajuk szőke, bajuszuk, szakálluk szőkés-vöröses. Jellemük szerint igen értelmesek, nagylelkűek, bátorságuk azonban már inkább vakmerőségnek volt nevezhető. Mindehhez bizonyos állhatatlanság, kalandorság járult. A Spanyolországban való hosszú tartózkodásuk azonban kissé mérsékelte és kiegyensúlyozta, kiegyenlítette ezen tulajdonságaikat: az éghajlat, – a nagy hőség – a bennszülött néppel való összeházasodás, a latin civilizáció hatása, főképpen pedig a mórokkal való évszázados harc meggondoltakká, kitartókká alakította őket: hős és szent típussá váltak. Érthető, mert az idealizmus, lendület, vállalkozó szellem a realizmussal, a reflexióval, a türelemmel párosult.

Szent Domonkos mindezek a vonások föllelhetők: haja nagyon szőke, vörösbe hajlik, szeme kék, arca élénken piros, keze nagyon finom, bőre feltűnően fehér. S ugyanakkor – s ebben már elüt a tiszta gót természettől, – alakja nem magas, nem vékony, – mint Szent Bernáté –, hanem inkább kicsikét zömök, melle széles. Ez már anyai örökség. Boldog Janka ugyanis a régi spanyol ibér fajtának az ivadéka volt.

Szent Domonkos jellemében is a kiegyensúlyozottság és az idealizmus mellett az erők nagyobb összpontosítása, összeszedése mutatkozik: ezért tud majd maradandó művet alkotni...

i) Többször feljegyezték Szent Atyánkról, hogy bizonyos fény árad az arcáról.

A legenda szerint – és ez hiteles legendának látszik –: édesanyja az ifjú Domonkos homlokán, a szemöldökei között csillagot pillantott meg. Így jegyezte fel Boldog Jordán.

Későbbi életírók szerint a keresztanyja látta volna ezt a csillagot álomképben, mialatt keresztelték a gyermeket. De ez egyáltalán nem valószínű. Hogyan szundikálhatott volna el a keresztanya, előkelő hölgy létére, a keresztség alatt!...

Ez az eltolódás így keletkezhetett: csillag: ez nyilván a betlehemi csillagra emlékeztet, amely a napkeleti bölcseket a Gyermek jászolához hívta: ennek emlékünnepe epifánia, amely egyben az Úr Jézus megkeresztelkedésének is az ünnepe: tehát... Az asszociációk révén kész az új elgondolás!... Vagyis: a keresztségnél volt látható a csillag. Márpedig a keresztségnél az anya nem lehetett jelen, mert a kis újszülöttet mindjárt a keresztkúthoz vitték, – csakis a keresztanyja láthatta tehát az égi jelet.

Ámde Boldog Jordán szerint maga az édesanya "in sua iunvinili aetate" "fia fiatal, serdülő korában" látta a csillagot. Így egészen más a helyzet, és valóban szimbolikus értelme is van; valóságos égi jel lehetett.

II. Szent Domonkos életének első tizenöt évéről, íme, ennyi amit tudunk! Bizony, kevés, de talán ezen adatokból is tudunk egyes lelki élményeire következtetni.

a) Kisgyermekkoráról (1-5 évig) nincs sok mondanivalónk. Tekintve, hogy édesanyja szentéletű nő volt, semmi okunk nincs föltételezni, hogy nem ő nevelte, ápolta volna. Hiszen ezek az évek az édesanyák legboldogabb kora, mert ilyenkor a gyermek még egészen az anyjáé. Kétségtelen, hogy Szent Domonkos az édesanyai tejjel magába szívta anyja jámborságát, vallásos lelkületét is. Élményei között ezek a vallásos élmények lehettek a legmélyebbek: édesanyja imádkozni tanítja, Istenről beszél neki, talán a Szentírás egyes részeit is elmondja gyermekének. Lehetetlen, hogy édesanyja rendíthetetlen hite, Istenbe merült lelke, mély vallásossága maradandó hatást ne gyakorolt volna Domonkosra. A gyermek ilyenkor még kritika nélkül fogadja, amit anyja jóról és rosszról mond. S minél tisztább és mélyebb az anya hite, annál mélyebb gyökeret ver ugyanazon hit a gyermek lelkében is.

b) Gyermekkorából Szentünknek már több élményéről értesülünk. (5-12 évig vehetjük e kort.)

A gyermek lelke ilyenkor nyílik meg leginkább, és szomjasan szívja magába az új ráhatásokat, ismereteket, mint a jó föld az eső vizét. Első figyelme családjára, apjára, anyjára fordul, s bennük látja eszményképét. Majd a családon kívüli hatások alatt lassanként kritikus szemmel kezdi nézni szüleit, gyakran szégyenli őket, és más, újabb ideálok felé fordul. Ez az újabb folyamat még a serdülőkor beállta előtt indul meg.

aa) Szent Domonkos egész gyermekkorában a leghitelesebb természetes és természetfölötti életeszmékkel és meggyőződésekkel szívhatta magát tele. Édesanyjában a keresztény anya eszményét: a gondoskodást, szelídséget és könyörületességet látta megtestesítve. Édesapjában a nagyvonalúságot, a bátorságot, az emberekkel való férfias, nemes bánásmódot, a hideg megfontolás és szervezés művészetét csodálhatta. Mint minden gyermekben, úgy – bizonyára – benne is feltámadt szülei utánzásának a vágya. Természetesen, még nem láthatta mindezen szülői erényeknek a világnézeti oldalát, hanem gyermekésszel inkább a külsőségek szerint ítélt. Szüleinek élete azonban éppen ilyen, gyermeknek tetsző vonásoknak sem volt híjával.

bb) A külső, családon kívüli hatások közül főképpen kettőnek lehetett kitéve a gyermek Domonkos: a nemzeti és a vallási, egyházi hatásoknak.

1) Akkoriban dúlt leghevesebben a háború a spanyolok és a mórok között. Erről beszélgettek otthon, erről társalogtak a cselédek, erről szóltak az énekek. Minthogy Domonkos hozzátartozói közül is részt vettek néhányan ezen küzdelmekben, Szentünk a többiekkel együtt hallgathatta igazi vagy állítólagos hőstetteik elbeszélését. Milyen hatást váltott ki ez benne? Ha egészséges, normális volt, – és semmi okunk nincs ebben kételkedni! – akkor a többiekkel együtt csodálhatta a nemzeti felszabadulás e hőseit, és benne is föltámadhatott utánzásuk vágya. Másrészt viszont a gyűlöletnek, megvetésnek, undornak egy fajtája tölthette el, amikor a mórokra gondolt. Úgy festhették le előtte ezeket, mint Spanyolország és a kereszténység legádázabb ellenségeit, akikben semmi jó sincsen; akik valahogyan már nem is emberek. Hogy ez is hatással lehetett lelkére, az annál is valószínűbb, mert az embereknek, a gyerekeknek is szükségük van a rossznak, a megvetendőnek bizonyos konkretizálására.

Érdekes, hogy Szent Domonkos később sohasem gondolt arra, hogy megtérítse a mórokat. Nincs kizárva, hogy idővel az a bizonyos iszony, ellenszenv, amelyet a mórok iránt érezhetett, áthelyeződött a franciaországi eretnekekre. Ilyen tranzpozició a pszichológiában nem ritka.

2) Másik külső hatás a vallásos élet hatása. Mikor Silos-ban nézegette a bevonuló zarándokokat; amikor valóságos vagy képzelt csodák tanúja volt; amikor a tömegnek forróvérű, vallásos kitöréseit szemlélhette; amikor láthatta egyeseknek szinte fanatikus, extatikus lelkesedéseit: a tömegpszichózis, még inkább azonban a kegyelem hatása alatt átélhette lelkében első hevesebb vallásos élményeit. Ezeknek és a spanyol aszkéták példájának hatása alatt benne is megfogamzott egy magasabb, nem nemzeti, hanem vallásos hősiesség eszménye. A régi apátságban eltöltött órák ezt a vallásos ideálalakítást még jobban elmélyíthették lelkében.

Volt-e idő, amikor Domonkos ideálokért hevülő lelke inkább a nemzeti eszményt részesítette előnyben? Lehet, de nem látszik valószínűnek. Erre mutat az előbb említett korai önmegtagadási kísérlete. S erre vall B. Jordánnak az a megjegyzése is, hogy húzódzkodott társai zajos, katonásdi játékaitól, és inkább csendes játékban és hosszú sétákban találta örömét. Nem jelenti ez azt, hogy papi hivatása már ettől a kortól fogva élt volna benne. Valószínű azonban, hogy minden arra mutatott benne, hogy majd az lesz: "e fiúból pap lesz, akárki meglátja!"...

Ezekből láthatjuk, hogy Szent Domonkos lelke meglehetősen egy irányban, harmonikusan fejlődhetett: a belső és külső hatások egy irányban tartották: a vallásos életeszményre mutattak.

Különben meg: maguk a szülők gondoskodtak róla, hogy káros külső hatások alá ne kerüljön. Mielőtt még ez megtörténhetett volna, – mondja Boldog Jordán, – pap-nagybátyjára bízták, hogy lelkének értékes és finom edényét mielőbb az életszentség olaja hassa át illatával...

Ez évekből semmit sem tudunk. Nyílt természete révén egészen átadhatta magát rokona vezetésének. Más fiú kínosnak érezhette volna az egyedüllétet: Ő talán inkább örömét találta benne. Ha ez az életmód kissé koraéretté tette is, ez nem vette el tőle a gyermeki bájt. A gyermekeknél a koraérettség annyiban visszatetsző, amennyiben az idealizmus elvesztésével jár. Szent Domonkos nem találta ugyan örömét korabeli társainak túlságosan zajos játékaiban, de ez nem az idealizmusnak a hiánya, hanem inkább egy magasabb rendű idealizmusnak a bősége volt: természetfölötti idealizmus... Ezt a természetfölötti idealizmust megőrizte egész életén át. S ha ebben a korai komolyságban volt valami koraérettség, az Domonkost csak még bájosabbá, kedvesebbé, vonzóbbá tehette...

Tizenöt éves korában testének és lelkének teljes tisztasága, tekintetének nyíltsága és értelmessége, viselkedésének komolysága, az arcából, kiáradó lelki fény végtelenül vonzóvá tehették alakját, s szinte magától értetődőnek tartjuk, hogy ott ragyogott homlokán a csillag, Szent Domonkos csillaga, és már előre jelezte hivatását, hogy az "Ordo Veritatis"-nak ("Az Igazság Rendjének") – amelynek Isten kegyelméből mi is tagjai vagyunk, – atyja és alapítója lesz.

IV.

Szent Domonkos a palenciai egyetemen

I. Mielőtt újra felvennénk Szent Domonkos Atyánk élete tárgyalásának fonalát, két dolgot jegyezzünk meg: elhagyva a gyermekkor történetét, mindinkább a történelmi tények biztos talajára lépünk, és mindinkább kibontakozik előttünk a Szent lelke.

1) Szent Domonkos Atyánkat legutóbb nagybátyja körében láttuk, ahol a kor megkívánta elemi ismereteket sajátította el. Tizenöt éves korában nagyjában már csakugyan mindent tudott, amit akkoriban egy ilyen korú fiútól elvártak. Ekkor a jó nagybácsi előtt fölmerült a kérdés: elküldje-e Domonkost az egyetemre? Hisz ismerte tehetségét és szorgalmát. A kérdés megoldását magának Szent Domonkosnak a papi pálya felé való határozott vonzódása is segítette és siettette. Szülei vallásossága, nagybátyja irányítása és elsősorban Isten kegyelme, amely az előbbieket felhasználta, megérlelték benne a papi hivatás gondolatát. Természetesen, nem szabad azt gondolnunk, hogy a papi pálya akkoriban szükségképpen megkövetelte volna az egyetem látogatását. Elég volt egy apátság iskolájába járni, vagy egy idősebb, tapasztalt paphoz szegődni és tanítását igénybe venni. Bizony, a papok ebben a korban nagyon tudatlanok voltak: a zsinatok meghagyják, hogy legalább annyit tudjanak a latinból, hogy a misét megértsék. Ilyen viszonyok mellett tehát Szent Domonkos nagybátyjánál maradhatott volna. Hogy mégis egyetemre akarta Őt küldeni nagybátyja, alább érthetővé válik.

Nem tudjuk, milyen érzelmekkel engedte el gyermekét az édesanya. Bizonnyal nem aggodalom nélkül. Ha anyai szívére hallgatott volna, talán nem is hagyta volna, hogy eltávozzék az idegenbe. Inkább azonban Domonkos javát és családja becsületét nézte, és engedett. De mennyi jó tanáccsal láthatta el az egyetemi világba távozó fiút!...

2) A XII. század vége felé kezdik nagyra becsülni a teológiát. Lassanként kialakul az a felfogás, hogy vezető állású pap, főpap senki sem lehet komoly teológiai tudás nélkül. Márpedig az akkori kor szokása szerint az előkelő családok gyermekei természetszerűleg vezető állásokba kerültek. Amellett tehát, hogy unokaöccse tehetségének teljese kiművelését kívánta, talán a családi becsvágy is indította a nagybácsit, hogy Domonkost az egyetemre küldje.

Ekkoriban Palencia iskolája volt az első Spanyolországban; sőt Európa egyik leghíresebb iskolájaként emlegették. Kasztilia királyai nagyon pártfogolták ezt az egyetemet, mert komolyan fáradoztak a tudományos élet fellendítésén.

Az arabok hatása is kedvező volt. Averroes Cordovában tanított, Avicebron pedig Saragossában. Ők vezették be Aristotelés tanait Spanyolországon keresztül Európába. Lassanként ugyanis más egyetemekre is eljutott az ő tanítása.

Igaz, ebben a korban Palencia még nem viselte az "Universitas" címét. De a többi egyetemek sem! Így Párizs 1207-ben vette fel ezt az elnevezést, s Palencia, utánzásképpen, 1209-ben. A tanulmányok menete és anyaga azonban ugyanaz volt. Különben is nem a cím a fontos, hanem a tanárok milyensége!...

3) Az egyetemek anyaga akkoriban a Karolingok kora óta így oszlott meg:

Az összesen hét évből álló tanmenet két nagyobb csoportra oszlott: a triviumra és a quadriviumra. Az előbbi tárgyai: a grammatika, a poetika, a logika voltak. Az utóbbié pedig: az aritmetika, az algebra, a muzsika, az asztronómia. Vizsga után a végzett tanulók a "magister artium" címet kapták. Ezek után választhatták további tanulmányuk tárgyául az orvostudományt, a jogot vagy a teológiát.

Szent Domonkos – természetesen – a teológiát választotta. Milyen volt ez akkoriban?

Az előző századokban a teológia nagyon-nagyon humanista jellegű volt. A főként Szent Ágoston révén közvetített s e korban szinte egyeduralkodó platonizmus – éppen a szent hittudós írás- és előadásmódja nyomán – sokat adott a stílus szépségére, a nyelv tisztaságára. Bizonyos klasszikus latin hagyomány fejlődött ki Seneca, Quintilianus, Martialis nyomán. A XI. század apátságai, a kanonokok, a szerzetesek versenyeztek a latin nyelv tökéletességében. Még a XII. század eleje is elég humanista-ízű volt.

A változást az arab bölcselők hatása idézte elő. Ismerték ugyan már Boetiust és általa Aristotelés Organum-át, az arab bölcselők hatása alatt azonban egyre jobban elterjedt az úgynevezett "skolasztikus módszer". A XII. század első felében Abelardus már a teológiába is bevezeti a nehézség, a tétel, a megoldás beosztását. Ezt veszi át Petrus Lombardus is a Libri quatour Sententiarum-ban, amely kézikönyvként szerepelt mindaddig, amíg Szent Tamás Summa-ja ki nem szorította. Ilyenformán Szent Domonkos korában már nagyon skolasztikus-jellegű volt a teológia, mind a formát, mind a módszert illetően.

Ebben az időben az egyetemi oktatásban tartalmilag főképpen Szentírás-tudomány és erkölcstan szerepelt. A poétikát, az irodalmat, a művészetet viszont eléggé elhanyagolták.

4) Osma püspöke – Osmához tartozott Caleurega is, – meghívta Domonkost az újonnan reformált káptalan kanonokjának, sőt alperjelének. Ez legkorábban 1198-ban történhetett. Így tehát Domonkos körülbelül huszonötödik életéve körül járhatott. Tanulmányait kétségkívül már befejezte, sőt talán már tanárkodott is az egyetemen.

Ez utóbbi föltevést valószínűvé teszik a következő meggondolások:

a) Ekképpen könnyebben magyarázható az osma-i püspök eljárása, aki Domonkost ismert tudása miatt tette meg kanonoknak.

b) István testvér, Lombardia tartományfőnöke, a szenttéavatási letétben azt állította, hogy Domonkos alperjel korában bejárt Palenciába az egyetemre. Nem valószínű, hogy a püspök még tanulmányai befejezte előtt tette volna meg alperjelnek, sem az, hogy Domonkos 26-27 éves korában még tanulni járt volna Palenciába. Tehát...

c) Ugyanazon István testvér szerint Domonkos az időtájt, amikor éhínség uralkodott, eladta könyveit "sua manu glossatos", "saját kezével jegyzetekkel ellátott" könyveit. Ez ismét arra vall, hogy tanár volt.

d) Ugyanaz a tanú vallja: Szent Domonkos példáját akkoriban sok előkelő állású egyházi férfiú követte, és vele együtt prédikált. Ez ismét nehezen érthető, ha csak egy egyetemi hallgatóról lenne szó.

e) Később Rómában Szent Máté és Szent Pál iratait magyarázta a Lateránban. Ismét érthetetlen, ha már előzőleg nem tanított volna.

Mindezekből nagy valószínűséggel vonhatjuk le a következtetést: Szent Domonkos, tanulmányai befejeztével, tanár lett Palenciában, s valószínűleg a Szentírást tanította. Ezt alperjel korában is továbbfolytatta, és közben Palenciában prédikált is. Körülbelül 1201-ig tarthatott ez így. Ekkor kinevezték perjellé. Szent Domonkos már a harmincadik életéve körül járhatott...

II. E rövid adatok már rávilágítanak Szent Domonkosnak igazi lelkivilágára, és már felismerjük bennük a későbbi Domokost, a rendalapítót. Két vonását tegyük elmélkedésünk tárgyává:

1) Egyik a megrögzött lelki-testi tisztaság vonása. – Hogyan történt a serdülő ifjúnak férfivá való fejlődése? Milyen nehézségekkel küzdött? Hogyan győzte le azokat? Többet szeretnénk tudni, s ennek híjával valószínűségekre, megsejtésekre vagyunk utalva.

Annyi bizonyos, hogy Domonkos élete végéig megőrizte teljes mértékben testének érintetlenségét, lelkének tisztaságát. Vajon küzdelmekbe került-e ez neki? vagy szinte magától adódott szerencsés természetéből kifolyólag és Isten nagyobb kegyelmének erejével? Minthogy egészséges, erős természetű ember volt, s minthogy egészen normális, valószínű, hogy neki is voltak kísértései, nehézségei, érezte a test fullánkját. Maga megvallotta élete végén, hogy szívesebben hallgatta fiatalabb nők hangját. De rendkívüli küzdelmekről, viaskodásokról nincs tudomásunk, és nem is valószínűek. Inkább Istennek olyan kedves lelke lehetett Domonkos, mint Szűz Mária, Szent János, Szent Tamás. Otthon rossz példát nem látott. Már hét éves korában került Gumielbe pap-nagybátyjához. Így szexualitását nem ébresztették fel mások. Manapság is faluhelyen milyen tiszta az ifjúság! Szexuális problémák úgyszólván nincsenek. De városhelyen sem ritka az olyan húsz éves fiú, aki még egészen tiszta. De nem is annyira a testi fejlődés a veszélyes, mint inkább a szexuális lelki krízis. Ezt pedig legfőképpen – nem ugyan kizárólag, – a környezet okozza.

A testi fejlődés, a szexuális érés akkor szokott veszélyes lenni, ha a gyermek egészen magára marad a problémával, és maga keresi a szükséges felvilágosítást, és – esetleg szégyenből – nem mer másokhoz fordulni. Faluhelyen a felvilágosítást legtöbbször a természet adja meg.

Szent Domonkos ennek a veszélynek sem volt kitéve. Egyrészt a természethez nagyon közel állott, nem volt városi fiú; másrészt nagybátyjában igazi jó barátra talált, s vele minden problémáját megbeszélhette. Egy-egy serdülőkorban lévő már túl van minden veszélyen, ha ilyen lelkivezetőre talál.

Így történhetett, hogy amikor Domonkos tizenöt éves korában Palenciába került, már körülbelül túl is volt a serdülőkor nehézségein; hisz a pubertás a spanyoloknál különben is korábban áll be. Mikor tehát az egyetemi ifjúság léhább környezetébe került, már nem volt tudatlan ártatlan gyermek, hanem inkább tudatosan tiszta ifjú.

Domonkos már ebben a korban is valóságos szerzetesi életet élt. Tíz éven át nem ivott bort. Később is csak püspökének tanácsára vett magához egy keveset.

Általában inkább zárkózott természetű lehetett. Barátja nem volt sem most, sem később. Értem ezalatt azt a testi-lelki barátságot az egykorúak között, amely ilyenkor szokott fellépni. Mert hisz atyai barátai voltak; így nagybátyja; voltak munkatársai, akikhez benső – mondhatjuk – baráti szálak fűzték; voltak a lelkivezető és a lelkigyermek viszonyából fakadó baráti kapoccsal hozzáfűződő lelkek; – de semmi nyoma nincs valamilyen különleges fiatalkori barátságnak. Valahogyan annyira erős volt egymagában, s annyira józan, értelmi ember, hogy nem érezte szükségét ilyen barátságnak, sőt talán még gátolta volna is ez. Mert leginkább erősen érzelmi természeteknek van szükségük ilyen barátságra. Ez lehet szent és természetfölötti, mint például egy Naziánzi Szent Gergely és Szent Vazul barátsága, P. Lacordaire barátságai; mindez említettek gazdagérzelmű, változó kedélyállapotú egyének voltak. Lehet azonban a barátság rossz is, egészen a természetellenes erkölcstelenségig.

Szent Domonkosnak nem volt semmilyen érzelmi barátsága. Azaz volt egy, – erről még lesz szó, – s ez már most kezdődött nála; az Úr Jézus Krisztussal való benső barátsága!...

2) Másik feltűnő vonása Szent Domonkosnak – s ebben már egészen ráismerünk Rendünk alapítójára, – a stúdium.

Életrajzírói följegyezték, hogy a többiek közt kitűnt szorgalmával. Reggeltől estig tanult, s néha az éjszakát is erre szentelte. E szorgalmának, valamint veleszületett tehetségének köszönhette, hogy az egyetemen, még a teológia megkezdése előtt, messze felülmúlta többi tanulótársait.

E szorgalma megkettőződött, amikor a teológiát kezdte tanulni. Milyen szellemben végezhette e tanulmányait?

Szent Domonkos nem volt az a spekulatív lángelme, mint később például Szent Tamás, Cajetan, stb. Viszont rendkívül tehetséges, világos értelmét hangya szorgalommal gazdagította meg az akkori tudás, profán és egyházi tudomány minden kincsével. Ezzel a tudásával ki is tűnt mindenütt, és így lett később "Magister Sacri Palatii" – a pápa udvari teológusa.

Domonkosnak ez az intellektuális vonása egyedülálló a rendalapítók történetében. Milyen más Szent Benedek, Szent Ferenc, – akik nem papok, – Szent Ignác, – aki öregkorában kezd tanulni, – a modern kongregációk alapítói, például Szent Bosco, akik tudásukkal nem éppen tűntek ki kortársaik közül.

Szent Domonkos ennek az inkább intellektuális beállítottságnak köszönheti azt is, hogy – akárcsak Rendje – sohasem lesz olyan népszerű, mint más szentek. Bensőségesebb ő, s lelkiélete saját magában folyik le, nincsen olyan "expanziója", külsőleg való megnyilatkozása, mint például Szent Ferencnek.

Ha azonban intellektuális szent volt is, az nem jelent rideg intellektualizmust; ő nem volt szoba-tudós, nem volt azoknak a magisztereknek egyike, akik kiválóak a tudásban, de egyoldalúak, és félnek a lelkipásztorkodástól, a lelkekkel való kapcsolatoktól.

Szent Domonkosban a tudás nem öncél volt, hanem az apostolkodás eszköze. Ezért nem is bontotta meg lelki egyensúlyát, nem vált egyoldalúvá, megtartotta gazdag természetének minden értékét, és harmóniába hangolta őket.

Erről már Boldog Jordán tanúskodik; két teológia van, – mondja, – az egyik által értelmünkben, emlékezetünkben tartjuk a dolgokat, a másik által megvalósítjuk azt, amit tanítunk. Domonkos mindkettőben kitűnt, mert értelme megtelt az isteni igazságokkal; cselekedetei, erényei pedig szívének, szeretetének kincseit hozták nyilvánosságra. Még a legelvontabb spekuláció is a lelkek üdvére volt ráirányítva nála.

Tanuljuk meg mindezekből, hogy Szent Domonkos a tárgyaltakban is örök példaképünk; prototípusunk.

a) A dominikánus tisztaság – fehér ruhánk a fehér lelkeket jelképezi! – a szentjeinktől megszentelt atyai örökségünk. Tartsunk távol magunktól mindent, ami nemcsak testünk tisztaságát, hanem szívünk teljes szabadságát is veszélyeztetné: "többre születtem".

b) Utánozzuk Szent Domonkos szorgalmát, tudásszomját!

Az egyház arisztokráciája vagyunk! De ne fajuljunk el, hanem maradjunk apostolok! Ez csak akkor sikerül, ha az imaélet által megéljük, szívünkbe szállítjuk azt, mit értelmünkkel felfogtunk.

V.

Szent Domonkos mint az osma-i káptalan alperjele

I. 1) Az osma-i püspök 1198-ban megreformálta káptalanját a káptalan akkori perjelének, Diego de Azavedo-nak a segítségével. A kanonokok addig egymástól eléggé függetlenül éltek. Most a püspök és a perjel vezetése alatt közös házban laktak, közösen étkeztek, megőrizték a hallgatás szabályát, közösen recitálták és énekelték a zsolozsmát. Mivel így regula szerint éltek, reguláris kanonokoknak nevezték őket. Mint papok megőrizték a tisztaságot, de külön szegénységi vagy engedelmességi fogadalmat nem tettek.

A püspök környezetében élő kanonoknak ez a reformja, – amelyet tehát az osma-i püspök is meghonosított káptalanjában, – elsősorban a pápák indítására történt. Az volt a célja, hogy a papság belső élete emelkedjék magasabb színvonalra – szemben a XII. század bűneivel, a simóniával, az erkölcstelenséggel, a tudatlansággal, – és hogy a papság lelkipásztorkodása is gyümölcsözőbb legyen. Az ilyen reformált káptalanban volt teológiai főiskola is. A kanonokok a püspöki székesegyházban meg a város vagy környék többi templomában prédikáltak.

Szent Domonkos – valószínűleg már 1198-ban – az osma-i reformált káptalan alperjele lett. Diego 1201-ben püspökének utódja lett. Továbbra is megtartotta azonban a káptalan perjeli tisztét. A helyzetből azonban érthető, hogy ettől kezdve sokban Domonkosra hárult a valóságos perjeli ténykedések elvégzése is.

Diego már perjelkorában tudta, hogy püspökének halála után ő lép örökébe, ezért azon volt, hogy Domonkos legyen az alperjel, mert – úgy gondolta, – így majd út nyílik neki is a püspöki székre. Előterjesztette tehát Domonkos megválasztásának tervét a többi kanonoknak, és azok önként meg is választották alperjelüknek.

2) A reformált kanonokok meghatározott szabály szerint éltek. Ez a szabály Szent Ágoston regulája volt. – Ez ugyanis – bizonyos okoknál fogva – ekkoriban nagyon kezdett elterjedni.

Szent Ágoston regulájának érdekes története van:

A nagy egyházatya műveiben háromféle regulát ismerünk:

a) egy egészen rövid szabályzatot: "regula secunda",

b) a mai regulát,

c) az utóbbinak az apácák számára készített átírását.

Úgyszólván, a legutóbbi időkig úgy gondolták, hogy a rövid szabályzat nem Szent Ágostontól ered, és hogy a mi regulánk az apácák számára készített regulának hímnemben való átírása.

P. Mandonnet kutatásai azonban egészen más eredményre vezettek:

a) Az eredeti szentágostoni regula a rövid szabály: a "regula seconda". Ezt Ágoston férfiak számára írta, valószínűleg még laikus korában. (Ez a regula Szent Benedekre is hatott.)

b) Ehhez a szabályhoz csakhamar magyarázatot írt, ugyancsak férfiak számára, s ez a mi mai regulánk.

c) Később ezt ő maga írta át az apácák számára. A tulajdonképpeni, azaz: az első regula így kezdődött: "Ante omnia, fratres carissimi, sunt pricipaliter nobis data." ("Mindenekelőtt, szeretett testvéreim, legfőképpen ezeket adta nekünk – az Úr.") Amikor Szent Ágoston megírta a magyarázatot, ezekkel a szavakkal fűzte a regulához:

"Haec sunt, quae, ut observetis, praecipimus in monasterio constituti." ("Ezek azok, amiket – hogy megtartsátok, – előírunk nektek, akik a szerzetesi életmódot vállaltátok.") A regula és a magyarázat így egyetlenegy egészet alkotott: így például a premontreieknél.

Mivel azonban a regulában Szent Ágoston pontosan előírja, milyen napokon milyen és hány zsoltárt mondjanak, meddig dolgozzanak, stb., s mivel a XII. században az ima, a böjt, a munka, stb. az Egyházban már egyetemesen rendezve volt, s Szent Ágoston szabályátkövető szerzetesek, – kanonokok – mindinkább érezték, hogy a szabályt szó szerint nem követhetik. Ezért a springirsbachiak a pápához fordultak, és ő megengedte nekik, hogy azon pontokban, amelyekben már kialakult az új gyakorlat, ezt követhessék. Ezzel az engedéllyel éltek később a többi zárdák is. Így történt meg Szent Ágoston regulájának a "lefejezése"! Ez a "lefejezett" regula, – amely tulajdonképpen nem is regula! – kezdett aztán előtérbe jutni Szent Ágoston regulája gyanánt. Az eredeti regulából csak az első mondat maradt meg: "Ante omnia" stb., s utána azonnal a magyarázat első mondata következett: "Haec igitur sunt" stb.

Ez a "lefejezés" nemcsak nem ártott Szent Ágoston regulájának, hanem még használt: ennek köszönhette nagy elterjedtségét.

Szent Benedek regulája a monasztikus élet szabálya volt. Ezzel szemben a kanonokok élete a fölszentelt papok közös élete. De ez az utóbbi nem foglalta magában a szegénységet és a közös életmódot úgy, és oly nagy fokban, mint a monasztikus életmód. Ezért tehát, mikor a kanonokok életét meg akarták reformálni, olyan regula után kellett nézni, amely összeegyeztethető a lelkipásztorkodással. Szent Benedek regulája erre nem volt alkalmas monasztikus jellege miatt. A megoldást Szent Ágoston regulájában találták meg.

Ez a regula eléggé hangsúlyozta a szegénységet, az engedelmességet, a közös életet. Csak az elavult első rész helyébe, azaz a tulajdonképpeni regula helyébe kellett már megfelelőbb szabályokat állítani. Ezekből alakult ki a "communis consuetudo fratrum regularium" ("a szabályok szerint élő testvérek közös szokásrendje"). Ennek jó részét a bencés regulából vették át, illetőleg annak a nyomán készítették el.

3) Az osma-i káptalan is ilyenformán élt Szent Ágoston regulája szerint. Nem volt az életük oly szigorú, mint a szerzeteseké: így például ettek húst, a bútorok sajátjaik voltak, fizetést kaptak, könyveik is voltak.

Önként megkérdezzük: miért nem lépett Szent Domonkos valamely szigorúbb szerzetbe?

Voltak, akik azt állították, hogy Domonkos öt-hat évig premontrei lett volna. Az ezen föltevésnek semmi alapja nincs. Különben is Szent Domonkos annyira apostoli lelkületű volt, hogy a premontreiek, ciszterciták életmódja neki nem felelt meg. Már itt az osma-i káptalanban jelentkezik Szent Domonkosnak ez az apostoli lelkülete: szent volt: misztikus: egész ima- és lelkiélete az apostoli tevékenységben való kivirágzásra irányult.

4) Késői történészek azt mondják, hogy Szent Domonkos már ekkor missziós utakon bejárta volna egész Spanyolországot. Ilyen alkalomkor tengeri rablók fogták el. Hajójuk azonban borzalmas viharba került... A Szent imáira menekültek... Erre mind megkeresztelkedtek.

Ez pusztán legenda. Biztos azonban az alapja: Szent Domonkos apostoli lelkülete, a lelkek utáni szomja.

Nagyon valószínű, hogy ezidőtájt Szentünk a mórok megtérítésére is gondolt, bár később a Gondviselés más irányba terelte figyelmét.

Apoldai Detre (Thierry) mesélte: egy anya panaszkodott neki egy alkalommal, hogy fiát a mórok rabszolgaságra juttatták, és nem tudja kiváltani. Domonkos részvétében elhatározta, hogy eladja sajátmagát, hogy ekképp visszaadja az anyának fiát. Csak püspöke akadályozta meg tervében.

Ez a történet valószínűnek látszik. A mór rabszolgaság volt Spanyolország legnagyobb problémája. Ekkor alakul a trinitárius kanonokok rabkiváltó rendje. Később Szent Domonkos fia, Szent Rajmund, mintegy megvalósítja Szent Atyja vágyát; megalapítja a mercedáriusok rendjét, amelynek tagjai a foglyok kiváltására külön fogadalmat tettek.

5) A XV. és a XVI. században arról is tudnak, hogy Szent Domonkos már az osma-i időzése korában bejárta volna Spanyolországnak azt a részét – északot –, ahol az eretnekek tanyáztak. Erről a XIII. század írói mit sem tudnak.

Igaz, hogy a XII. század végén ezek az eretnekek nagyobb veszélyt jelentettek az Egyház számára, mint a mórok. A mórok ugyanis nyíltan, fegyveres erővel törtek a keresztényekre, ezek meg szegény, alázatos külsőben a hívek közt hódítottak. Dél-Franciaországból jöttek, kataroknak és waldenseknek hívták őket. Tulajdonképpen új-manicheista tanokat hirdettek. Spanyolországban azonban nagy ellenállásra találtak; csakhamar ki is utasították őket.

Szent Domonkos, bizonnyal, hallott ezekről is. Gondolt-e azonban arra, hogy ezen eretnekek megtérítése lesz az ő feladata? Talán megsejtette. De erről nem tudunk semmit sem.

Szent Domonkos továbbra is osma-i kanonok maradt.

II. 1) Azt mondják, hogy az ember 30-35 éves korában eléri jellemének azt a kifejlődését, amely irányadó marad későbbi életére.

Ez a törvényszerűség megvalósult Szent Domonkosban is: már most felfedezhetjük benne a későbbi Domonkos minden jellem-, lélekvonását.

Nem lépett már létező szerzetbe, mert apostoli lelkülete ezt nem engedte. Ő ízig-vérig pap volt: nemcsak sajátmagát akarta megszentelni, hanem mások üdvében is közvetlenül – nemcsak közvetve az ima által – akart részt venni.

Nem volt remete-típus. Nem is merőben szemlélődő lélek. Az akció, a cselekvés embere... Ezért maradt világi pap; ezért lett egy megreformált káptalannak a tagja... De a cselekvés, a tett benne nem felületes, külső munkába való elmerülést jelentett. Már akkor kereste és saját személyében megvalósította az akció, és a kontempláció egyesítését, összhangját.

Egyrészt: tanított, prédikált, elkísérte püspökét körútjain, megismerte a lelkipásztorkodás minden problémáját, intézte is azokat. Így például 1201-ben Silos-ban volt Osma és Palencia püspökeivel, akik az apátsággal valamilyen birtokra vonatkozólag pörbe jutottak. Sokszor megesett az is, hogy Domonkos helyettesítette püspökét.

Másrészt azonban ez az aktív Apostol egész akitivitásának erejét a szemlélődésből merítette. Este szobájába zárkózott, imádkozott, elmélkedett, csak keveset aludt. Szem előtt tartotta a bűnösök sorsát. Megrendült arra a gondolatra, hogy elkárhozhatnak. Ez a gondolat nem hagyta nyugodni. Felkelt, fel-alá járkált, gesztikulált, hangosan beszélt, fájdalmában hangosan felsírt, felzokogott, majd ismét imádkozott, Istennel szállt harcba, hogy a szegény bűnösöket megmenthesse. Valahogyan úgy érezte, mintha a bűnösökért maga lenne felelős. Megszigorította önmegtagadásait, hogy Isten kegyelmét leesdje. Fő törekvése az volt, hogy az emberek üdvéért való önmegtagadásában egészen Krisztushoz hasonuljon. Ez látszik meg abban a gyönyörű imában, amelyet Boldog Jordán szerint már ekkoriban szokott imádkozni:

"Uram, méltóztassál nekem megadni az igaz szeretetet, s oly nagy buzgóságot, amely által elő tudom mozdítani felebarátom üdvét, hogy egész lényem és minden erőm szerint a bűnösök megtérítésének szenteljem magamat, s így annak a Krisztus Jézusnak legyek igazi tagja, aki Neked, az Atyának fölajánlotta magát, hogy az emberek Megváltója legyen."

Ez az ima – akár Szent Domonkostól, akár Boldog Jordántól származzék, – rávilágít Szent Domonkos lelkületére.

a) Lelkipásztorkodásának alapja, mintegy gyökere: a szeretet, egyéni ambíciói, nem természetes rátermettség kielégítése, nem a külső, szétszóró akciókifejtésének a vágya, hanem a természetfölötti szeretet: a felebarát lelki szeretete, azaz örökéletű lelkének a szeretete.

b) Apostoli működésének közvetlen indítéka: a buzgóság, a "zelus", – A buzgóság nem más, mint a szeretet intenzív ténye, amely által az ember a szeretett személlyel ellenkező dolgot igyekszik kizárni: "amor quando est intensus, facit hominem moveri contra omne illud, quod repugnat bono amici." (I.-II.q.28.a.4.) Akkor van meg bennünk a lelkek iránti buzgóság, ha minden erőnkkel azon vagyunk, hogy kizárjuk azt, ami üdvük elérését gátolná vagy hátráltatná.

c) Lelkipásztorkodásának kifejezése: egészen átadni magát; egész erejét, minden tehetségét a lelkek üdvének szentelni; szent kizárólagosság...

d) Szent Domonkos azon volt, hogy áthasonuljon Krisztushoz, tagjává legyen. Át akart hasonulni Krisztushoz, amennyiben Ő megváltó, azaz amennyiben Ő is egészen feláldozta magát Atyjának az emberek üdvéért. Az előbb említett felebaráti szeretet tehát végeredményben Krisztus szeretete, Isten szeretete.

2) Minél inkább csodáljuk Szent Domonkos buzgóságát, annál inkább csodáljuk azt is, hogy oly sokáig türtőztette magát, s nem lépett a nagyvilág színpadára. Egyszerű kanonoki életet folytatott, püspökének jobb keze volt, prédikált, ahogy a többiek, s legfőbb törekvése az volt, hogy amennyire nem szükséges a zárda falait el se hagyja; – tanúsítják életrajzírói.

Ugyanakkor más erők feszültek lelkében, más vágyak is éltek benne, és nagyobbszerű apostoli munkára indították. Szinte egy véletlen hozta később magával életmódjának megváltozását...

Szent Domonkosnak várakozása, tartózkodása nem gyengeség volt, hanem éppen ez az ereje: éppen tartózkodása tette lehetővé benne az energiák nagyfeszültségét. Minél nemesebb az életfeladat, annál hosszadalmasabb, türelmesebb az előkészület!... Aki minden erőkészletét mindjárt elpocsékolja, mielőtt még elérné maximumát, az csak felületes munkát tud majd végezni!... Szent Domonkos várakozása természetfölötti szellemből fakadt: Isten gondviselésének hitéből, s egyetlenegy léleknek is istenien mért értékeléséből...

Mi is a lelkipásztorkodásra készülünk. Vajon milyen indítékok hajtanak bennünket: szeretet vagy szimpátia? buzgóság vagy ambíció: vagy talán nincs is semmi ambíciónk? Megvan-e bennünk Szent Domonkos tartózkodása, önfékező szent mérséklete, türelme? vagy talán türelmetlenek vagyunk? Feleslegesnek tartjuk a hosszú előkészületeket? Úgy gondoljuk, hogy egyedül mi fogjuk a rendtartományt, az országot megváltoztatni? egyedül mi vagyunk tehetségesek és buzgók?

E helyett egyelőre elégedjünk meg inkább a testvéri szeretet ápolásával. S elég, ha csak egy lelket megmentünk, ha csak egy lelket jobbá teszünk. – A többit: vajon tehetségünk és kedvünk szerint végezhetjük-e majd később a munkát, – bízzuk az elöljárók akaratára és az isteni gondviselésére!

VI.

Szent Domonkos, a teológus

I. Foglaljuk össze röviden amit eddig mondottunk Szent Domonkos Atyánkról!

a) Nekünk, dominikánusoknak, Szent Domonkos Atyánk nyomdokában kell haladnunk, mivel ő a mi atyánk, és mi az ő fiai vagyunk. Életformánk az ő életformája; tökéletességünk az ő tökéletessége. Csak így leszünk jó szerzetesek, s csak így leszünk az Egyház javára.

Hálával és önérzettel kell eltelnünk, ha Szent Domonkosra tekintünk, Őt kell utánoznunk: "Megújítani mindent Szent Domonkosban!".

b) Az isteni Gondviselést csodáltuk Szent Domonkos születésében. Olyan környezetben, olyan szülőktől született, olyan fizikai és erkölcsi tulajdonságokkal rendelkezett, amelyek már távolról előkészítették jövendő nagy hivatásának teljesítésére. Egészséges, erős, férfias természetet örökölt; s emellett bátorság, elszántság, lelkesedni tudás, egyszerűség, nagyvonalúsága lehettek lelki tulajdonságai.

c) Gyermek- és serdülőkorában édesanyja s környezete vallásos, természetfölötti világnézetre nevelte; édesatyja oldalán pedig megtanulhatta a józan, realisztikus életszemléletet. Pap-nagybátyja komoly, de nem komor fiút nevelt belőle. Mindinkább a papi pálya felé vonzódott.

d) Tizenöt éves korában a palenciai egyetemre került. Tanulmányai végeztével – valószínűen – tanított is az egyetemen. Ugyanakkor osma-i kanonok volt. Szíve, teste tisztaságát érintetlenül megőrizte. Ez inkább Isten kegyelme benne, mint kiharcolt akarat-vívmány. Tudományszomjával és pozitív eredményeivel messze kimagaslott a környezetéből. Ez már a specifikusan – sajátosan – dominikánus vonás megcsillanása...

e) Az osma-i káptalan kanonokjai alperjelükké választották; mindenben püspökének jobb keze volt. Apostoli lelkülete miatt nem lépett már létező szerzetek egyikébe sem. Élete, buzgósága, munkája és külső tevékenysége a legaktívabb apostol vonásait mutatják; imaélete, állandó szemlélődése, önmegtagadása viszont valóságos szerzetessé teszik. Már most megmutatkozik benne az akció és a kontempláció teljes egyensúlya, amely majd Rendjét is jellemzi...

II. Mielőtt továbbmennénk Szent Domonkos életének szemlélésében, vegyük szemügyre Őt, mint teológust!

Szent Domonkos egyéniségének egyik legjellegzetesebb vonása a stúdium. Lássuk csak:

Hét éves korában nagybátyja gondjaira bízták; tizenöt éves korában az egyetemre került; itt tanult, majd tanárkodott egészen harmincegyedik életévéig. Utána megkezdte apostoli működését, de akkor is, ahol csak alkalma volt, tanított, például Rómában, ahol ezért lett – később – "Magister Sacri Palatii". – Aztán meg maga küldte fiait az egyetemre.

De milyen lelkülettel végezhette Domonkos a tanulást és tanulmányozást?

Lelkületét egyes cselekedetei és kijelentései árulják el.

1) Boldog Jordán szerint: miután Domonkos a legfényesebb sikerrel elvégezte a triviumot és a quadriviumot, örömmel látott neki a teológiának, a teológia "édes borának", mert már elég volt neki a filozófia "vizéből".

A "filozófia" itt az emberi tudományok foglalata, végeredményben a trivium s a quadrivium anyagát jelenti.

2) Amikor éhínség pusztította a lakosságot, eladta drága kéziratait, – csak Máté evangéliumát és Szent Pál leveleit tartotta meg, e kijelentéssel: "Nem akarok holt állatok bőrén tanulni, amikor emberek halnak meg az éhínségtől.".

3) Szent Domonkos – életrajzírója szerint – "csak Istenről vagy Istennel beszélt." ("Non loquebetur nisi de Deo vel cum Deo!") Igazi teológus volt: élete középpontja Isten... Amikor tanult, Istent kutatta; amikor beszélt, prédikált, Istent hirdette.

4) Ugyanez a Domonkos éjjeleket töltött el imában, ostorozásban, önsanyargatásban. A lelkek iránti szeretete, apostoli buzgalma Isten iránti végtelen szeretetének a visszfénye. Bármennyire intellektuális jellegű is apostolisága, bármennyire az igazság bajnoka is: – benne a szeretet a legelső: ez irányít, ez mozgat mindent.

... E nélkül hogyan is lenne szent?...

Ezekután megértjük Boldog Jordán kijelentését, hogy a megértett igazságokat a jámborság érzelmeivel ötvözi, hogy az üdvösség gyümölcse fakadjon belőlük. Ezáltal érte el, hogy az isteni igazságokat nemcsak megértette, hanem cselekedte is, azaz: szerintük élt. Ez a szeretet tűzében életté vált igazság és az igazságtól megvilágosított szeretet Szent Domonkos misztikájának fő jellemvonása.

III. Lássuk most – ezek alapján – milyen lelkülettel végezzük mi a stúdiumot!

Sokszor hallja az ember, hogy a dominikánusok intellektualisták. Maritain "race intellectuelle"-nek "intellektuális nemes fajtának" nevez bennünket. Mindez tetszik, önérzettel is tölt el bennünket. Jogos-e azonban ez az öröm és ez az önérzet? Jogos, ha intellektualisták vagyunk – Szent Domonkos szellemében. Jogtalan és helytelen, ha a magunk módja szerint akarunk tudósok lenni, és főképpen azoknak látszani.

1) Tény az, hogy Rendünk legsajátosabb vonása az igazság keresése, legsajátosabb eszköze a "szent igazság állandó tanulmányozása".

2) Tény az, hogy a történelem folyamán Rendünk virágzása mindig együttjárt a stúdium fellendülésével, viszont a stúdium elsekélyesedése, megvetése mindig a rendi élet elsekélyesedését vonta maga után. Ezért hangsúlyozta Cajetan, rendfőnök-korában, a szegénység mellett a stúdiumot, mert jól tudta, hogy a teljes rendi fegyelem és szigor vele karöltve jár... A dominikánus életeszmét ugyanis csakis a stúdium által tudjuk megvalósítani; ha ez hanyatlik, a dominikánus színtelenné válik; s ha színtelen, ha rendi sajátossága nem domborodik ki benne, akkor csak színtelen hivatásokat vonz a Rendbe; s ha az utánpótlás már nem szolgáltatja az igazi dominikánus hivatásokat, akkor az egész rendtartomány hanyatlása szükségképpen bekövetkezik...

3) Tény az, hogy egyik rendnek sincsen annyi tudósa, teológusa, mint nekünk. Egyik rend szentjei sem kerülnek ki nagyobbrészt a tudósok soraiból, mint ahogy nálunk láthatjuk ezt.

Mindezek tagadhatatlan tények. Éppen ezért semmi sincsen távolabb a rendi életeszmétől, mint a stúdiumot lebecsülő felfogás, amely – sajnos, – a mi rendtartományunkban is kifejezésre jut egyeseknél.

a) Sokszor már a klerikátusban így van. A filozófiát, a teológiát egy kézlegyintéssel elintézik. Csak annyit tanulnak, amennyi okvetlenül szükséges, hogy el ne bukjanak; s a végén még dicsekednek is, hogy nem tanultak. Mások meg szégyenlik a tanulást...

Tudom: nem minden érdekes; nem is minden lektor érdekes; fárasztóvá, néha unalmassá válhat a stúdium. Az ember elégedetlenkedhet is emiatt-amiatt. Mindez még nem jelenti azt, hogy a stúdiumot nem értékeljük, sőt éppen abból fakad, hogy nagyon is értékeljük. Amikor azonban magát a stúdiumot vetjük meg, nem vagyunk dominikánusok, pozitív módon vétünk hivatásunk ellen.

b) A zárdákban a stúdium gyakorlati megvetését jelenti a semmittevés: kis gyóntatás, kis prédikáció, jó ebéd, jó pihenés, regényolvasás, beszélgetés. Ilyen emberek a rendtartomány átkának mondhatók: "üres, terméketlen, keveset érő emberek a maguk kortársaik között".

Ezekkel szemben vannak mások, akik a stúdiumot becsülik, sőt mindenek fölé helyezik. Minden fölé – legalább a gyakorlatban. Hogyan nyilatkozik ez meg?

A szabályokon túlteszik magukat a – stúdium érdekében: "hiszen nálunk minden a stúdiumot szolgálja!" A kórus, az ima, az elmélkedés terhes nekik: nem is elmélkednek, mert mindig tanulmányaikon jár az eszük: "hiszen a dominikánustól Isten intellektuális lelkiéletet kíván!". Teológiával foglalkoznak, de a Theos-szal, Istennel nem. Bújják a Szentírást, de Isten szava nem érdekli őket. A stúdium miatt elhanyagolják a felebaráti szeretetet, a testvérekkel szemben durvák, ingerültek, türelmetlenek. Nem tudják elképzelni, hogy egy dominikánus klerikus néha nem a tanulást, hanem a kézimunkát vagy egy testvér megsegítését részesítse előnyben; s ha mégis megteszik, kedvetlenül teszik. S ha később lektorok lesznek, kisisteneknek tartják magukat: elvárják, hogy mindenki tisztelje őket, s hódoljon nekik; lefitymálnak, mindenkit semmibe vesznek. S hogy ne kelljen a tömeg közé vegyülniök, s így valamit a dicsfényből veszíteniök, külön ex-lex-életet igyekeznek élni, senkivel sem bizalmasak, legfeljebb egy-két kiválasztottal, a többieket csak ritkán méltatják arra, hogy beszéljenek velük, s akkor is éreztetik, hogy mik ők, s mik azok, akikkel beszélnek.

S most kérdem: ez az igazi dominikánus? ez az igazi dominikánus teológus?

Ha ezeket Szent Domonkos alakjának fényében szemlélem, meg kell vallanom: nem dominikánusok ezek, hanem a dominikánus élet karikatúrái; nem dominikánus életformát folytatnak, hanem parodizálják azt; nem teológusok, hanem önző, egocentrikus racionalisták – legalább gyakorlatban.

aa) Nem dominikánusok, – mert az igazi dominikánusnak csak egyetlen vonását emelik ki, a többieket elhanyagolják. Tehát: torzképet mutatnak.

bb) Nem élnek dominikánus életet, hanem a dominikánus életet nevetségessé teszik, sőt megvetendővé. A rendi élet szempontjából ezek veszélyesebbek, mint azok, akik megvetik a stúdiumot, mert sokakat félrevezetnek, amennyiben egy jó dologgal élnek vissza.

cc) Nem teológusok, nem igazság-, nem Isten-keresők, mert ha Istent önmagáért s az igazságot is önmagáért keresnék, akkor elsősorban az igazság teljes bírására, Isten színről-színre való látására törekednének, s ezt nem elméjükkel, hanem életükkel tudják és tudnák megtenni...

Milyen más Szent Domonkos igazság-szeretete!...

Ő az igazságot kereste – valóban és őszintén, mert Istent kereste. Igazság-szeretete Isten iránti szeretetéből fakadt. Szerette Istent: Isten az igazság!... Elsősorban az örök igazság végleges bírására törekedett. E természetfölötti Isten-szeretet, Igazság-szeretet minden cselekedetének rugója. S mert szerette az Igazságot, már itt a földön igyekezett megérteni minden Igazságot: természetes és kinyilatkozatott Igazságot. S hogy elérje az Igazságot, és másokat is annak eléréséhez vezessen, minden Igazság apostola lett: hirdette az Igazságot. S hogy az Igazság igazságait hirdethesse, – íme, – ezért karolta föl a stúdiumot!...

A stúdium tehát számára nem öncél volt, csak eszköz, hogy élethivatását teljesíthesse. A végső cél mindig az örök Igazság elérése, és az oda vezető út mindig az Isten-szeretet. Ezért a szellemi élet művelése, a stúdium, nem kerül összeütközésbe a lelkiélettel: a lelkiélet, a szeretet a cél, a stúdium a szeretet eszköze... Ezért az úgynevezett "observantia"-k, például a kórus, a szilencium vagy a fogadalmak: a tisztaság, a teljes szegénység, az engedelmesség sem lesznek célokká, sem nem gátolják a stúdiumot, inkább ellenkezőleg az igazi igazság-keresés, a természetfölötti szellemtől áthatott igazság-keresés legkedvezőbb légkörét teremtik meg.

Mivel Szent Domonkos ilyen szellemben fogta fel a teológiáját, azért nem vesztette el az érzékét az élet ezernyi konkrét valósága iránt. Nem elzárkózott, megcsontosodott, egyoldalú, betűrágó szobatudós volt, hanem igazi teológus, akinek az Isten-szeretete, – amikor erre alkalom kínálkozik, – felebaráti szeretetté is vált. S ez a szeretet végtelen figyelmessé, kedvessé, jóságossá tette Őt…

Igazi teológus volt: Istennel beszélt; egész lelkiélete Isten: Istenről beszélt; hogyne beszélt volna Arról, akit szeret!...

Igazi teológus: nemcsak értelmével igyekezett megérteni az igazságokat, hanem szívében, szeretetében törekedett azokat átfogni, megérlelni, és ugyanazon igazságok szerint élni. Benne tökéletes összhangba jut "az értelem és a szív teológiája". Róla joggal mondhatjuk: "Aki megtartja és így tanítja (Isten tanítását), azt nagynak mondják a mennyek országában." (Mt. 5,19.).

Szent Domonkos szellemében legyünk mi is Igazság-keresők, teológusok, és ilyen értelemben lehetünk intellektualisták!… Végső célunk az Igazság teljes birtoklása az örökkévalóságban: odavezető út a dominikánus számára is csak egy van: a természetfölötti szeretet.

Mivel szeretjük az Örök Igazságot, már itt a földön azon vagyunk, hogy minden igazságot megértsünk, szeressünk, és az átélt igazság hirdetése által a lelkeket az Örök Igazság eléréséhez vezessük. Ez a sajátos dominikánus hivatás!…

Ennek megfelelően sajátos dominikánus eszközünk a stúdium…

E stúdiumnak is azonban az Örök Igazság elérése szempontjából csak annyiban van értéke, amennyiben a természetfölötti szeretet áthatja, ezért sohasem kerülhet ellentétbe sem a felebaráti szeretettel, sem a fogadalmakkal, sem a jól felfogott, "observantia"-val (a szerzetesi szigorral). Hiszen éppen ezek vannak hivatva arra, hogy a természetfölötti szeretetnek a stúdiumra való hatását biztosítsák...

... Ha ilyen szellemben tanulunk, nem kallódunk el tévutakon, hanem Szent Domonkos Atyánk életformája szerint élünk!...

VII.

Szent Domonkos követi minőségben

I. 1) Aránylag békés, rendezett életéből a kasztíliai király megbízatása szólította ki Szent Domonkost.

A kasztíliai király, VIII. Alfonz, feleséget akart szerezni fiának, Ferdinándnak. A trónörökös ekkor tizenöt éves lehetett. A választás egy messze fekvő ország királyleányára esett: "ad Marchios" –, mondja Boldog Jordán. A történelemtudósok valószínűnek tartják, hogy Dániáról van szó. Ezzel a királyi házzal a kasztíliaiakat amúgy is már rokoni kötelék fűzte össze. (V.ö.: P. Mandonnet: S. Dominique, II.89.sk. oo.)

A követséggel, a leánykéréssel a király Diegot, Domonkos püspökét bízta meg. A püspök pedig alperjelét, Domonkost vette maga mellé útitársul.

Ez a királyi választás, kétségkívül, Diego és Domonkos dicséretére válik. Hisz lett volna elég más rendelkezésre álló ember is.

Domonkos tehát aligha volt ügyetlen, az élethez nem értő ember.

Miután a király felvilágosította őket feladatukra vonatkozólag, elindultak hosszú és fárasztó útjukra. Ez – valószínűleg – 1204 nyarán történhetett. Nem egyedül, hanem erős, jól felszerelt kísérettel vágtak neki a messzeségnek. Hiszen akkoriban a legszerényebb apát is ötös fogattal utazott. Meg veszélyes is lett volna csak úgy egy-néhány emberrel útra kelni…

2) Rövidesen Toulouse-ba értek, Toulouse volt Languedoc vidékének a székhelye, a katarizmus fő fészke. A szálló tulajdonosa, akinél utasaink megszálltak, maga is eretnek volt. Szent Domonkos egész éjjel vitatkozott vele, s végülis megtérítette.

3) Dániába érkezve, sikerrel oldották meg feladatukat. A királyi ház szívesen látta volna a házasság megkötését, és oda is ígérték a királyleány kezét. Diego és Domonkos tehát újra útra keltek, most már hazafelé, hogy megvigyék Alfonz királynak az örömhírt.

4) Egypár hónapi pihenő után, valószínűleg 1205 nyarán indultak utasaink második leánykérő útjukra. Nem tudjuk, hogy előkelő, gazdag ajándékokkal ellátott kísérettel utaztak-e. Végre elérték utazásuk végpontját.

Magukkal akarták vinni a királyleányt. Döbbenettel vették azonban tudomásul, hogy a királyi jegyes közben meghalt.

5) Nem tudjuk, meddig maradtak ott. Mindenesetre érdeklődhettek az északon uralkodó szokások és viszonyok iránt. Így hallhattak a kunokról is beszélni. Hiszen Dánia nincsen oly messze a kunok és másfajta pogány néptörzsek akkori tartózkodási helyétől. Hallották, mily pogány, kegyetlen nép ez, s mennyire magára van hagyatva, mert nincsenek bátor apostolok, akik életük kockáztatásával is magukra vállalnák megtérítésüket.

Ekkor Szentünk életében váratlan esemény, váratlan fordulat történt. Diegoval együtt közösen elhatározták, hogy nem térnek vissza Spanyolországba, hanem a kunok közé mennek hirdetni Krisztus Evangéliumát. Egyedülálló eset: egy püspök a kanonokjával elhatározza, hogy ott hagyja egyházmegyéjét, s misszionáriusnak megy a pogányok közé!... Igen ám, csakhogy ehhez a pápa engedélye volt szükséges. Hazaküldték tehát kíséretük javarészét, maguk meg Róma felé vették útjukat. Egyenes úton: Németországon, Svájcon, Lombardián keresztül érkeztek Rómába még 1205 telén.

6) Kihallgatást kértek. A püspök úgy vélte, nagy útról jönnek, gazdag tapasztalatokkal, előadandó kérésük tehát minden nehézség nélkül teljesülhet. Megjelentek III. Ince előtt.

A pápa külső megjelenése, modora nem nagyon hathatott rájuk batorítóan. Kicsi, fürge ember volt III. Ince; fején hegyes, kis bojttal ellátott sapkát viselt; gyorsan, parancsolgatóan beszélgetett; szúrós tekintetet szegezett a vele beszélőkre; s a kérdéseknek egész sorozatával valóságos támadás alá vette őket. De jólelkű ember volt.

Amikor a pápa elhallgatott, utasaink előállhattak kérésükkel. Kérésük idegenszerű volt. Egy püspök és egy kanonok a kunok közé akarna menni, akiknek még a nyelvét sem ismerik!... Ha még szerzetesek, bencések, ciszterciták lettek volna! III. Ince fő törekvése volt a világi papság megreformálása: Diego ezt a maga egyházmegyéjében sikerrel meg is valósította. S most ez a püspök ott akarja hagyni megkezdett művét!...

A pápa felelete határozott volt: menjenek haza Spanyolországba, folytassák megkezdett művüket. Kérésüket tehát kereken elutasította.

Nem tudjuk, meddig maradtak utasaink Rómában. Lehet, hogy még csak a tél szigorának elmúltával indultak hazafelé, Franciországon keresztül vévén útjukat.

II. 1) Szent Domonkos immár harmincnégy éves volt, amikor Diegoval először útnak indul. Harmincnégy éves: teológiailag képzett, reális gondolkodású férfi, akiben a szemlélődés és a tevékenység tökéletes összhangba olvad. De már harmincnégy éves!… Mi lesz élete műve? Vagy ő is eltűnik majd úgy, mint többi kiváló kortársai, akik jók voltak, kiválók, de nem alkottak maradandót?!… S közben megteszi két útját Dániába; majd Rómába megy, s még mindig nem találta meg igazi hivatását. S ha most előre tekintünk, – ezt Domonkos most még nem tudhatta, – életéből már csak tizenöt éve áll rendelkezésére. Szinte fel szeretnénk szólítani Őt: tegyen már valamit! tegye meg, amiért az isteni Gondviselés a világnak adta, amire hívta!…

Domonkos azonban aligha gondolkodott így, és Isten sem így gondolkodott!

Domonkos azért nem így: mert alázatossága nem engedte, hogy Ő magamagát saját indítására rendalapítónak képzelje. Szinte a körülmények, – ezekben Isten akaratát látja! – bírják rá a rendalapításra. Nem volt álmodozó, kártyavárakat építő fantaszta. Élete művének önmegszentelődését, mások lelkének a megmentését tartotta. Ebben nagylelkű volt. – Mutatja elhatározása is, hogy a kunokhoz megy! De nem azt akarta, hogy a világ szeme előtt nagyot alkosson. Nem törtető: nem emberi nagyságra vagy emberek által elismert kiválóságra akart eljutni…

Ezzel szemben hányan vannak – szerzetesek között is –, akik a jövőről álmodoznak, nagy állásokba, hivatalokba élik bele magukat, s már előre élvezik rendelkezésük, cselekedetük bölcsességét, hatását, nagyszerűségét. Önző lelkek, öntelt lelkek!… Nem lehet sokat várni tőlük: alkotó erejüket elpocsékolják és kiélik nem a valóság, hanem a képzelet világában…

Isten is másképp ítél a dolgokról: a természetfölötti eredmény szemszögéből nézve a dolgot, a csendes, magába vonult élet, a rendszeres munka, az intenzív lelkiélet, sohasem idővesztés, hanem erőgyűjtés, nem veszteség, hanem nyereség. [Nikolett1]Az érés időt kíván, és a nemesebb gyümölcs több ideig érik. A nyulak évente párszor kölkeznek, az ember kilenc hónapig érik az anyaméhben… Korai akció – általában – annyi, mint felületes akció.

Súlya csak annak van, ami sokáig táplálkozott, nőtt, fejlődött. Így van ez már a természet rendjében is. Hát még a természetfölöttiben, ahol minden Isten kegyelmétől függ: az emberi akció csak hitvány eszköz!…

A mai quantitatív világ-szemlélet jele, hogy az embereket, papokat minél hamarabb dobják bele az akcióba. Éretlen gyümölcs feltörése!… Krisztus Urunk, akinek nem volt szüksége sem erőgyűjtésre, sem tökéletesedésre; akinek nem kellett féltenie a lelkiéletet, harminc évig hallgatott, s csak két-három évig tanított. Itt is mondhatnám: miért nem tanított tizenöt évig? Mennyivel több jót tehetett volna!… De: Ő példát adott nekünk… Természetes, az idő nem érleli meg a lelket; a jól felhasznált idő azonban igen…

Szívleljük meg ezt, amíg a klerikátusban vagyunk. Legyen erőgyűjtés, lelki kimélyülés, értelmi, erkölcsi gazdagodás ez az idő!…

2) Szent Domonkos fáradtan érkezett meg Toulouse-ba. Véletlenül megtudta, hogy házigazdája is eretnek. Egész éjjel beszélgetett vele, vitatkozott, magyarázta a Szentírást. Világos érvei és szeretetének tüze meggyőzték az eretneket; megtért.

Mit tettünk volna mi hasonló esetben? Talán mi nem is érdeklődtünk volna az illető vallása iránt; közömbös dolgokról beszélgettünk volna vele. S ha véletlenül megtudjuk, hogy eretnek, úgy tettünk volna, mintha nem tudnánk. Arra még csak gondolni sem mertünk volna, hogy négyszemközt beszéljünk vele, hogy megtérítsük. Miért?

a) Egyrészt azért, mert nincs elég erős hitünk. Nem tartjuk a vallás kérdését olyan fontosnak. Fő az, kiki jó ember legyen! Nem aggaszt mások lelki ínsége, mert nem éljük mi magunk sem azt, amit másokban hiányolnunk kellene. A világ vallási közömbössége, a másvallásúak megszokott környezete eltompítja lelkünket, s így nem tudunk érdeklődni lelki állapotuk iránt. A hit igazságai, az ember rendeltetése, az örök élet, Krisztus megváltása, az egyedül üdvözítő Egyház, stb. gondolata nem vált gyakorlati, megélt meggyőződésünkké…

b) Másrészt – s ez az előbbiből következik, – nincs elég bátorságunk, hogy másokkal nyíltan lelki üdvükről tárgyaljunk. Emberi tekintetből hallgatunk. Ha mások hozzánk fordulnak, akkor igen, akkor beszélünk. De mi magunk nem merünk mások lelkébe belenyúlni. Pedig ez lenne a hivatásunk! Félünk, hogy mások esetleg rossz néven veszik beleavatkozásunkat; talán azt felelik; vallásos magánügy: – s mi így megszégyenülünk. Vagy talán úgy érezzük, hogy ahhoz, hogy más lelkébe belenyúljak, ki kellene mutatnom egyéni hitemet, meggyőződésemet, – s ettől szintén félünk; kicsikét még mindig szégyelljük hitünket. legalábbis hitünknek egyéni életünkre kifejtett hatását. Gyávaságból, álszégyenből hallgatunk tehát, ahol beszélnünk kellene. Udvariasságból engedjük elmerülni felebarátainkat, amikor talán csak kezünket kellene kinyújtanunk, hogy megmentsük őket...

3) Szent Domonkos Dániában való tartózkodása alkalmával hallott valamit a kunokról. Úgy érezte, hogy itt segítenie kellene, hisz nem volt, aki segítséget nyújtson a szegény, még pogány lelkeknek. Azonkívül még mély lelkiélete is megéreztette vele, hogy az apostol személyes áldozatai árán tud csak igazán hatásosan működni. Krisztus váltotta meg a világot; a megváltás igazi szolgái csak akkor vagyunk, ha Krisztus szenvedésében és áldozatában mi is részt veszünk. S íme, most úgy érezte, – itt a nagyszerű alkalom, hogy áldozatot hozzon!… Elhatározta hát Diegoval együtt, hogy a kunok apostolai lesznek… A terv tán épp Domonkostól indult ki. Erre mutat, hogy Diego minden további nélkül belenyugodott a pápa tilalmába, amíg Domonkos élete végéig foglalkozott a gondolattal: a kunok megtérítésével.

Kétségtelen, hogy ez elhatározásában szóhoz jutott Domonkos spanyol vérmérséklete is, meg családjától örökölt nagyvonalúsága, áldozatkészsége, nagylelkűsége is. De a természet, az öröklött adottságok még nem tesznek senkit sem hőssé – az akarat hozzájárulása nélkül, és főképpen nem tesznek senkit szentté – természetfölötti erények nélkül...

Domonkos hirtelen elhatározásában talán van valami fiatalos, kicsikét meggondolatlan idealizmus. Hogyan is gondolhatta, hogy a pápa elengedi őket! De mindez nem azt bizonyítja, hogy Domonkos elhatározása nem természetfölötti lelkületből, természetfölötti buzgóságból fakadt volna. A természetfölötti jelleget inkább állíthatjuk, mivel tudjuk, hogy tervét később sem adta fel.

Különben is: talán éppen azért tartjuk meggondolatlannak Domonkos nagylelkűségét, mert a mi tudatlanságnk úgy viszonylik az ő bölcsességéhez, mint a test bölcsessége Krisztus keresztjének balgaságához!…

Biztos, hogy Domonkos nem volt nyárspolgár-lelkű apostol: ő fenntartás nélkül, saját kényelmének, hazájának, nyelvének és kultúrájának a feláldozásával akarta egész életét a lelkek üdvének szentelni. És az Úristen el is fogadta áldozatát. Elfogadott mindent, és csak azért adott vissza néki egyes dolgokat, hogy még jobban lemondjon saját akaratáról, hogy áldozata áldozatát hozza meg. Isten maga akarta kijelölni apostoli munkássága területét, feladatát.

4) Domonkos ekkor ezt még nem tudta. Ezért a pápához ment. Milyen hatást válthatott ki belőle III. Incével való első találkozása? Krisztus földi helytartójához zarándokolt, s most, hogy III. Incében az embert szemlélhette, – tán erőt vett rajta egy bizonyos kiábrándulás? – vagy annyira volt már, hogy az élet ezen emberi tényezői nem is zavarták meg természetfölötti idealizmusát? Nem tudjuk!

Amikor azonban a pápa elutasító válasszal bocsátotta el őket, biztosra vehetjük, hogy heves spanyol vérmérsékletű érzelmi világa erős ellentétbe került értelmi és akarati meggyőződésével. Az, amit hivatásának gondolt, egy csapásra összeomlott. S amikor Diegoval szótlanul elhagyták a pápai udvart, ki tudja, mily viharok dúltak szívében?!…

Hányszor vagyunk mi is hasonló helyzetben! Valamilyen jó ötletünk támad, jó tervünk, vagy valamilyen munkára szeretnénk vállalkozni. Úgy gondoljuk, hogy ez a mi hivatásunk. Lelkesedünk, terveket szövünk, s aztán elmondjuk az elöljárónak…, és ő egy kézlegyintéssel mindennek véget vet… Mit teszünk mi ilyenkor? Először is szidjuk az elöljárót: persze, ez nem tőle ered, azért van ellene; jóakaratú, de korlátolt szegény; mennyire megkívánná a közjó érdeke, s íme, most mindennek vége; emberi értelmetlenség meghiúsítja a legjobb szándékú terveket. S aztán széthíreszteljük az egész rendtartományban az elöljáró értetlenségét"! Ha aztán máskor az elöljáró valamit ránk bíz, megbosszuljuk magunkat; nem fogadjuk el; vagy ha kell, elfogadjuk ugyan, de rosszul végezzük el; hadd lássa: előbb ő nem akart, most meg én nem akarok; az én tervem nem volt jó, no, majd meglátjuk, hogy az ő gondolata egyenesen "kivihetetlen és nevetséges"!"…

Mily szűklátókörű gondolkodás ez! A természetfölötti módon felfogott engedelmességnek mily nagyfokú hiányára vall. És mennyire elüt Szent Domonkos viselkedésétől. Szent Domonkos meghajolt a pápa akarata előtt. S noha érzelmei viaskodtak benne, jobb meggyőződése ellenére, mégis csak a természetfölötti szellem győzött. Nem volt elégedetlen, nem kritizált; magáévá tette a pápa szándékát. Útnak indult hazafelé, hogy Spanyolországban mint kanonok élje le életét... Mily kedves lehetett Istennek ez az áldozat!… Hiszen később ezen az úton Domonkos rábukkant igazi hivatására. Szinte biztos, hogy ha nem ilyen természetfölötti szellemben hajolt volna meg a pápa akarata előtt, ma aligha tisztelhetnénk Őt mint Rendünk szent alapítóját.

Haladjunk Szent Domonkos nyomdokán! Komoly, csendes munkával és lelkiélettel gyűjtsünk erőt jövő hivatásunkra; már most erős hitre, bátor természetfölötti meggyőződésre, áldozatos lelkületre igyekezzünk szert tenni, hogy majd későbbi nyilvános életünkben Szent Domonkos szellemében folytathassuk rendünk apostoli munkáját!

VIII.

A papság állapota Szent Domonkos idejében

I. A pápa nem hagyta jóvá Diego és Domonkos tervét. Ez csalódást jelentett számukra. Kérdés azonban; vajon csak ezt a negatív választ adta-e nekik a pápa? vagy pozitív utasítással is elláttta-e őket? Például: nem hívta-e föl Diego és Domonkos figyelmét a délfranciaországi eretnekekre?

Ezen a problémán Szent Domonkos modern életrajzírói vitatkoznak. Egyesek, hogy Szent Domonkos eredetiségét előtérbe helyezzék, tagadják, hogy a pápa jelölte volna ki neki új működése terét. Nehézség azonban e véleménnyel szemben az: ha a pápa valóban Spanyolországba küldte őket, hogyan lehet, hogy Franciországban maradnak? Mások, hogy e nehézségeket eloszlassák, úgy gondolják, hogy a pápa nemcsak negatív választ adott nekik, hanem pozitíven az albiak és a katarok megtérítésével bízta meg őket. Ezek az írók főképp III. Ince reformtörekvéseire hivatkoznak.

Minthogy valóban inkább az utóbbi vélemény látszik valószínűbbnek, ismerjük meg a papság – s általában az Egyház – állapotát Szent Domonkos idejében és III. Ince – s általában az Egyház – reformtörekvéseit.

1) A XII. század ismert egy-két kimagasló szónokot: Szent Bernát, Szent Norbert, általában azonban a prédikáció a teljes hanyatlás képét mutatta. A szentbeszédek nagyrészt zárdákban és monostorokban születtek. E beszédek a világtól távol keletkeztek, s így nem is lehettek hatással az emberek nagy tömegére; nem is az emberek problémáival foglakoztak. E kor szónokai agyonterhelik beszédüket erőltetett szimbólumokkal. A világi papság nem is igen mondott szentbeszédeket. A püspökök sokszor másokkal készíttetik el a beszédeket, aztán felolvassák. Sokszor a nép nyelvére fordították a szentatyák homiliáit. S ez még a jobbik eset volt! Legtöbb egyházmegyében egyáltalán nem beszéltek vagy csak nagyon ritkán. Ezt panaszolta fel III. Ince is egyik levelében: "A nép hivatott vezetői mindnyájan vakok, néma kutyák: nem akarnak ugatni; a rájuk bízott talentumot keszkenőjükbe rejtik, mint (az evangéliumi) haszontalan szolga; így aztán az Úr igéje éppen azoknak az ajkán van némaságba fojtva, akiknek hangosan kellene hirdetniök.".

Pedig az emberek nem voltak rosszakaratúak!…

2) Mi ennek a helyzetnek az oka?

a) Egyrészt a papság élete. Nem szerettek prédikálni, hogy el ne ítéljék saját magukat. Hisz az erkölcstelenség mindenféle bűne fertőzi meg életüket… A zsinatok a bűnök teljes lajstromát adják. [Nikolett2]Főképpen a főpapok pompa-szeretete, kapzsisága és zsugorisága az oka a botránynak – nagyurak, nem papok!… Mivel pénzforrásra van szükségük, simóniát űznek: eladják az egyházi javadalmakat – méltatlanoknak.

b) Ehhez járul a teljes tudatlanság a hit dolgaiban. A zsinatok hiába ismétlik: "a lelkek vezetőjének okosnak és a hit dolgaiban járatosnak kell lennie". Hiába tesznek le egypár püspököt a tudás hiánya miatt, a püspökök javarésze teljesen tudatlan marad. Minden érdekli őket – a lelkek üdvén kívül. Noha volt arra is szabály, hogy ha püspök maga nem tud prédikálni, gondoskodjék prédikátorokról. Csakhogy ezeket anyagilag is el kellett volna látnia… Így hát inkább nem állítottak helyettest sem, és a nép éhezte az élet igéjét, de – nem volt, aki az igazság kenyerét megszegte volna neki…

III. Ince – így érthetően – hiába fordult a püspökökhöz; süket fülekre talált.

c) Ugyanezt a képet mutatta az alsópapság is, csak még felhatványozottabb mértékben. Közönségesen erkölcstelenek, tudatlanok, sokszor írni, olvasni sem tudtak. Hiszen a püspökök olyanokat bíztak meg, akik kisebb fizetést igényeltek…

3) Ugyanekkor léptek föl az eretnekek: a katarok és a waldensiek, rendkívüli buzgóságoat mutattak a prédikálásban. A katarok intellektualista eretnekek; kitűnően ismerték az újszövetséget; manicheista tanokat hirdettek – ugyancsak alapos felkészültséggel. S ehhez: szigorú életmódot folytattak; gyalog, szegényes ruhában jártak; sokat böjtöltek. A nép saját papjaihoz hasonlította őket…

A waldensiek egyszerűbb emberek voltak. Ők csak egyszerűen a Bibliát magyarázták, és szegényes életükkel jó példát mutattak. Jó szándékú emberek voltak. Csak később váltak eretnekekké, amikor semmi egyházi hatóságot sem ismertek el.

4) Ez eretnek prédikátorokon kívül a XII. században egy mindinkább erősödő irány fejlődik ki az igehirdetés terén: a laikus prédikátorok iránya.

A szerzetesek eleinte nem prédikáltak: "a szerzetesnek nem az a feladata, hogy tanítson, hanem vezekeljen, és sírjon a bűnök miatt – engesztelő lélekkel." – mondja Szent Jeromos. Mivel azonban a szerzetesség körében mind gyakoribbak a szerzetes-papok, divattá vált, hogy a szerzetesek is prédikáltak. Sőt, több helyen lábra kapott az a szokás is, hogy a szerzetes laikusok is prédikáltak.

S ha még továbbfolytatjuk: a laikus prédikációnak két más különleges nem-szerzetesi megnyilatkozása is volt:

a) a "quaestuarii" – valamelyik szent ereklyéjével gyűjtéseket rendeztek egy-egy templom vagy kórház javára, és közben beszédeket mondottak.

b) a "conductitii" – olyan laikusok voltak, akik pénzért fölajánlották szolgálatukat a papságnak, és prédikáltak. Egyes helyeken a plébánosok igénybe is vették szolgálataikat.

Az Egyház általában elítélte e laikus prédikátorokat, de a bajt orvosolni nem tudta, mert a papság nem állott hivatása magaslatán.

II. Anélkül, hogy feltételeznénk, hogy Szent Domonkos korának bajait úgy ismerte volna, mint ahogy ma ismerjük és megítélhetjük 700 év távlatában, kétségtelen, hogy főképpen nagy utazásai alkalmával sok tapasztalatra és ismeretre tett szert, és így meglehetősen tiszta képet alkothatott magának kora Egyházának szükségleteiről. Nem tartozott azok közé, akik – hogy le ne kelljen mondaniok képzelt idealizmusukról, – szinte csukott szemmel járnak az életben. Nagyon is nyitott, mindent figyelő szemmel járt-kelt Ő az emberek között. Apostoli szívének fájt az Egyház szomorú állapota, a papság alacsony lelki nívója, a lelkek mérhetetlen kára.

Kell, hogy az Egyház történelme s az Egyház jelen helyzete Szent Domonkos fiaiban is hasonló, érzelmeket váltson ki!…

1) Először is: az Egyház realisztikus, emberi gyarlóságokkal számolni tudó szemléletére van szükség. – A "mysterium iniquitatis" nagyságát csak akkor érthetjük meg, ha az Egyházban végzett rombolását szemléljük. Hogy az emberiség az eredeti bűn következtében mélyre süllyedt, – azt megértjük. De jött Krisztus, a Megváltó! S íme, a megváltott emberiség is folytatja a bűn útján való járást. De még ezt is megértjük. Hogy azonban a papság ily mélyre tud esni – az apostolok utódai – szinte hihetetlen... Pedig – sajnos! – ez tény.

Nincs oly szent dolog, amellyel az emberek vissza nem éltek volna, be nem mocskolták volna… Ez az emberi vonás végighúzódik az Egyház történelmén is. S e mögött mégis meglátni az istenit – valóban a hit ténye!…

Egy hasonlat megérteti velünk a gondolatot. Mikor Kis Szent Teréz Rómában járt, és ellátogatott a Colosseumba is, letérdelt a földre, és megcsókolta a vértanúk vérétől áztatott hantokat… A Szent lelkében élő hit tétette ezt vele. Mert a Colosseum valós képe nem tudja ilyen nemes tettre indítani az embert. Nem az idő által megviselt romok tartanának vissza, hanem az, hogy itt is, ott is oda nem illő bűzök ütik meg az ember orrát. Hiába a rómaiaknak nincs elég érzékük ebben az irányban…

Folytassuk azonban gondolatunkat! Ez a szomorú ember-faragta történelmi vonás az Egyház arcán ma is megvan. Nem mintha manapság ugyanazon bajok lennének, vagy legalábbis ugyanolyan mértékben, [Nikolett3] mint Szent Domonkos korában. Hisz a pápai tekintély, akárcsak az Ő korában, igen magasan áll. A papoknál sem az a tudatlanság, sem az az erkölcstelenség nem uralkodik, mint akkor. De azért mégis!… Hány méltatlan pap van – például – hazánkban. Erkölcstelen élet, ágyasság,... botrány, zsugoriság, pénzvágy, pompaszeretet, bővelkedés...: aktuális papi bűnök. Sok a pletyka, – igaz –, de nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél...

S ahogy az Egyházban, úgy a Rendben is megvannak a "mysterium iniquitatis"-nak a maga áldozatai. Emberi gyarlóságok; de mennyit ártanak, mennyi jót akadályoznak meg!… Van felvirágzás, de ez nem tart sokáig: jön utána az inobszervancia vagy az ennél is rosszabbb ellaposodás, közömbösség.

Így van ez a rendtartományi életben is: mennyi hiba, mennyi emberi gyarlóság, gyűlölet, féltékenység, megnemértés, áskálódás, önzés, szeretetlenség!… "Az ember az emberrel szemben farkas; még inkább az az egyházi személy az egyházi személlyel szemben; leginkább azonban a szerzetes a szerzetessel szemben."

Az ember sokszor megundorodik másoktól: önmagától ritkábban: Íme, a "mysterium iniquitatis"!… Mily nagyhatalom a bűn – még most is!… Mily nagy lehetett a rontás, amelyet az eredeti bűn vont maga után, ha mi még most is, a megváltás után is, szenvedünk következményeitől!… Valóban, a hit világa nélkül érthetetlen maradna számunkra az emberi rosszaság. A hit világában: "mysterium"...: titok...

2) De az Egyháznak ez a fajta realisztikus szemlélete nem elég. Ez az Egyháznak csak egyik vonását tárja fel. Ha azonban a hit realizmusával szemléljük, meglátjuk, hogy az Egyháznak van isteni, krisztusi vonása is. S ha egyszer fölfedeztük benne ezt a vonást, az emberi gyöngeségek tömege nem lesz már többé botránykő számunkra. Ellenkezőleg: az árnyoldalak csak még jobban kiemelik az Egyház szépségét...

Ha az ember csak kicsikét is foglalkozik a lelkekkel, csodálkozással látja, mennyi, az emberi gyöngeség mellett is, hősiesen küzdő lélek. Sőt, az ember éppen azt tapasztalja, hogy pont a másoktól való szenvedés, a küzdés viszi őket előre, és ez adja meg nekik a krisztusi vonást.

S ugyanezt az isteni és krisztusi vonást találjuk meg az Egyházban is. Ha van hanyatlás, van hősies erőfeszítésbe kerülő fölemelkedés is. Sőt, éppen az Egyháznak a fennállása – emberi vonásainak ellenére is! – mutatja az Egyház isteni eredetét, erejét. Rossz papok, rossz egyházfők már 2000 esztendeje gyengítik az Egyház erejét, és az Egyház még mindig fönnáll!… A "mysterium iniquitatis" (a gonoszság titka) mellett tehát "mysterium gratiae" (a kegyelem titka)!… S a "mysterium gratiae" nagyságát éppen a "mysterium iniquitatis" nagysága emeli ki…

Saját lelki tapasztalatunk is ezt mutatja. Ha arra gondolunk, mennyi rosszaság, ferdeség, hálátlanság van bennünk; ha látjuk, hogy mások, akik sokkal jobbak, mint mi, nem részesültek papi és szerzetesi hivatásban: igazán csak azt mondhatjuk; haszontalan szolga vagyok én; és Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok… (v.ö. Lk. 17,10; I,Kor.15,10) Bennünk is a "mysterium gratiae" győz a "mysterium iniquitatis" fölött…

3) A hitnek ezen realizmusa egy harmadik titok megértésére vezet bennünket: a "mysterium redemptionis"-éra ( a megváltás titkára). Krisztus megváltotta az egész emberiséget, de az a megváltás Isten kifürkészhetetlen akaratából nem adja vissza nekünk egy csapásra az eredeti megigazultság állapotát. Akkor a kegyelem a természet hozománya volt, most a kegyelem az egyeseknek adott ajándék. Akkor a kegyelem a testet is megistenítette, most megmarad a test gyöngesége, és a léleknek keményen kell küzdenie azért, hogy valamikor a test is részesüljön a lélek dicsőségében. A megváltás végső kifejlését nem itt a földön éri el, hanem csak a föltámadás pillanatában. Addig a keresztény élete állandó, nehéz küzdelem, viaskodás a bűn ellen; állandó felfelé való törtetés; aki nem törtet, nem erőszakos, az lemarad… "Testvérek, nem képzelem magamról, – mondja Szent Pál, – hogy már magamhoz ragadtam (az üdvösséget), de azt az egyet igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és neki feszülök annak, ami előttem van, s így törtetek a célra, annak a hivatásnak a pályabérére, melyet Isten onnan felülről adott Krisztus Jézusban." (Fil.3,13.skk.)

Krisztus megváltott. Hogy azonban a megváltás gyümölcseiben alanyilag is részesüljünk szükséges emberi és természetfölötti erőnk latba vetésével küzdenünk: Krisztus küzdelmes, szenvedő életének a lemintázása…

A megváltás másképpen is történhetett volna… Isten azonban így akarta. Emberi, anyaghoz kötött, lassan haladó, és ugyanakkor szellemi, szabad természetünknek így jobban megfelel. Hogy vannak, akik elhullanak, elkárhoznak, és a többiek üdvözülnek Isten kegyelméből: ez Isten titka; a "mysterium redemptionis" a "mysterium praedestinationis"-ba torkollik…

4) Szent Domonkos biztosan ilyen természetfölötti szemmel nézte kora Egyházának bajait.

a) Mivel így ítélte meg az Egyház helyzetét, nem veszítette el igazi idealizmusát, nem hasonult át a többiekhez, akik gyenge jelleműségből már régen feladták, hogy az ár ellen ússzanak.[Nikolett4] Szent Domonkos bátran szembe fordulhatott az árral, mert tudta, hogy ez az emberi hivatása, s tudta, hogy Isten tőlünk lehetetlent nem kíván, és meg is adja hivatásunk betöltéséhez a szükséges erőt, ha alázatosan kérjük tőle. Ahogy Szent Ágoston mondja: "Isten lehetetlen dolgokat nem parancsol. A parancs végrehajtására való ösztökélésével arra figyelmeztet: tedd meg, ami tőled telik! és kérd, amit nem tudsz megtenni! S akkor segít Ő, hogy mégis meg tudd tenni.". (Denz.804.) E tényből érthetővé válik Szent Domonkos imaélete…

b) Mivel így ítélte meg Egyháza helyzetét, bármennyire elítélte is a bűnöket, az Egyház rossz pásztorainak hanyagságát, nem nézte le az embereket, nem ítélte el őket. Tudta, hogy Ő is csak gyenge ember, és alázatosságában hitte, hogy kegyelem nélkül még nagyobb bűnös lenne, mint a többiek. Sőt, saját gyarlóságait szigorúbban ítélte meg, mint mások bűneit. Ezért kérte sírva Istent, hogy ne büntesse a népet az Ő bűnei miatt! Ez az alázatos bűnbánat mily természetfölötti szellemre vall!

c) Mivel így ítélte meg az Egyház helyzetét, azért volt meg benne az a számunkra szinte érthetetlen részvét, együttérzés, együttszenvedés a bűnösök sorsát tekintve.

Lelkében átérezte a bűnösök tragikumát, a lelkeknek az örök kárhozat felé való rohanását, és ezt szerette volna megakadályozni. Kicsiben az Ő lelkében is végigjátszódott Krisztusnak a bűnösökért kiállott halálkínja. Éjjelente háromszor ostorozta magát véresre, és hangosan zokogott: "Uram, könyörülj a szegény bűnösökön!…"

Ez Domonkos lelkülete, és ez minden kor apostolának a lelkülete: ez tehát a dominikánus lelkülete is!… Ebbe a gondolat-világba bele kell magunkat élnünk, ha a mai kor bűneinek és a mai papság hibáinak[Nikolett5] láttára nem letörni, hanem – Szent Domonkos példájára – orvosolni, alkotni, az Egyház és a Rend megújulásához hozzájárulni akarunk.

IX.

Reformtörekvések a XII.-XIII. században

I. Láttuk az Egyház, azaz a papság gyászos állapotát Szent Domonkos korában. A megújulás nagyrészt Szent Damjáni Pétertől indult ki. Ő az, aki IX. Leó és II. Sándor pápát a reformra buzdította; ő az, aki Hildebranddal, a későbbi VII. Gergely pápával az egyházi megújulás érdekében tárgyal. Cél: a papság anyagiasságát és erkölcstelenségét megjavítani. Ugyanakkor azonban új célt is tűztek maguk elé: az apostolok életének az utánzását: "imitatio vitae apostolorum". Erre az apostoli életre való törekvés betöltötte az egész XI. és XII. századot, s a XIII. században érte el kifejlődését.

Tulajdonképpen két irányban fejlődött e mozgalom:

1) A papság reformját a kanonokok reformjával kellett kezdeniök. Kanonok annyi, mint a kánon szerint élő pap, s általában a püspök körül tartózkodik. A reformtörekvések hatása alatt megtisztították regulájukat, szigorú életmódot fogadtak el: teljes szegénység, közös élet. Lassanként mindenütt Szent Ágoston szabályát követték. A XII. század vége felé már általánosan elfogadott e regula. Ezek a reformjelenségek azonban mindeddig elszigetelt megnyilvánulások voltak…

Ugyanakkor a Gergely-reform gyümölcseként új lendületet kaptak a bencések: új rendek keletkeztek: például a ciszterciek. De e rendeknek a célja nem volt az apostoli élet. Szent Bernát százada "szörnyszülöttjének" mondta magát, s övéinek megtiltotta a prédikációt.

A világi papság kanonokjai mellett pedig keletkeztek a szabályozott kanonokok más csoportjai is, amelyek egész külön rendekké fejlődtek. Jellemzőjük ezeknek az alapításoknak az úgynevezett kettős zárdák, vagyis férfi és női kolostorok egymáshoz közel; s jellemző az a tény is, hogy az apostoli életmód megelőzte náluk a reguláris életmódot.

Ilyen alapítás volt az Angeres melletti fontévraud-i rend. Alapítója arbrisseli Róbert (+1117). Kiváló szónok volt. Tanítványaival alapította meg kanonok-rendjét. Ő azonban ott hagyta őket, és folytatta apostoli életmódját. A valóságban a rendi élet és az apostoli élet szintézise neki sem sikerült. Halála után éppen apostoli, prédikációs törekvései maradnak nyom nélkül.

A legnagyobb szabályozott kanonokrend a premontrei rend. Alapítója xanteni Szent Norbert (+1134). Ő is kiváló szónok volt: az apostolok példája szerint prédikált. Azzal vádolták, hogy nem-szerzetes létére szerzetesként élt és prédikált. Meg is tiltották neki a prédikációt. II. Geláziusz azonban újra megengedte neki, sőt arra bírja, hogy kanonok-rendet alapítson. Rendje azonban sokban a ciszterciekhez közeledett: a lelkek gondozását csak megszorított mértékben végezték: csak ott, ahol plébániájuk volt, és leginkább faluhelyen. Szent Norbert nem is élt rendjével, folytatta tovább apostoli útjait.

Voltak más kísérletek is: Liégi Lambert (+1177) a beginákat alapítja, de nem ér el nagyobb eredményt. Voltak más prédikátorok is, de hatóerejük nem volt hosszú életű.

Legtöbbet lehetett volna várni a szabályozott kanonokrendektől, de a valóságban ezek sem tudták megvalósítani az igazi apostoli életet.

Oka ennek a ciszterci rend egyre növekvő hatása volt. Az egyéni megszentelődés kizárólagossága mindinkább előtérbe lépett: a hangsúly túlságosan a szemlélődésen volt. Ezek már nem apostolok voltak, akik együtt éltek, és akik minden erejükkel mások lelki üdvén dolgoztak, hanem emberek, akik elhagyták a világot, szegénységben, önmegtagadásban éltek. Követték az apostolokat, de nem prédikációjukban és aktivitásukban, hanem inkább szegénységükben.

Egyszóval tehát: végeredményben nem sikerült az aktív és a kontemplatív életmód szintézise: eltolódás történt a kontemplatív életmód felé az aktív lelkipásztorkodás rovására.

2) A kanonokrendek fejlődésével párhuzamosan haladt egy másik irány is, noha egészen más utakon: a laikus apostolság mozgalma.

Eredete kettős: a nagy egyházi reformátorok nemcsak a papokat igyekeztek megjavítani, hanem a népet is felvilágosították a papi reform szükségességéről. Így például – megtiltották a népnek, hogy ágyasságban élő papok miséjén jelen legyenek. Továbbá viszont a népben is megvolt bizonyos alapvető, keresztény józanság, érzület. S az eredmény: amikor a papság rossz volt, a pápaság egyedüli harceszköze sokszor éppen a nép volt. A felső papságnak a reformmal szemben való ellenállása a nép buzgóságát még kihívóbbá tette, sok helyütt forradalmi színezetet öltött.

A nép is – a jóakaratúak – mindinkább az apostoli, szegényes, egyszerű életet kezdi eszményének tekinteni: ezt akarják az egyszerű emberek is megvalósítani. Természetesen: beleértve a prédikációt is. Így történt, hogy e laikus apostoli mozgalom mindinkább aktuálisabb jelleget vett föl. Hisz a nép az egyháziak részéről nem talált megfelelő vezetőkre. A kanonokrendek megoldása csak ideiglenes volt: átalakultak monasztikussá. Így az apostoli mozgalom jórészt az egyházi élet margóján fejlődött ki. Sőt lassanként az egyházi hierarchia ellen fordult. Ez volt – például – a waldens-iek esete: túlbuzgóságból, szinte akaratuk ellenére, a szakadárság felé sodródtak.

A pápaság ekkor III. Ince személyében emberfölötti tevékenységet fejt ki, hogy ezeket az Egyház kezéből kisiklott embertömegeket újra fölkarolja, sőt saját reform-törekvéseinek szolgálatába állítsa. Így történt ez a humiliátusokkal és a waldens-iekkel.

A humiliátusok a XII. század vége felé Észak-Olaszországban alakultak. Laikus apostoli mozgalom volt ez is. III. Sándortól megerősítésüket kérték. Jóvá is hagyta őket, megtiltottaa azonban nekik a prédikálást. Nem engedelmeskedtek… Ezért III. Lucius 1184-ben kiközösítette őket. III. Ince közeledett hozzájuk: feloldotta a kiközösítést, sőt prédikációs engedélyt is ad nekik. Nem volt ez ugyan doktrinális prédikáció, hanem inkább olyasfajta jámbor buzdítás. Ez a reformkísérlet mégis csak részben vált be.

Ugyanezt kísérelte meg a pápa később a valdensekkel. Éppen Diego és Domonkos közvetítésével egyik főemberük, Huescas Durandus visszatért az Egyházba, és társaival együtt prédikációs engedélyt kapott. A valdensek mozgalma azonban nehezebb eset volt, mint a humiliátusoké, mivel nem alkottak olyan organikus egészet, mint ezek.

A püspökök nagy ellenszenvvel fogadták ez új apostolok működését: saját életük elítélését: saját jogaik megsértését látták benne. Ezért azon voltak, hogy nehézségeket gördítsenek útjukba, s hogy eretnek tanokon kapják őket, stb.

Kétségtelen: III. Ince lépése nagyon merész volt. Eredményt is csak részben hozott.

II. Mindezekből milyen következményeket szűrhetünk le?

1) Csodáljuk az isteni Gondviselést: mindig erőt ad az Egyháznak, hogy belülről újuljon meg!… A papság dekadenciája mindig az eredeti keresztény, apostoli életmódból való eltávolodás, a megújulás viszont a hozzá való közeledés által történik. Ennek a tudata a keresztények lelkében is él, és ők öntudatlanul is ebből a szempontból ítélik meg papjaikat. Mekkora felelősség hárul ebből a papokra! Mily különböző a jó és a rossz papok hatása a népre!…

2) Miben kell látnunk az apostoli életmód alapját? A Szentírás két szövegében találjuk lefektetve:

Szent Márk szerint: Krisztus, amikor az apostolokat szétküldötte, "meghagyá nekik, hogy vándorboton kívül semmit az útra ne vigyenek: se táskát, se kenyeret, se pénzt az övben; hanem kössenek fel sarut, és ne öltözzenek két köntösbe.". (Mk 6, 8-9.)

Az Apostolok Cselekedeteiben pedig azt olvassuk, hogy "a hívők sokaságának szíve-lelke egy volt, s egyikük sem mondott semmit magáénak, hanem mindenük közös volt.". (Ap.Csel. 4, 32-33.)

Az apostoli életmód tehát egyrészt teljes szegénységben, másrészt a közös életben található meg.

a) A szegénységben:

Hisz – bizony, – a gazdag papság rossz papság szokott lenni. Oka: a vagyon miatt nem engedelmeskednek egyházi elöljárójuknak; függnek a világiaktól; méltatlanok lépnek az egyházi pályára; anyagi gondjaik vannak, s ezért nem eléggé önzetlenek ahhoz, hogy pusztán érdektelen közvetítői legyen Isten és a lelkek között.

b) A közös életben:

Hisz az ember társadalmi lény, és ezért egymás támogatására szorulnak az egyes egyedek.

Így van ez a természetfölötti rendben is: Isten Egyházat akart, közösséget, nem egymástól független, autonóm megváltott lelkeket. Az az ember, aki egyedül akar lenni, nem tudja és nem is akarja viselni a közösségi élet terheit és előnyeit: nem is alkalmas az apostoli életre.

Az ilyen léleknek az indítéka csak kettő lehet: Isten különös hívása a remeteéletre vagy a rút önzés.

Az előbbi indíték jó: lemondás, önmegtagadás és nem a kényelem. Csakhogy ez a hivatás meglehetősen ritka!

A másik indíték rossz: mert önösségre és az önmegtagadás hiányára vall: az ember nem akarja a közösségi függőségét elfogadni, és inkább lemond egy, a közösségi életből fakadó, nagyobb jóról. S ugyanakkor magatartása szeretetlenségre is vall a felebarát iránt. Aki pedig önző, aki szeretetlen, hogyan lenne alkalmas az apostoli életre?!

3) Innen magyarázható, hogy a XII. és XIII. század pápái az apostoli élet megvalósítását az említett két tényezőtől: a teljes szegénységtől és a közösségi élettől várták. Innen van az is, hogy e két század szentjei is e két gondolat keretében próbálták megoldani koruk égő problémáját. Innen van, hogy mindig történtek kísérletek egy-egy apostoli közösség, – mondjuk: – rend alapítására. Ezek a kísérletek azonban meddőek maradtak. Oka ennek az volt, hogy az összetevő elemek helytelen összegzésben egyoldalú megoldásban kerültek egymás mellé, sőt más fontos elemeket meg elhanyagoltak. Lássuk ezt kissé közelebbről:

1) a) Egyrészt: a közösségi gondolat lépett annyira előtérbe, hogy az apostoli gondolatot kiszorította. Márpedig világos: a közösség nem egyenlő az apostolisággal. A régi szemlélődő rendek közösséget alkottak ugyan, de nem voltak apostoli rendek!…

b) S ez az eltolódás azáltal történt, hogy a közösségi, monasztikus gondolat lépett előtérbe. Megmaradt a helyhez kötöttség is. Igazi "monasztériumok". Nincs meg tehát az apostoli élet elaszticitása…

c) Ezzel a helyhez kötöttséggel – bár nem szükségképpen –, de többnyire együttjárt a gazdagodás: legalábbis a közösség meggazdagodása is.

2) a) Másrészt: a közösségi gondolat homályosult el azáltal, hogy az apostoli mozgékonyság, szabadság, kötetlenség lépett túlságosan előtérbe. Szent Norbert, arbrisseli Róbert elhagyták az általuk alapított rendet, mert úgy érezték, hogy e közösségek gátolják apostoli hivatásuk kifejtését. Ők igazi vándorprédikátorok.

b) Mások viszont úgy vélik, hogy a szegénység és a jóakarat elegendő az apostoli élethivatáshoz, annak a kibontakoztatásához és nem kell hozzá az Egyház megbízása, hierarchikus beleavatkozása: a papságon kívülre helyezik az apostoliságot.

Ez általában a laikus apostoli mozgalom hiányossága az egyházi hierarchikusan megszervezett közösség hiánya. Hamis irányt jelez, mivel az apostoli élettevékenységre a papságnak van küldetése!

c) Ezzel aztán együttjárt az egyházi képzettség elhanyagolása: a teológia hiánya is.

Valaki lehet szegény, mint az apostolok, lehet szent, mint az apostolok, – de még nem apostol!

Talán maguk a pápák is – végső szükségben – kis ballépést tettek, amikor laikusoknak, olyanoknak, akik ezelőtt még eretnekek voltak, engedélyt adtak a prédikálásra. De ha nem is ballépés, mindenesetre eljárásuk csak ideiglenes megoldás volt és nem is volt kielégítő. III. Ince látta ezt, és ezért még egy kísérletet tett. Erről azonban a következő elmélkedésünkben szólunk. Látni fogjuk, az is eredménytelen volt.

Az isteni Gondviselés a megoldást Szent Domonkos által akarta megadni az Egyháznak…

4) Mi Szent Domonkos fiai vagyunk. Nekünk apostolnak kell lennünk. Azok vagyunk-e?

Ne akarjuk már most megítélni a Rendet! Magunkat ítéljük meg! Végezzünk lelkiismeret-vizsgálást! Megvan-e bennünk az apostoli szegénység szeretete?… Megvan-e a közösségi szellem? Vagy földhöz tapadt lelkek, önző emberek vagyunk?…

Komoly kérdések, mert a mi életünktől függ Rendünk, Egyházunk sorsa, és talán számtalan halhatatlan lélek üdve is… Isten előtt mindezekért felelnünk kell.

X.

Szent Domonkos bekapcsolódása a languedoc-i misszióba

I. Egyik megelőző elmélkedésünkben láttuk a papság szomorú állapotát Szent Domonkos idejében. A papok közül többen egészen elmerültek az erkölcstelenség és az anyagiasság bűneiben. Ehhez járult a hit dolgaiban való teljes tudatlanságuk és ennek következtében a prédikáció elhanyagolása. Hogy a baj még teljesebb legyen, ekkor léptek fel a katarok és a valdensek, és a szegénységükkel meg tudásukkal csakhamar hatalmas tömegeket vonzottak magukhoz.

Láttuk már az Egyház reformtörekvéseit is a XII.-XIII. században. Ezeket a reformtörekvéseket röviden így lehetne jellemezni: visszatérés az apostoli életideálhoz. Ez az igyekezet két irányban fejlődött: egyrészt megújultak a kanonokrendek, másrészt újabb és újabb formában jelentkezett a laikus apostoliság, és érvényre akart jutni. A pápák az első irányt támogatták, a másikat helyesebb mederbe igyekeztek terelni, és megkísérelték céljuk szolgálatába állítani. A pápák, főképpen III. Ince, azonban csak részleges, nem kielégítő eredményeket mutattak föl. Azzal nagyjában tisztában voltak, hogy az igehirdetést az apostoli életmóddal kell egybe kapcsolni. De e különböző elemek között nem találták meg az összhangot. Hol a közösségi élet eleme, a monaszticizmus nyomta el az apostoli élet gondolatát, hol az apostoli élet kötetlensége, szabadsága szorította háttérbe a közösségi elemet, és homályosította el a teológiai tudás szükségességét. Végeredményben a kontempláció és az akció örök problémájának megoldásáról volt itt szó.

Hallottunk már Diegonak és Domonkosnak III. Incénél tett látogatásáról is. Ajánlkoztak, hogy a kunokhoz mennek, a pápa azonban elutasította e gondolatot. Céloztunk már Szentünk életrajzíróinak arra a vitájára is, mely azt a kérdést szeretné eldönteni: vajon pusztán csak negatív választ adott-e a pápa a kérdésre, avagy pozitív utasításokkal is ellátta talán őket a délfranciaországi eretnekek között folyó missziót illetően. Lássuk most e kérdést kissé közelebbről!

Mindeddig általában úgy állították be Szent Domonkos életrajzírói az eseményeket, hogy Diego és Domonkos eredetiségét jobban érvényre juttathassák, – a pápa nem fogadta el az ajánlkozást, hanem visszaküldte őket Spanyolországba. Hazavezető útjukon találkoztak a languedoc-i missziós csapattal. Prédikációjuk eredménytelensége miatt már egészen elkedvetlenedtek. Ezt látva, Diego és Domonkos teljes szegénységre buzdították őket. A spanyol püspök maga is jó példával járt elöl: követsége tagjait – Domonkost kivéve – hazabocsátotta, és mindketten bekapcsolódtak a missziós mozgalomba. Erre fellendült a misszió ügye: Diego és Domonkos itt működtek, – ha nem is hivatalosan, de a valóság szerint mint a többiek vezetői, legalább két éven keresztül. S végül: a pápa látva az eredményeket, jóváhagyta a Rómából hazafelé indult és Languedoc-ban rekedt utasok eljárását. Így mutatja be az eseményeket még P. Petitot is. (V.ö. 97.-11.o.o.)

A legújabb történelmi kutatások viszont Luchaire, Mandonnet, Vicaire buzgólkodása révén más eredményre vezetnek.

1) Érthetetlennek látszik, hogy a pápa a két spanyol férfiút Spanyolországba küldje, és ezek útjukba ejtve Montpellier-t, mintegy véletlenül, ott működjenek két álló esztendeig.

2) Valószínűtlennek látszik az a föltevés is, hogy III. Ince csak negatív választ adott volna utasainak. Hisz annyira szívén viselte a languedoc-i misszió sorsát! Fájt neki a ciszterciek eredménytelensége, gyors belefáradása a nehéz küzdelembe, fájt lemondásuk. Érezte az igazi, képzett s ugyanakkor apostollelkű férfiak hiányát. S most megismerkedett Diegoval és Domonkossal, látta buzgalmukat, gazdag tapasztalatukat. – És ő nem közölte volna velük Franciaországra vonatkozó gondjait? Nem avatta volna be őket terveibe? Nem vette volna igénybe szolgálatukat?... Vajon valószínű lenne-e ez?...

3) Valószínűtlen az is, hogy Diego és Domonkos, pápai megbízás nélkül a Languedoc-ban működő pápai megbízottak ellen olyan határozottan felléptek volna, s hogy ezek azonnal elfogadták volna indítványukat és irányításukat, sőt újabb vállalkozásuk vezetését rájuk bízták volna…

4) Vegyük hozzá azt is, hogy III. Ince leveleiben már 1204 eleje óta, amikor megalapította a főképpen ciszterciekből álló missziót, állandóan ugyanazon gondolatokat hangoztatta, amelyeket később, 1206 nyarán Diego fejtett ki Montpellier-ben a ciszterciek előtt: "Adják magukat egészen a prédikációra és ne vesztegessék el idejüket jogi és kormányzati szabályzatok hozásával és végrehajtásával: aztán az eretnekek látszólagos jó példáját igyekezzenek igazi apostoli szegénységgel – gyalogjárás! – ellensúlyozni."

Mindezeket szem előtt tartva, azt kell mondanunk, hogy a pápa Diegonak és Domonkosnak nemcsak negatív választ adott, és nem is küldte őket vissza Spanyolországba, hanem közölte velük Franciországra vonatkozó terveit. Talán ezzel okolta meg válaszát is: fontosabbnak tartotta Franciaország megmentését, mint a kunok megtérítését; a hit szempontjából veszélyesebbnek tartotta a katarok eretnekségét, mint a nomád kunok pogányságát. Valószínűnek látszik tehát, hogy egyenesen fel is szólította őket, hogy ők is vegyék ki részüket a languedoc-i misszióból. III. Ince leveleiben már ismételten fordult a citeaux-i apáthoz, és embereket kért tőle. Munkában is voltak már eddig is a ciszterciták, de nagyobb eredményt nem értek el. Eredménytelenségük láttára elkedvetlenedtek, és visszamenekültek kolostoraikba. Ennek oka egyrészt az volt, hogy az ilyenfajta apostoli munka nem felelt meg rendi szellemüknek, hivatásuknak, s így csak erőltetett és a pápa iránti engedelmességből elfogadott dolog volt számukra. Másrészt pedig inkább adminisztratív, mint apostoli úton akartak eredményt elérni. Az első okot III. Ince aligha ismerte föl, a másodikat azonban igen. S erről beszélgethetett Diegoval és Domonkossal. És látván azt, hogy ők már eddig is megtestesítették az apostoli igehirdetésről alkotott ideálját, megbízta őket azzal, hogy szavukkal és példájukkal öntsenek lelket a már-már ellankadó misszióba…

Ha ezt feltételezzük, az események lefolyása már nem meglepő. Citeaux-n át vették útjukat. Itt Diego – de nem Domonkos! – magára öltötte a ciszterciták rendi ruháját. Majd Montpellier-be érkeztek. Szavaikkal valóban lelket öntöttek a misszionáriusokba. Diego szavára a citeaux-i apát csakhamar visszatért az apátságba, hogy elnököljön a rendi káptalanon, majd újabb missziósokkal térjen vissza. Amikor pedig Diego és Domonkos nagyobb szegénységre szólították fel őket, és hazaküldték kíséretüket: a többiek is elbocsátották nagyúri szolgaszemélyzetüket, és gyalog járva prédikáltak tovább.

Mindez pedig 1206-1207-ben történt.

II. Az elmondottakból a következő tanulságot vonhatjuk le:

Az a tény, hogy a pápa irányította Diegot és Domonkost a franciaországi missziós területre, semmit nem vesz el apostoli nagyságukból. Sőt inkább természetfölötti jelleggel gazdagítja azt. Ha a pápa jóváhagyja tervüket, és a kunokhoz mennek, nagy apostolok lehettek volna a kunok között. Az a tény azonban, hogy a tervük pápai jóváhagyása helyett elfogadták a Szentatya elgondolását, kétségtelenné teszi az engedelmességük és egyéni elgondolásukról való lemondás révén, hogy nem természetes indítékok, hanem a lelkek természetfölötti szeretete vezette őket.

A lelkipásztorkodásban élő munkásokat nagyrészt – sajnos! – nem ez a tisztán természetfölötti indíték vezeti. Vannak, akik járnak-kelnek, utazgatnak, mert e mozgásban lelik kedvüket. Vannak, akik prédikálnak, beszélgetnek, mert természetük megkívánja ezt, és mert hiúságuknak is kellemes az ilyesmi. Az ilyenek jól dolgoznak mindaddig, amíg az elöljáró jóváhagyja terveiket, amíg alkalmazkodik hozzájuk. De ha az elöljáró egyszer nem engedi meg, amit kívánnak, és más, – bár ugyancsak apostoli – munkakört jelöl ki nekik, azonnal felmondják a szolgálatot, és csak kelletlenül engedelmeskednek. Ekképp elárulják, hogy eddigi munkájuknak is kevés természetfölötti értéke volt. Ha a lelkek szeretete éltette volna őket, akkor más munkakörben is szívesen dolgoznának…

… Ezzel szemben Diego és Domonkos, mihelyt a pápa tudtukra adja kívánságát, teljes erejükkel és jóakaratukkal magukévá teszik azt…

Mást is kiolvashatunk a föntebb elmondottakból. Azt, hogy a pápáknak hiába voltak nagyszerű elgondolásaik, hiába bíztatták a cisztercieket és másokat a languedoc-i missziós munka elvállalására, hiába kísérleteztek a ciszterciek is jóakarattal és engedelmességgel, eredményt csak akkor értek el, amikor fellépett Diego és Domonkos, s életükkel konkrét formába öntötték a pápa által már annyiszor vázolt apostoli-közösségi ideált…Ebben a kézzel fogható megvalósítani tudásban rejlik Szent Domonkos igazi természetfölötti és egyúttal természetes nagysága és eredetisége is. Ezen a téren is az igazi időálló nagyság nem annyira az egyes új elemek új voltában és eredetiségében, hanem inkább a régen ismert, a kor levegőjében élő alkotók szintetikus, de az adott körülményeknek és örökké érvényes emberi szükségleteknek megfelelő összefogásában, átélésében, megvalósításában állt. Így volt ez minden korban; ma is…

A szintézis sokszor egyszerű, és éppen egyszerűsége miatt található meg nehezen. Viszont megvalósítása után, éppen egyszerűsége miatt, szinte homályba borul eredetisége. Kolumbusz tojása!

Hogy Diego és végeredményben Szent Domonkos e nagy feladatot teljesítették, nagyrészt természetes adottságaiknak is köszönhették. Ismételten rámutattunk, hogy az isteni Gondviselés milyen csodálatosképpen egyengette Domonkos útjait. Szinte véletlenül került Franciaországba, élete évei már megvoltak számlálva, 14 évvel később már meghalt!… És Ő még nem is sejtette, hogy itt talál rá igazi hivatására. Sőt, egyelőre Diego vette át a vezetést, Domonkos szerepe elhomályosult, s mégis Ő fogja megoldani a gordius-i csomót, Ő fogja megalapítani azt az apostoli közösséget, amelyről III. Ince álmodozott…

De Szent Domonkos nagysága nem merőben természetes adottságaiból fakadt. Ha csak ezek lettek volna benne, egy irányba fejlődött volna: egy irányba kötötte volna le magát, és nem tudta volna más emberek gondolatát, tervét is felvenni, s magáévá tenni. Nem lett volna meg az az önzetlensége, amely egyedül tesz fogékonnyá az isteni akarat mélyebb megértésére, az isteni sugallatok ösztönszerű megérzésére. A természet inkább egy irányba fejlődik… A természetfölötti erők, a Szentlélek ajándékai tesznek bennünket igazán szabadakká, gazdagabb és többirányú indítékok befogadására alkalmasakká… Épp ezért Szent Domonkos eredetisége lényegesen természetfölötti, nagyságának leglényegesebb titka életszentsége!…

Nem kell tehát féltenünk Szent Domonkos eredetiségét!… Ha III. Ince volt is az, aki Őt a francia misszió területére irányította; ha Diego volt is az, aki e misszióban jó ideig a vezető szerepet vitte: mégis Szent Domonkos és nem III. Ince, és nem Diego lett a Rend megalapítója, mert Domonkos fonta össze a szálakat, rakta egymás mellé a téglákat és a köveket, olvasztotta egybe a különböző eredetű elemeket egyetlenegy eredeti testbe…

Szent Domonkos természetes zsenialitása éppen abban rejlik, hogy Ő egyáltalán nem alkotott apriorisztikusan (eleve) kiépített művet: minden a kézzelfogható életkörülményekből nőtt ki; az Egyház valós szükségleteinek felelt meg: annyira a tapasztalat irányította, szabta meg fejlődését, hogy az ember szinte azt mondaná, hogy a Rend magától fejlődött…

Pedig egységes Rend sohasem lesz magától! A tapasztalati eredményeket meg kell szűrni, a különböző irányú élet-megnyilvánulásokat és szükségleteket össze kell fogni, magasabb és egységes célra kell beirányítani. Szent Domonkos volt e bölcs irányító!… Zsenialitása – természetes szempontból – ebben a nagyfokú és nagyarányú életbölcsességen alapuló irányító, építő tehetségében rejl

Zsenialitásának azonban ez csak anyagi eleme. Életadó lelke, formája az életszentsége, azaz: inkább életszentségéből fakadó és táplálkozó apostoli lelkülete. Ez késztette arra, hogy se működésében, se művében ne önmagát keresse, ne ragaszkodjék túlzóan saját véleményéhez, ne kívánjon eredetinek látszani. Ez késztette arra, hogy mindig és mindenben csak a lelkek üdvét és nagyobb javát tartsa szem előtt. Ebben állt természetfölötti zsenialitása: ez a szentnek a zsenialitása!…

Érdekes lenne meghatároznunk, mennyire nyilatkozik meg és él tovább a Rendben is Szent Domonkosnak ez az említett zsenialitása!

Egyelőre azonban elégedjünk meg azzal a gondolattal, hogy mi, mint szerzetesek, igazi eredetiségre és nagyságra csak az engedelmesség irányítása mellett tehetünk szert!… Az engedelmességen kívül csak látszat-eredetiségek lehetünk; és az ilyen eredetiség közelebb áll majd a különcködéshez, mint az igazi jellemnagysághoz. Nekünk is megvannak természetes adottságaink, tehetségeink, s ha nagyon akarjuk, ezek segítségével alkothatunk magunkból – hogy úgy mondjam: – önerőnkből – valamilyen eredeti emberi "különlegességet". Ez azonban mindig csak egyoldalú: erényekből, de éppúgy hibákból is összetevődő eredetiség lesz, nem pedig minden szempontból megfelelő jellemnagyság. Ilyen eredetiséget fölmutathat mindenki: szerzetes is, nem-szerzetes is, keresztény és nem-keresztény, jó vagy rossz ember egyaránt. Az igazi, mindenképpen helytálló jellemnagyságot azonban csak Isten akaratának a rajtunk és bennünk való megvalósulása adhatja meg. Istennek mindegyikünkről egészen eredeti elgondolása van, s ha azt az időben kiformáljuk magunkban, akkor[Nikolett6] nagyok leszünk; ha pedig saját hibánkból eltérünk ettől az isteni ideáltól, akkor csak kontármunkát végzünk és torzképet alkotunk magunkról…

Azt is állíthatjuk azonban, mennyire nevetséges az a félelem, hogy az ember a szerzetesi élet egyöntetűségétől s az engedelmességtől félti az eredetiségét. Mintha Isten rólunk alkotott gondolatában természetes tehetségeinket, adottságainkat figyelmen kívül hagyta volna!… Ellenkezőleg: Isten céljának megfelelően adta nekünk természetes adottságainkat is: ennek megfelelően helyezett ilyen vagy olyan körülményekbe; ennek megfelelően adja a kegyelmeket: és mindezek segélyével elérhetjük énünk teljes, igazi, végső eredetiségét, kibontakozását.

Ha ez igazi, végső és abszolút nagyságunkat, egyéni rendeltetésünket el akarjuk érni, ne nagyon keressük természetes eredetiségünket, hanem – mint Szent Domonkos tette, – keressük mindenben Isten akaratát, a lelkek üdvét, és a természetünk nyújtotta minden adottságunk latba vetésével s Isten kegyelmével tegyük meg kötelességünket a Rend iránti engedelmesség irányítása mellett. Az eredetiségről is mondhatjuk, amit Krisztus Urunk az életről mondott: "Aki keresi, elveszíti azt, aki elveszíti, megtalálja azt!…". (Mt.10,39.)

XI.

Diego és Szent Domonkos – apostoli programja Languedoc-ban

I. Diego és Domonkos a pápa megbízásából a franciaországi misszió felé irányították lépteiket. Citeaux-t már elhagyták. Montpellier-ben találkoztak a misszió képviselőivel, a pápai követekkel. Itt mondotta Diego nevezetes beszédét. Jordán ezt következőképpen adja elő: "Ne így cselekedjetek, kedves testvéreim! Véleményem szerint ti hamis úton jártok, és én nem hiszem, hogy nektek sikerülni fog csupán az érveléssel meggyőzni azokat, akik minduntalan az életre és a példaadásra hivatkoznak. Íme, az eretnekek a jámborság, az evangéliumi szegénység és az életszigorúság színlelésével csalogatják magukhoz a gyanútlan embereket. Ha mármost külsőtökön ti ennek ellenkezőjét mutatjátok, akkor azok nemcsak nem épülnek, hanem még meg is botránkoznak. 'Szeget szeggel!' Az álszenteskedést az igazi jámborsággal kell legyőznötök! A hamis próféták szemfényvesztő hatását az egyszerű népnél csak a szembeszökő alázatosság ellensúlyozhatja!…"

Tudjuk, milyen hatással voltak a püspök szavai. Miután azt, amit mondott, saját maga meg is valósította: kíséretét elküldötte, a többiek is követték példáját. E ténnyel a misszió ügye nagyban előrehaladt.

II. Diego szavai egész apostoli munkaprogramot tartalmaznak. E programot két pont körül csoportosíthatjuk: az egyiket kifejezetten említi, megnevezi és leírja, a másikat hallgatagon feltételezi.

1) Az első gondolat, amely végigvonul az egész beszéden, anélkül, hogy kifejezetten említés történnék róla, az apostoli eszközök természet-fölöttiségének a gondolata.

a) Mit tettek addig a pápai követek? Jogi, adminisztratív eljárásokkal igyekeztek a bajon segíteni. Hatalmuk erejével papokat közösítettek ki, függesztettek fel, püspököket egyházi büntetéssel fenyegettek meg, a népet esetleg átok alá helyezték, vagy – a legjobb esetben – békés, de eredménytelen, konkordátumszerű megegyezéseket kötöttek vele. És ez a munka annyira igénybe vette őket, hogy másra alig jutott idejük. Ezek a ciszterciek igazán nem voltak rossz szerzetesek, nem is voltak minden apostoli buzgóság nélkül valók, cselekvésükben azonban többet bíztak emberi lehetőségeikben, mint papi és természetfölötti eszközeik erejében: naturalizmus a lelki pásztorkodásban!…

b) Ez a kissé naturalisztikus lelkipásztorkodás a mai kornak is hibája. [Nikolett7]Főképpen ott szokott jelentkezni – például nálunk, Magyarországon is –, ahol az Egyháznak bizonyos külső tekintélye, politikai hatalma és beleszólása van. Az ilyen országokban a papság hozzászokik ahhoz, hogy mindent a kormánynál, minisztériumnál járjon ki. Új házat sem úgy alapítanak, ahogy Szent Domonkos tette: nehézségek és küzdelmek árán, hanem valamilyen magas protekció igénybevételével. Ennek a világszemléletnek megfelelően aztán mindenben inkább a mennyiségbeli, a külsőleg látható és tetsző eredményeket értékelik, sőt túlértékelik. Gyakorlatilag: a tömeggyűléseket, a demonstratív felvonulásokat mindenek fölé helyezik. Hogy aztán azok, akik a "tüntetésben" részt vesznek, szentséghez járulnak-e vagy sem, az elkerüli a figyelmüket. – Mások az Egyház szociális vagy karitatív intézményeinek a virágzásában látják a vallásos élet netovábbját. – Ismét mások statisztikákkal dolgoznak: évenként ennyien vesznek részt a kultúrestéken, stb.… Talán a statisztika megmutatja, hogy hány igazán jó keresztény van egy-egy plébánia területén?!…

c) S lehetne folytatnunk… De senki se értsen félre! Nem azt mondom, hogy egy-egy zárda alapításánál ne vegyük igénybe ismerőseink segítségét. Nem azt mondom, hogy ne foglaljuk statisztikába az úgynevezett "hitéletet". Különösen nem mondom azt, hogy ne gondoljunk a szociális és karitatív működésre. Hisz mindezek nélkül lehetetlen a modern, pogány lelkű világnak a pasztorációja. Ha ugyanis ezen eszközöket nem vesszük igénybe, egész tömegek siklanak ki a kezünkből, és semmiféle hatással sem leszünk rájuk.

De egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy mindezeknek az inkább naturális eszközöknek csak előkészítő, távolról előkészítő szerepük van. Önmagukban teljesen értéktelenek, ha nem használjuk mellettük a többi, a természetfölötti eszközöket is. Sőt ne feledjük, hogy az Egyház legnagyobb apostolai szinte kizárólag a természetfölötti eszközökkel éltek: egy Szent Pál, egy Szent Domonkos…

d) Az igazi hitéletet tehát: – először – a lelkiéletben kell látnunk, s nem annak külsőleges és járulékos megnyilatkozásaiban, jeleiben. Ez benső, külsőleg nem mindig tapasztalható élet. Csak a gyóntatószékben tudjuk megítélni, mi van a lélek rejtekében. A lelkiélet a léleknek Istennel való élete. Az tehát az igazi apostol, akinek a hívek belső, igazán lelkiélete a fő gondja, annak tökéletesítése a fő törekvése. Szenteket nevelni! – ez az igazi apostol jelszava. Szent Domonkos mennyit sírt, mennyi önmegtagadást végzett a szegény bűnösökért!…

Az igazi apostolnak – másodszor – élnie kell a rendelkezésre álló természetfölötti eszközökkel, s hinnie kell azok hatékonyságában. Ezen eszközök: a hithirdetés (az igazi prédikáció nem szükségképpen "eloquentia"), a szentségek kiszolgáltatása, a mise bemutatása, a karima elmondása, a másféle imák, a böjt, az önmegtagadás. Ellentmondásos, de igaz: kevés pap értékeli igazán ezeket az eszközöket. Mert ha értékelnék, akkor használnák, gyakorolnák is azokat; de nem teszik. Pedig ezen eszközök szentelik meg az apostol munkáját; ezek esdik le Isten kegyelmét a lelkekre; ezek termékenyítik meg a pap természetes cselekvéseit és eszközeit.

… Mily vigasztaló lehet az, dominikánusok számára, hogy az apostoli lelkületet már kispapéletük éveitől kezdve táplálhatják lelkükben, s hogy így már kezdettől lerakhatják későbbi működésük alapjait, sőt, hogy részben már meg is kezdhetik apostoli tevékenységüket az apostoli lelkület lelki eszközeivel!…

2) Lássuk most, mily kifejezett tanácsokat ad nekünk Diego a lelkipásztorkodásra vonatkozólag. Kiemeli mindazt, – mondhatjuk általánosságban, – ami az apostol szavát a példaadás folytán hathatóssá teszi.

a) Először is hangsúlyozza a példaadás szükségességét: nem lehet pusztán érveléssel meggyőzni azokat, akik minduntalan a példaadásra hivatkoznak! Ez vonatkozott a XIII. század eretnekeire is, áll azonban minden idők embereire is.

A apostol ugyanis nem filozófiát, elvont spekulációt hirdet, sőt nem is pusztán csak értelmileg akarja meggyőzni hallgatóit a hit igazáról, hanem arra törekszik, hogy megindítsa az emberek akaratát, cselekvésre, életjobbulásra serkentse őket. Az akarat viszont csak akkor indul meg, ha az értelem valami jónak ítélt dolgot tár elébe.

Hogyan ítéljék meg azonban a hívek jónak azt, amit a hithirdető prédikál, amikor cselekvéseiben maga sem tartja jónak, amit prédikációjában annak mond?!…

Nincs egészen igazuk az így gondolkozó híveknek, az igaz! Hisz a hívő lélek is vétkezhet. Mégis az ő – inkább emberi szempontjukból nézve, – igazuk van: az ilyen prédikátornak nincsen joga, hogy keresztény életet követeljen tőlük!

Mily nagy felelősség terheli tehát az apostolt! Élete, életszentsége, bűnei valóban nem magánügyei csupán, hanem a híveknek az ügyei is, a lelkek haszna vagy kára is…[Nikolett8]

Nem jelenti ez azt, hogy csak szentek prédikálhatnak. Az apostolok sem voltak mindjárt szentek. Különben meg a hívők úgyis elnézők. Tudják, hogy mindenkinek vannak hibái. Más azonban gyengeségből hibázni, és más a vallás dolgában közömbösséget mutatni. Más a jóra törekedni, és néha az emberi gyengeségnek engedni, és más semmifajta komolyabb törekvésnek már a jelét sem mutatni. S a hívek nagyon megérzik ezt a különbséget! Az egyiket szívesen hallgatják, és követik, a másikat meghallgatják, és megbotránkoznak rajta…

b) Diego püspök kis beszédében – az apostoli példaadásra vonatkozólag – hármas tanácsot ad: jámborság, szegénység, életszigor. Az eretnekek látszat-jámborsággal, szegénységgel, szigorral vezették félre a lelkeket. Az apostoloknak azokkal az igazi kellékekkel kell az embereket az Egyháznak megnyerniök. "Szeget szeggel" kell kiszorítaniok.

Függetlenül az akkori idők különleges szükségleteitől, az apostoloknak minden időben az említett kellékekkel kell rendelkezniök.

Miért is kell hát az apostoloknak jámbornak, szegénynek, szigorúnak lenniök? Világos, hogy ez a hármas erény magának az apostolnak, az apostol lelkének is hasznára van. Most azonban vizsgáljuk pusztán a példaadás szempontjából ezeket az erényeket.

aa) A apostol Isten követe gyanánt működik. Isten akaratát hirdeti, Isten érdekét képviseli, Isten ügyét védelmezi. Ez az apostoli-papi hivatás lényege! S a hívek ezt nagyon jól tudják, hogy a pap nem önmagát prédikálja, nem önmagáért van. Csak ott közvetítő Isten és köztünk. Azt is tudják, hogy – a lelkek örök üdvén fáradozva, – ember, s így a pap sem, tehet a saját erejéből semmit sem. A pap csak eszköz, a kegyelmet Isten adja.

Világos tehát, hogy a jó pap az igazi apostol. Ha igazán Isten követeként akar működni, állandó és lehető legintenzívebb kapcsolatot tart fönn az Úrral. Ez a kapcsolat viszont nem más, mint az, amit imaéletnek, buzgóságnak, jámborságnak szoktunk nevezni.

Mit gondoljanak a hívek, ha azt látják, hogy a papjuk éppen csak a mise alatt imádkozik, misén kívül nem; hogy hanyagul végzi az imákat és szertartásokat; unott arccal jár-kel a templomban: – ellenben nagy érdeklődést és elevenséget mutat, ha nem imáról és vallásgyakorlatról van szó?!…

Ezzel szemben: mily más szemmel néznek a papra, ha látják buzgóságát, látják néha magánimában is (szentséglátogatás), észreveszik, hogy összeszedetten misézik!… Hitük megerősödik, mert úgy érzik, hogy papjuk valóban Isten helyettese: hogy hiszi és éli azt, amit mond. Ennek következtében aztán teljes nyíltsággal és őszinteséggel közelednek hozzá a lelkek. Nem annyira az embert, hanem inkább a papot látják benne. S mennyivel jobban és könnyebben tudnak akkor ők is imádkozni! Hisz úgy érzik, hogy elégtelen imájukat kiegészíti, nagyobb hatásosságra emeli a pap imája.

bb) Az apostolnak – továbbá – szegénynek kell lennie. Ez is érthető. A pap és az apostol kalauz az örökélet felé. Minden szava és tevékenysége – végeredményben – arra irányul, hogy a lelkeket az örökéletre vezesse. Neki, mint Szent Pálnak, azt kell hangoztatnia, hogy nincs maradandó városunk itt a földön: csak átutazóban vagyunk; minden erőnkkel az örök haza felé kell törekednünk; ne ragaszkodjunk semmiféle teremtményhez se, semmiféle földi értékhez se, mert mindezek elmúlnak, elenyésznek; csak lelkünk maradandó értékeit keressük, és biztosítsuk magunkat örök célunk útján.

Ez az igazi apostol tana. Micsoda anomália azonban, ha életében ugyanakkor az apostol nagyon is evilági és anyagias életszemléletet árul el!… Mily bántó és kirívó ellentét, ha szóval arra bíztatja a híveket, hogy ne terheljék meg lelküket földi vonzalmakkal, ne nehezítsék meg a Mennyország felé vezető útjukat: – és ő ugyanakkor nagyon is kényelmesen rendezkedik be, és nagyon is nagy csomagokkal torlaszolja el saját lelkiélete útját!… S mit mondjunk, ha az apostol apostoli és papi működéséből akar földi és anyagi hasznot meríteni?!… Mit gondolnak a hívek, ha azt látják, hogy a gazdagokkal szépen bánik, a szegényeket meg kurtán kezeli. Mit gondolnak a hívek, ha jobban örül ajándékaiknak, mint lelküknek?!…

S mily látvány, ha egy szerzetes-apostol, aki külön szegénységi fogadalmat tett, uraskodni akar, mindenfajta fölösleges holmikkal veszi körül magát, s lelkigyermekeitől valóságosan kikényszerít különféle ajándékokat!…

Mily másképpen hat egy igazán szegény apostol és szerzetes példája!… Mily egészen másképpen hathatott az Üdvözítő példája, akinek nem volt hova fejét lehajtsa; vagy Szent Pál példája, aki nem fogadott el híveitől ajándékot; vagy Szent Domonkos példája, akinek nem volt sem saját cellája, sem ruházata, sem másfajta tulajdona!… Megszívlelendő példák ezek!…

cc) Az apostolnak – végül – ki kell tűnnie életszigorával. Miért? Azért, mert az apostol mindig a bűnbánat apostola. Nem akármilyen lelkeket vezérel Istenez: bűnös, bűntől sújtott embereket kell Istennel kibékítenie. Hirdeti az Isten-szeretetet, hirdeti azonban a bűnös élvezetek gyűlöletét is. Reményre és bizalomra bíztat, de lemondásra, önmegtagadásra, keresztviselésre is serkenti a híveket. Az apostol szükségképp a krisztusi kereszt apostola. Bűnbánat, lemondás, kereszt: nehezen érthető fogalmak! Esztelenség, őrület a világ szemében mindez. S ha vannak is lelkek, akiket megigéz a kereszt igája, – ezek a hívő keresztények! – mégis nekik is nehéz, nagyon nehéz járniok a kereszt és a bűnbánat útját. Ha azonban lelkipásztorukban felismerik a szenvedő, keresztviselő Krisztus képmását, akkor ők is új erőre kapnak. Könnyebben gyakorolják magukat az önmegtagadásban, a lemondásban. Ha azonban lelkipásztoruk elpuhult, kényelmes, élvezethajhászó, akkor szinte úgy érzik, mintha gúnyolódnék jóakaratukkal és örökéletű lelkükkel…

Az igazi nagy apostolok megértették a kereszt szeretetének szükségességét. Kerültek mindent, ami az elpuhultságnak, kényelemszeretetnek, érzékiességnek még csak a látszatát is kelthette volna. Bűnbánó életszigoruk hatalmas átütőerőt adott szavuknak és buzdításuknak. "A szavak elrepülnek, a példák vonzanak!"

… Ez volt Diego apostoli életprogramja!… Ezen életelvek szerint élt Domonkos is. Ennek intézményszerű biztosítására alapította Rendjét. E Rend szabályaira tettünk mi is fogadalmat!… Ezért Szent Domonkos szellemében legyünk mindig buzgók imaéletünkben, szegények a rendelkezésünkre álló tárgyainkban, szigorúak, kemények életmódunkban!… Ha ezt tesszük, akkor jó szerzetesek vagyunk minden időben, és jó apostolok leszünk egész papi életünkben…

XII.

Szent Domonkos első évei a languedoc-i misszióban

I. Diego kis missziós csapata Montpellier-ből Béziers felé vette útját. Első állomáshelyük Servian volt: kis erődítmény egy domb lejtőjén, és körülötte egypár lakóház. A vár ura nyíltan katarnak vallotta magát, és a szekta két nagy képviselőjét: Balduint és Theodorikot tartotta magánál. Theodorik valamikor a nevers-i káptalan prépostja volt. Eretnek tanai miatt keresett menedéket Dél-Franciaországban.

Alig érkeztek meg missziósaink Servian-ba, csakhamar vitába bocsátkoztak az eretnekekkel. A hitvita valószínűleg a vár ura és hozzátartozói jelenlétében folyt le. Döntőbíróságot állítottak föl. Ez azonban eretnek érzelmű tagokból tevődött össze. Mint valami meccsnél, ők számlálták össze a két fél sikereit, hogy aztán mindent egybevéve, az egyik félt győztesnek nyilvánítsák.

A servian-i hitvita nyolc álló napig tartott. Az életrajzírók nem említik meg, mi volt a vita eredménye, csak azt mondják, hogy a köznép egyórányi járásra elkísérte a missziósokat távoztukban. Ez a tény mindenesetre azt mutatja, hogy hitvitájuk nagy hatással lehetett az emberekre. A misszionáriusokat az első siker nagyon fölbátorította. Támadásukat most Bézier ellen intézték.

Béziers tíz kilométernyire volt Serivan-tól. E város a katarok egyik fő fészke volt. Még a város püspöke is kedvezett az eretnekeknek. Ezért a pápai követek már előbb felfüggesztették.

A servian-i vita híre már ide is eljutott. A város lakói félelemmel teli kíváncsisággal várták Diegot és társait. Az itteni hitvita két hétig húzódott el. Az eretnekek vereségével végződött. Még azok is, akik az eretnekek pártján állottak, elismerték, hogy Diego és társai érveire nem tudtak felelni. Az egyik vita végén egy lovag felkiáltott: "Sohasem hittem volna, hogy a római Egyház a mi jó embereinknek az ellenvetéseire ily döntő érvekkel tud válaszolni!" – "Miért nem ismered el tehát, – kérdi tőle Toulouse püspöke, – hogy ők (a ti embereitek) nem is tudnak felelni bizonyítékaikra?" – "Hiszen elismerem." – mondja ő. – "Ha pedig elismered és elismeritek, miért nem űzitek ki őket a városból?" – "Mert nem tehetjük; velünk együtt nőttünk fel, családjaink összeházasodtak, velük rokonságban vannak, és megvalljuk: csodáljuk is erényes életüket!"

Béziers után Verteil került sorra. E kis város már a Szent Bernát-korabeli eretnekségnek is melegágya volt. A nagy ciszterci Szent meg akarta téríteni. Sikertelen fáradozása után – állítólag – átkot mondott rá. Ugyanez a város most a katarokat is szívesen fogadta. Az eretnekek két hírhedt vezére székelt benne.

Mindeddig a viták krónikásai csak Diegot említik. Érthető, mert ő volt a missziósok vezére, s ő kezdte meg a térítésnek ezen új, hitviták alakjában történő módját. Tekintve azonban, hogy ilyen alkalomkor az eretnekek is, a katolikusok is tanaikat írásban, az úgynevezett "libellus"-okban összefoglalták, nagyon valószínű, hogy ezeket Szent Domonkos szerkesztette meg: ő lehetett a misszionáriusok teológusa. Ezt a feltételezést valószínűvé teszik a következő események, amelyeknek alkalmával Szent Domonkos alakja már kilép a homályból.

Az eddigi sikerek az eretnekeket úgy felingerelték, hogy a misszionáriusok életére törtek. A ciszterci apát ezért rövid időre elhagyta a vidéket. Amikor visszatért, tizenkét cisztercita apátot hozott magával, sőt más szerzeteseket is. A misszionáriusok számbelileg megerősödve, elhatározták, hogy döntő csapást mérnek az eretnekekre. Az eretnekek által elfoglalt vidék központjában, Montrealban, akarták megvívni e végső küzdelmet.

Épp útban voltak a város felé. Június 24-én, vasárnap, egy mezőn haladtak keresztül. Az eretnekek arattak. Szent Domonkos megkorholta őket az Úr napjának megszentségtelenítése miatt. Gúnyos kacaj volt a válasz. S íme, amint munkájukat folytatják, azt veszik észre, hogy véres a kezük: a búzakalászokból [Nikolett9]csepegett a vér… Ha nem hallgattak a Szent szavára, fel kellett figyelniök az Úr csodás közbelépésére, mellyel Szentje szavát megerősítette, mintegy magáévá tette…

A montreal-i nagy vitán jelen voltak a misszionáriusok mind, de jelen voltak a katarok főemberei, értelmi képviselői is. A vita fő tárgya az Egyház romlottsága volt. Ehhez járult, hogy az eretnekek tagadták az Egyház s a szentmise krisztusi eredetét is. Az egyik vita után Szent Domonkos odaadta libellusát az eretnekeknek, amelyben röviden, tételekbe szedve, összefoglalta a vita menetét, az Egyház tanát és érveit. Miközben nézegették, ő azt javasolta, hogy próbaképpen vessék a tűzbe. A Középkorban az ilyen Isten-ítéletek szokásosak voltak, és az Egyház is megtűrte azokat. [Nikolett10]Megegyeztek tehát, ha Szent Domonkos írása elég, nincsen igaza; ha nem ég el, igaza van, és ők is megtérnek. Beledobták a tűzbe, és az kivetette a tekercset. Ez kétszer megismétlődött. Vaux-Cernay Péter írja le a csodát, és azt mondja, hogy magától Domonkostól hallotta. E csodát tehát hitelesnek kell tekintenünk. Az eredmény fényes volt; 150 eretnek tért meg, s a többiek is érezték vereségüket. A montreali vita is két hétig tartott.

Mivel a misszionáriusok most már számosan voltak, kisebb csoportokba szakadtak. Diego és Domonkos az eretnekség szívében maradtak. A többiek szétszéledtek, és nemsokára visszatértek apátságukba. Egyedül Diego és Domonkos tartott ki továbbra is, és mindketten folytatták a missziót Montreal környékén.

II. P. Gillet Szent Domonkos életéről szóló művében azt állítja, hogy Szent Domonkos életének a legjelentősebb eseménye a katarokkal való érintkezés volt. Ez – szerinte – Domonkos életének középpontja, mert itt döbbent rá igazi hivatására, itt érlelődött meg benne lassanként a prédikátor-rend megalapításának gondolata. (V.ö. San Domenico, pp. 8-16.)

Mi – kellő ismeret híján – gyakran lebecsüljük Szent Domonkos ellenfeleit. Pedig ezek a keresztény tannak talán legveszedelmesebb és legnehezebben cáfolható ellenfelei voltak. Mit is tanítottak?

A katarok végeredményben manicheusok voltak. Alaptanuk a jó és a rossz dualizmusa. A rosszat is pozitív léttel bíró valóságnak fogták fel. Ennek következtében van egy jó isten, és van egy rossz; de egyik sem mindenható. Az előbbi teremtette a jót, a lelket és a szellemet, az utóbbi a rosszat és az anyagot. A rossz isten sugallatának engedve, a lelkek egy része vétkezett; büntetésül a testbe költözött. Ezek az emberek. – A vallás célja, hogy az angyali lelkeket kiszabadítsa a test börtönéből. Ez a szigorú penitencia, sőt öngyilkosság által érhető el. Ha az embernek ez a megtisztulása a halál előtt nem sikerül, akkor újra megtestesül a lelke. – Minden, ami a testi életet ápolja, rossz; a házasság rossz; a magánvagyon tilos; a társadalmi rendezettség is rossz; így a szentségek, amennyiben anyagiak, rosszak. Szerintük az Ószövetség a rossz, az Újszövetség a jó isten műve. – Mivel Krisztus a teremtmények legjobbika, világos, hogy nem egyesülhetett igazi, anyagi testtel: csak látszat-teste volt.

A katarok így a társadalmi rendet egy csapásra felforgatták, és ugyanakkor tagadták a keresztény alapigazságokat, nevezetesen a megváltást. Mert: ha Krisztus nem volt valóságos ember, hogy válthatta meg az emberiséget?!…

Hogy mégis annyi híve akadt ennek az eretnekségnek, azzal magyarázható, hogy az emberek két osztályát különböztették meg: a tökéletesekét és a nem-tökéletesekét. Az utóbbiak a maguk módján – ahogy akarták, – élték a közönséges mindennapai életüket. Az előbbiek viszont a tanúk szerint éltek: "megkeresztelkedtek", a házastársukat elhagyták, de különben átadták magukat a természetellenes bűnöknek; a tan "szigorú követői".

Ezekkel kellett Szent Domonkosnak megküzdenie. Mily nagy felkészültségre volt szüksége! Főképpen, ha hozzávesszük, hogy ezek az eretnekek tökéletesen ismerték a Szentírást, és belőle kiszakított idézetekkel bizonyítottak. Valóban: sikeresen csak egy Domonkos szállhatott velük szembe, aki egyetemi évei alatt először mint studens, azután mint tanár tökéletesen magáévá tette az akkori teológiát s főképpen a Szentírást. Most jobban értjük, miért hordozta magával az Evangéliumot és Szent Pál leveleit. Gondviselésszerű volt az is, hogy egyetemi évei alatt állandóan tanulmányozta Szent Ágoston műveit. A rossz eredete, a kegyelem problémája, a megváltás helyes fogalma: mindezt Szent Ágostontól tudta, belőle ismerte, – s a kor szokása szerint – valószínűleg nagyrészt kívülről is tudta a megfelelő ágostoni szövegeket.

Domonkos ellenfelei különben a katarok legintellektuálisabb képviselői, köztük nagyrészt hitehagyott papok, tanárok, püspökök és kanonokok voltak.

A vita külső körülményei is kedvezőtlenek voltak Domonkosra nézve. Az ellenfél ugyanis könnyen jöhetett gyakorlati ellenvetésekkel. És a köznép előtt ezek jobban hatottak, mint az észérvek. Így például Montrealban az egyháziak erkölcsi romlottsága képezte a vita főtárgyát. Mily könnyű dolguk volt az eretnekeknek! Anyagiasság, tudatlanság a papságban; náluk szegénység és képzettség! S mindezen ellenvetésekre felelni úgy, hogy a valóságban is megoldják a nehézséget. Mert ha nem úgy történt volna, akkor az intellektuális katarok csaptak zajt, és a tanulatlan nép előtt látszat szerint ők győztek, s így kipisszegték őket. Szinte emberfeletti vállalkozás volt az ilyen vita. Meg is értjük, hogy a ciszterciták fáztak az ilyenfajta hitvitázó térítgetéstől, s amikor csak tehették elmentek, és visszahúzódtak apátságukba.

III. Egyedül Szent Domonkos maradt kinn a harctéren. Hiszen Diego nemsokára már meghal, s Domonkosra szakad a misszió egész terhe.

Domonkos maradt, mert végre megtalálta önmagát, megtalálta igazi hivatását. Rendalapításra még nem gondol, ez azonban az önmagára való rátalálásból majd természetszerűen fakad. De Domonkosban már most megtaláljuk a dominikánus típus sajátos vonásait, mint ahogy a férfiú, még mielőtt apa lett volna, magán viseli alapítandó családja tipikus vonásait.

1) Domonkos ízig-vérig apostol. Ahhoz, hogy apostol legyen, kell, hogy tudása legyen; kell, hogy mély imaélete, Isten-szeretete legyen; apostoliságának feltétele a szegénység, – s ez a katarokra való tekintettel különösképpen kihangsúlyozódik! Mindez azonban csak előfeltétel, termőtalaj, kedvező légkör. Az apostoliság a maga teljes és kiforrott formájában az apostoli akció. Ez Domonkosban annyira kidomborodik, hogy ha nem vennénk tekintetbe a benső, lelki életét, egészen hamis képet alkothatnánk róla magunknak. Csak képzeljük el: heteken át vitatkozni egy helyen, komoly ellenséggel, elfogult hallgatóság előtt; s utána továbbmenni, újrakezdeni micsoda fárasztó, állandóan készenlétben levő aktivitás!…

Szent Domonkos nem a világtól elvonult remete, nem csak kontempláló "üvegházi növény", nem "szobatudós". Szent Domonkos apostol, a legaktívabb apostol. Szent Domonkos nem fél az emberektől, az ellenféltől. Tud védekezni, tud támadni is. Szent Domonkos nem ijed meg az élet valóságszerűségétől, az erkölcsök romlottságától. Mennyi erkölcsi piszokkal kellett találkoznia a viták alkalmával, mennyi drasztikus kétértelmű megjegyzést kellett hallania; s ő nem szalad el előlük, nem pirul el, mint egy kislány; nyugodt, határozott, komoly és mégis könnyed, előkelő, nagyvonalú, mindig kész felelni, és mindig kész támadni…

Szent Domonkos ezt a sajátos vonását rányomta Rendjére is. Rendünk virágzása korában mindig aktív, mozgékony; csak dekadenciája idején steril, tehetetlen. A múlt dicsőségén kérődzni és nem dicső jelent teremteni: mindig elfajulásnak a jele. [Nikolett11]

Ez az aktivitás más jelleget ölt a lektornál (gondoljunk Szent Tamásra!), mást a hívek apostolánál (gondoljunk például Ferrer Szent Vincére!); de a maga nemében mindkét dominikánus életmódnak a lehető legteljesebb aktivitásra, életközlésre kell törekednie. rendtartományunk ezen a téren is tarthatna lelkiismeretvizsgálatot!…

2) Szent Domonkos másik vonása is kidomborodik, s ez adja majd meg a dominikánus apostoliság faji, sajátos jellegét. Ez Szent Domonkosnak félreérthetetlenül intellektuális, értelmiségi jellege.

Intellektuális jelleg itt nem jelent annyit, hogy a dominikánus kizárólag intellektuális társadalmi osztályok pasztorációjával foglalkozik. Ez egészen hamis felfogás lenne, s végeredményben csak értelmi gőgből fakadhatna. Szent Domonkos mindenki apostola volt, és a köznép is rajongott érte. Ezen a téren is igaz: "aki tud nagyobbat tenni, az tudja a kisebbet is". Ha valaki intellektuális osztályok apostola is, – feltéve, hogy apostoli buzgóság és szeretet fűti, – az az egyszerűbb nép lelkével is tud foglalkozni. De megfordítva nem áll!…

Szent Domonkos ezen felelősségének tudatában volt. Szent Ferenc is prédikált, és Szent Domonkos is: de mily egészen más módon!… Szent Ferenc nem is prédikált, csak beszélt, beszélt az Úristenről, a szeretetről; és beszélt az állatoknak; testvéreknek nevezte a földet, a Napot, a csillagokat; nem akart más lenni, mint az Úristen szeretetének pacsirtája… Ő nem tanult, nem vitatkozott; bölcseleti és teológiai kérdésekre "formában" nem tudott felelni; mást észérvekkel megtámadni, sarokba szorítani nem tudott, de nem is akart volna.

Mily egészen más Szent Domonkos!…

Tudását mintha csak életszentségéhez szabták volna… Igazi szónok és vitatkozó, hitvitázó. Ha új vidékre kerül, felkeresi a városokat, várakat, ahol sok az eretnek, ahol sok az ember, és ahol nagyobb az értelmiség. S ha egy városban eretnek vezér székel, nem kerüli ki, egyenesen hozzá megy, udvariasan megkéri, hogy nyilvános vitát tarthasson vele és a többiekkel.

S ha az engedélyt megkapta, gazdag tudása fegyverzetével megkezdi a támadást, vitatkozik, védekezik, támad mindig, míg ellenfelét szét nem szaggatta, vagy legalábbis hallgatásra nem bírta. Kinek nem jut eszébe a "Domini canis", [Nikolett12] "az Úr kutyája", az ugató vagy fáklyával világító Úr kutyája?!…

Érdekes! Szent Ferenc "seraphicus Franciscus", Szent Domonkos – "apostolicus Dominicus" lett. Valóban, mily hasonló Szent Domonkos Szent Pálhoz!… Ő a XIII. század Szent Pálja!…

Rendünk intellektuális vonását meg is őrizte. A Rendnek egyetemi katedrákra való aspirációja, Szent Tamás tomizmusa, továbbá a Tamás kommentátorok, teológusok, teológiai magiszterek végeláthatatlan sora nem jelent eltérést, kisiklást a Rend eredeti életeszméjétől. Mindez Szent Domonkos életeszméjének szigorúan logikus, egyenes vonalú továbbfejlődése és kibontakoztatása…

Kell, hogy Szent Domonkos felelősségérzetével mi is nekünk megfelelő munkatér után nézzünk. Nem mintha a legigénytelenebb munka bennünket nem kötne le, de sajátos rendeltetésünket nem fejthetjük ki mindenütt.

Az Egyháznak intellektuális igényei mindig vannak és mindig lesznek. Épp ezért Rendünk sohasem lesz korszerűtlen. Azaz: korszerűtlen lesz valahányszor elveszíti eredeti jellegét: intellektuális teológiai jellemvonását.

Ilyen igények nálunk Magyarországon is vannak, és a jezsuiták, a bencések fel is fedezték ezeket. Mi nem igen fedezhettük fel, mert nem igen volt rátermett emberünk.

Ezen idővel változtatnunk kell! Idővel, mert ha sokat vállalunk, amikor nincs emberünk, Rendünk jó hírének többet ártunk, mint használunk.[Nikolett13] Változtatnunk kell, és ennek a megkezdése már a fiataloknak is a dolga! Szent Domonkosban felismerni igazi életeszméket, rendeltetésünket!… E rendeltetésünk teljes, integrális megvalósítására törekedni és hosszú, türelmes, következetes lankadatlan munka által folyton készülni mindnyájunk szent feladata!…

XIII.

Szent Domonkos a prouille-i zárdát alapítja

I. Szent Domonkos életének új fejezete a prouille-i zárda alapítása. Ha katarokkal folytatott vitákban magára és hivatására talált, azt kell mondanunk, hogy a prouille-i zárda alapításával rendalapítói tevékenységét is megkezdi.

Hogyan jött Szent Domonkos erre a gondolatra?

Ne gondoljunk semmi előleges eltervezésre. A környezete, az Egyház szükséglete együttesen hozták létre a prouille-i zárdát, a dominikánus élet szerény bölcsőjét.

A prédikátorok – mondottuk, – a montreali vita után szétszóródtak. Domonkos az eretnek vidék szívében telepedett le, Fanjeaux-ban, a Montrealtól pár kilométerre fekvő városkában. Hírhedt volt katarizmusáról. Az egész előkelőség s ennek következtében az egész lakosság is eretnek volt. Az eretnekeknek kedvezett a vár ura, Forti Vilmos is.

Ebben a városban az eretnekek gátlás nélkül gyakorolták a maguk vallását. A "consolamentum" kiszolgáltatása meg a "melioramentum" meg ünnepi, fanatikus felvonulások napirenden voltak. A "consolamentum" keresztségféle szertartás volt. Az eretnekek szerint: eltörölte a bűnöket, biztosította az örökéletet. A rítus teljesen egyszerű: a felvevő elmondja a Miatyánkot, s a pap az illető fejére teszi a kezét. Súlyos kötelezettséggel járt viszont a "consolamentum": lemondás a házassági életről, hús-tejételektől való tartózkodás. Épp ezért a hívek vonakodtak felvevésétől, és elhalasztották életük utolsó pillanatáig. – A hívek viszont gyakran gyakorolták a "melioramentumot", hogy a "consolamentumot" kiérdemeljék. Ez a következőképpen játszódott le: nagyobb szobában gyűltek össze; fehér abrosszal leterített asztalon Szent János evangéliuma; előtte imazsámoly. A hívek letérdeltek, összekulcsolták kezüket, meghajtották fejüket, és alázatosan kérték a papot, hogy áldja meg őket, hogy kiérdemelhessék a "consolamentumot".

Az eretnekségnek ebben a fészkében, Fanjeaux-ban telepedett meg tehát Szent Domonkos. A haláltól nem félt, a vértanúságot kívánta. A nyilvános szerepléstől nem tartott. Amikor vitatkozott, cáfolt, bizonyított, egészen elemében volt. Erős, kevéssel beérő természete, a böjtben való jártassága arra is alkalmassá tették, hogy a katarok tüntető szigorával felvegye a harcot.

Az Úristen meg is áldotta Domonkos bátor fellépését. Fanjeaux-ban megismétlődött a Montreal-ban történt tűzcsoda. Más eredménye is volt azonban!… [Nikolett14]

Domonkos bátor fellépése, természetes vonzóereje és rokonszenves megjelenése, főképpen azonban apostoli buzgalma, őszinte meggyőződése először csak felkeltette sokak kíváncsiságát. Majd a város előkelő hölgyei, bármennyire megtiltották is nekik, eljártak Domonkos előadásaira, és végül nem tudtak ellenállni szavának. Így egyszerre kilencen tértek meg. A történet szerint: arra kérték Domonkost, mutassa meg nekik, kinek szolgáltak eddig. Erre megjelent az ördög macska-kutya-tehén szörny alakjában.[Nikolett15]

Ez a megtérés, természetesen, nagy feltűnést keltett, és az eretnekeknek, akik épp az arisztokráciára támaszkodtak, s főképpen a nőkre, nagy veszteséget jelentett.

Nagyon valószínű, hogy mások is követték ezen első konvertiták példáját, s Szent Domonkosnak gondoskodnia kellett arról is, hogy valahol elhelyezze azokat, akik egészen lelkiéletet akartak élni. S amikor Domonkos ezt az eléje merülő kérdést megoldotta, bizonyos értelemben csak megvalósította az Egyházban azt, amit a katarok már a XII. század óta tettek.

A katar mozgalom egyik indítéka – kétségtelen – a tökéletesebb, benső élet utáni vágy volt. Ezért a katarok közösségeket alapítottak férfiak és nők számára. Ilyen közösségekben a férfiakat apostolaikká képezték ki, a nőket pedig egyszerű, szegényes, tiszta életre tanították. A szülők szívesen adták be gyermekeiket az ilyen zárdákba. Egyrészt, mert ott nevelésben részesültek, másrészt, mert a szűkös gazdasági viszonyok erre kényszerítették őket. A nemesség a földbirtokok felaprózódása következtében elszegényedett. Bizonyos szerzetesi közösségek tehát a szociális élet egyensúlyának a feltételei is voltak.

Érthető tehát, hogy Domonkos is zárdalapításra gondolt. Egyrészt a megtértek tökéletesség utáni vágya, másrészt eltartásuk és védelmük is megkívánta ezt.

Szent Domonkos felhasználta Berengarius narbonne-i püspök jelenlétét Carcassone-ban, és megkérte őt, hogy járuljon hozzá az új zárda eltartásához. Berengarius, akinek érdeke volt, hogy katolikus voltáról tanúságot tegyen, kedvező feleletet adott. Ez körülbelül 1207-ben történhetett. Később Fulko toulouse-i püspök nekik adta a Prouille területén fekvő Mária-szentélyt és más javakat is. Szent Domonkos néhány társával együtt szintén leköltözködött Fanjeaux-ból, és meghúzódtak egy – a templom közelében fekvő kis épületben. Így lesz Prouille Szent Domonkos "legidősebb gyermeke"; ahogy Ő szokta mondani: az Ő "ültetvénye", a "szent prédikáció" új sugárzó pontja, a dominikánus élet bölcsője.

II. Vessük fel most a kérdést: milyen cél lebegett Szent Domonkos előtt, amikor a prouille-i zárdát megalapította? Csak véletlen-e ennek az apácazárdának az alapítása, vagy szorosan hozzátartozik- e Szent Domonkos apostoli életéhez?

Újabban Scheeben vetette fel e kérdést, s arra a következtetésre jutott, hogy Szent Domonkos akarata ellenére lett zárdalapító, s hogy az apácák többféle metamorfózison mentek át: 1206-ban misszionárius apácák, 1212-ben ciszterciek, 1213-ban beginák, 1218-ban ágoston-rendiek, s csak 1219-ben domonkos-rendiek. Ez az állandó "vedlés" már önmagában is oly nevetséges, hogy nem is szorul cáfolatra. Scheebennek különben is semmi különös bizonyítéka nincs, csak egy hamis feltevése van. Az tudniillik, hogy Szent Domonkos egyáltalán nem is akart rendet alapítani.

Abban igaza lehet Scheebennek, hogy Szent Domonkos nem akart apáca-rendet alapítani önmagában. Sőt, mivel a zárda 1213-ig egyes okmányokban "apátság" címét viseli, nincsen az sem kizárva, hogy Szent Domonkos – nem tudván még, – hogy majd apostoli férfi rendet fog alapítani, azon volt, hogy a prouille-i zárdát a ciszterciek joghatósága alá vesse.

Ha ez is lett volna Domonkos szándéka, semmi sem bizonyítja, hogy e mellett a szándéka mellett kitartott, amikor a Rend alapításának a gondolata már megérlelődött benne. Sőt, az események az ellenkezőt bizonyítják: a különböző adományozási oklevelekben Domonkos és nem Diego vagy Fulko neve szerepel; Domonkos a lelkiigazgatója az apácáknak; később mindig különleges szeretettel emlékezik meg Prouille-ról, és azon van, hogy a férfi rend mellett a női ágat is mindenhol meghonosítsa. Mindez mutatja, hogy Domonkos a női rendet apostol Rendjének szerves részeként fogta fel.

Amikor Prouille-t megalapítja, még nincsen egészen tisztában teljes rendalapítói tervével. Egyelőre még nem gondol rendalapításra, hanem csak a prédikáció minél hatásosabbá tételére. Felismeri, hogy apostol tervének megvalósításában a nők is jelentős szerepet visznek. Már természetüknél fogva is fogékonyabbak, hajlíthatóbbak, lelkesíthetők. A nőkkel való foglalkozás rá nézve nem veszély, s nem is kötik le egészen. Túlságosan normális ahhoz, hogy nőgyűlölő legyen, s szent ahhoz, hogy a női pasztoráció veszélyt jelentsen számára. Hozzájárult az előbb vázolt szociális és gazdasági szükséglet is. Szent Domonkos azonnal kész volt tervével, s azonnal végre is hajtotta azt: vallási közösségbe vonja a megtérteket.

De egy pillanatra sem veszíti szem elől apostoli hivatását. Társaival Ő is Prouille-ba költözik, s az lesz a misszió gyújtópontja és kiindulóhelye. S ha arra gondolunk, hogy Szent Domonkos első leányai között egészen angyali lelkek és szentéletű nők voltak, kételkedhetünk-e abban, hogy Domonkos csakhamar felismerte imájuk hathatós támogatásának a szükségességét, önmegtagadó életüknek az apostoli tevékenységre való üdvös hatását és áldását?! Prouille-ban tehát csírájában megvan már az "egész" Domonkos-rend. Ott van az alapító; ott vannak az apostolok, akik ott tartózkodásuk alatt igazán egészen szigorú szerzetesi életet élnek; ott van a női ág, a későbbi "másod-rend", amely imájával és önmegtagadó életével támogatja az apostolok munkáját.

Domonkos fejlődésen ment át. Az eredeti pusztán vándor-pasztorációt helyhez rögzíti, és egy helyből sugározza ki, küldi ki testvéreit; egy helyből jár ki az apostoli útra. Zárdája sokban hasonlít a katarok vallási közösségeihez, s ekképp az ellenséget saját fegyvereivel győzi le. Sokban hasonlatosságot mutat fel a premontreiek kettős zárdájával is.

Mindez még tovább fog fejlődni, még Domonkos életében is, s megérik halála után. A szociális, gazdasági helyzet megváltozik, de a dominikánus élethivatás: a szmlélődésből táplálkozó, az ima és az önmegtagadás által természetfölöttileg megtermékenyített apostoli akció nem! [Nikolett16]Ez lényegében, noha még keretek nélkül, Prouille-ban már megvan, és ez változatlanul megmarad és tovább működik Rendünkben: öröké aktuális marad, mert az Egyháznak örök szükségletét van hivatva fedezni.

III. Mindezekből sok tanulságot vonhatunk le.

Az egyik az lehetne, hogy a dominikánus apostol ugyan, de nem állandóan kint szolgáló vagabundus. A dominikánus mindig visszatér a zárda magányába. A zárdának magánynak kell lennie!… Azért, hogy ott – esetleg – elvesztett erejét helyreállítsa, szellemileg meggazdagodjék, lelkileg a kontemplációban felfrissüljön, és a testvéri közösség szeretetében a lelkek iránti buzgalmát és szeretetét mindinkább megmentse, természetfölöttibbé tegye…

A másik tanulság az lehetne, hogy általában a női szerzeteseket becsülnünk és tisztelnünk kell. Nem jó szellemre vall, ha egy pap az apácákat mindig csak gúnyolja, lemosolyogja. Igaz, vannak hibáik, s ezek női, asszonyi hibák, de a férfi szerzetesekben épp annyi hiba szokott lenni. S ha az önfeláldozó nagylelkűséget nézzük, s a jóakaratú törekvést, bizony, az apácák sokszor megszégyenítenek bennünket.

Közelebbről vegyük szemügyre a harmadik tanulságot: a szemlélődő (II.) rend szerepét a dominikánus rendben. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ahol nincs ez a rend, ott még nincs meg a teljes intenzitású dominikánus élet, s részben épp azért nincs meg, mivel hiányzik ez a nővér ág.

A szemlélődő ág a természetfölötti működésnek hátvédje és támasza. Minél nagyobb egy dominikánusban a lelkek iránti buzgalma, annál inkább tudatára ébred annak, hogy minden, amit tesz és mond: prédikáció, intés, buzdítás, tanítás, szervezés: mindez csak nagyon kevés és nagyon elégtelen. A lelkeket a pap szava és példája csak akkor alakítja át, változtatja meg, ha Isten kegyelme is hozzájárul. S az igazi apostol állandóan érzi eszközeinek elégtelenségét, érzi saját gyarlóságát, bűnös voltát, tudja, hogy egymagában elégtelen ahhoz, hogy Isten kegyelmét a lelkekre levonja, kiérdemelje. Épp ezért minél természetfölöttibb egy apostol, annál inkább érzi mások imája támogatásának a szükségét. Így nézve, a szemlélődő ág valóban az apostoli dominikánus rend szerves egészéhez tartozik. Ők vannak hivatva arra, hogy állandó imájukkal, tisztán – külsőleg! – kontemplatív életükkel, főképpen önmegtagadásaikkal Isten kegyelmét kiérdemeljék, levonják a tevékeny apostolokra.

Az ő életformájuk külsőleg merőben szemlélődő, de azért mégis "prédikátor" nővérek ők, mert lelkületük egészen apostoli, és rendeltetésük lényegében apostoli: egy rendnek szerves részét alkotják.

Szent Domonkos, amikor az apácazárdát meg akarta alapítani, illetőleg megalapításának gondolatával foglalkozott, egy este felment Fanjeaux platójára, ahonnan gyönyörű panoráma nyílik a prouille-i völgyre.[Nikolett17] Ott imádkozott. Egyszer csak egy tüzes gömböt látott alászállni az égből. És az a prouille-i kis Mária-templom fölött állapodott meg. Ez az eset ugyanazon órában három napon át ismétlődött.

Szent Domonkos megértette az égi jelet…

Amikor P. Lacordaire a Rend visszaállításán gondolkodott, ő is Fanjeaux-ban járt. Esténként imádkozott a Seignadau-n. És akkor ugyanaz a látomása volt, [Nikolett18]mint egykor Domonkosnak, és az övé is három napon át ismétlődött. Fanjeaux egész lakossága szemlélte a csodás jelenetet, és írásba is foglalták. P. Lacordaire is megértette az égi jelet…

XIV.

Szent Domonkos és a Rózsafüzér

I. 1) Szent Domonkosról szóló előző elmélkedésünkben láttuk, hogyan alapította meg Domonkos a katarok egyik fő fészkének közelében Prouille-ban az első domonkos-rendi apácazárdát, mely azonban nemcsak apácazárda, hanem vele együttműködő apostolok otthona, gyűjtőhelye is. Mondottuk, hogy ezt a zárdát joggal nevezhetjük a rendi élet bölcsőjének. A dominikánus szellem ugyanis már megvolt, csak a megfelelő szervezkedés, keret hiányzott még. Szent Domonkos természetfölötti szellemére vall, hogy előbb vetette meg a férfiak elsőrendjének természetfölötti hátvédjét, a szigorú életmódú, engesztelő, vezeklő női rend alapját, s csak utána látott hozzá magának a férfi rendnek részletesebb szervezéséhez. A prouille-i zárdaalapítás 1207-ben történhetett.

Amennyire a nagyon is hiányos krónikák, feljegyzések következtetni engedik, ez a prouille-i missziós központ csakhamar virágzásnak indult.

Ami az anyagi alapot illeti, mondottuk, hogy maga Berengarius, az eretnekség hírében álló narbonne-i érsek tette az első lépést, és ajándékozta Domonkosnak Szent Márton szentélyét és környező földjét a tizedszedés jogaival együtt. Fulko, toulouse-i püspök, viszont a prouille-i Szűzanya szentélyét ajándékozta nekik. Diego, Szent Domonkos spanyolországi püspöke, ebben az időben ment haza Spanyolországba, hogy egyházmegyéjéből is anyagi segítséget hozzon a toulouse-i alapításnak; visszatérni azonban már nem tudott, mert Spanyolországba érve, hamarosan meghalt. Ilyenformán Szent Domonkos magára maradt: a prouille-i misszió minden terhe s gondja az ő vállára nehezedett.

Az isteni Gondviselés azonban gondoskodott Domonkos műve fennmaradásáról. Még ugyanabban az esztendőben, 1207 Nagyboldogasszony napján egy földesúr feleségével és az egész falu lakóival együtt vagyonukat és mindenüket a prouille-i zárdának és elöljárójának, "Domonkos úrnak", adományozzák, s kezébe teszik le a hűségesküt. Ez a földesúri család mindeddig katar hűbéruraknak volt alávetve, s ezen adományozás által felszabadult e számukra oly nehéz és kellemetlen alávetettségtől, és Szent Domonkos hűbérese lett.

Természetes, hogy nem az egész falu, sőt talán még a házaspár maga sem jött el Prouille-ba lakni, a hűbéri jogok azonban a prouille-i zárdát illették. Segítve mind a két félen volt: Szent Domonkos számra megvolt egy bizonyos nagyobb anyagi alap és segítség; az illetők számára viszont sokkal előnyösebb és könnyebb volt Szent Domonkos hűbérurasága, mint katar uraké.

Joggal feltételezhető, hogy hasonló adományok máskor is történhettek. Ezeknek a tényeknek megvolt a maguk haszna a katolikus misszió szempontjából is. Teljesen eretnek vidéken, Prouille körül, egyszer csak a katolikus élet kezdett újjáéledni, újra virágzani, sőt mindinkább tért hódítani. Abban az időben ez csak úgy történhetett akadálytalanul, ha az áttértek jó része egyszersmind hűbéruraságot is változtatott. Ilyen tömeg áttérése a katolikus misszió tekintélyét hihetetlen módon megnövelte.

Szent Domonkos szavának különben is megvolt a maga áldásos hatása. Amikor Diego visszatért hazájába, Domonkos elkísérte őt, de útközben a toulouse-i püspök hozzájárulásával a környéken tartózkodó valdensek között missziót tartottak. Pamiers-ben tartották meg a hitvitákat, és az eredmény rendkívüli volt. Nemcsak a nép köréből tértek meg sokan, hanem még az eretnekség fő képviselője: Huescai Durandus és társai is hajlandónak mutatkoztak visszatérni az Egyházba. El is mentek III. Incéhez, s ez visszafogadta őket, sőt megengedte nekik, hogy kongregációt alapítsanak "Katolikus Szegények" néven. Később Spanyolországban a dominikánusok joghatósága alatt éltek, fehér ruhát és sötét köpenyt hordtak, s lassanként egészen beleolvadtak a Rendünkbe.

Itt Pamiers közelében, a misszió befejeztével, búcsúzkodtak el egymástól Domonkos és püspöke, hűséges munkatársa, Diego. Majd Domonkos visszatért zárdájába Prouille-ba.

Milyen lehetett Szent Domonkos élete Prouille-ban? Erről semmi határozottat nem tudunk. Az biztos, hogy alig különbözött előző életmódjától. Íme: önmegtagadás, prédikáció. S alig különbözött a későbbi éltétől: szeretettel, szigorral, türelemmel és megértéssel vezette a rábízottakat.

Szeretnénk azt is tudni, hogyan foglalkozott az újonnan megtértekkel; hogyan prédikált; hogyan imádkoztatott a hívekkel. Mindezekről hallgatnak a krónikások.

Csak egy késői, nagyon késői legenda oktat ki bennünket arról, hogy Szent Domonkos ebben az időben kapta volna meg a Szűzanyától a Rózsafüzért, s lett volna azóta a Rózsafüzér terjesztője.[Nikolett19]

2) A legújabb korban nagy vita indult meg a dominikánus írók körében a Rózsafüzér eredetére vonatkozólag. Lássuk a különböző vélemények érveit, hogy ilyen, számunkra oly közel fekvő kérdéssel egészen tisztában legyünk!

A Rózsafüzér-legenda a mai formában, valóban, még csak a XV. századból származik. A XV. század végén Alanus de Rocca már nagyban kiaknázta ezt a legendát. De semmiféle előbbi korra visszamenő, hasonló dokumentumunk nincs.

A modern kritikusok kutatásai és okoskodásai előtt a mostani század elején egyes történészeink, akik között kimagaslik Esser püspök alakja, – a mi rendtartományunk tagja! –, a krónikások egyöntetű hallgatásából kiindulva, arra a következtetésre jutottak, hogy a Rózsafüzér nem Szent Domonkostól származik, hanem csak a XV. században keletkezett.

Ezzel szemben mások, mint P. Mortier s újabban mind többen továbbra is fenntartják a Rend hagyományos véleményét, s a Rózsafüzért valamilyen úton-módon Szent Domonkosra vezetik vissza.

Melyik félnek van igaza?

A megoldás alapelvéül a következő meggondolásokat vehetjük:

a) A XV. század óta a hagyomány a Rózsafüzért Szent Domonkosra vezeti vissza. Az Egyház, főképpen a pápák különböző körleveleikben ezt a hagyományos felfogást teszik magukévá. Nem hittételszerűen teszik ezt, de azért a hagyományos tételt mégiscsak megerősítik saját tekintélyükkel is.

b) A hallgatásból történő bizonyítás egymagában nagyon is gyenge érvet szolgáltat csupán. Ha a források valamiről hallgatnak, még nem következik, hogy az a dolog nem történt meg, vagy nem volt meg. Viszont a hallgatásos érvet nem is szabad lekicsinyelnünk, amikor egy-egy forrásnak meg kellene említenie valamit, és ezt csakugyan nem teszi, erős a valószínűsége, hogy nem volt meg az illető dolog. Szent Domonkos életrajzírói, beleértve a Vitae Fratrum-ot is, azon vannak, hogy Szent Domonkos életét leírják, s felvázolják, milyen módon szokott imádkozni, és – nem említik a Rózsafüzért! Pedig kellene, hogy ilyen alkalommal megemlítsék! S ez egészen erős ellenérv.

c) Ehhez járul még a Rózsafüzér-legenda hamis beállítása. A legenda azt mondja, hogy Szent Domonkos elkeseredett és elcsüggedt sikertelenségei miatt. S ekkor megjelent neki a Szűzanya, és módszere megváltoztatására bíztatta: ne vitatkozással, hanem imával térítgessen! És megtanította a Rózsafüzérre. Szent Domonkos meg is fogadta tanácsát, s erre az emberek tömegesen kezdtek megtérni. A legendában feltételezett elkeseredés Domonkos részéről nem valószínű, mert életrajzírói éppen ebben a korban történő nagy megtérésekről számolnak be. Gondoljunk csak egy egész falu megtérésére; gondoljunk Huescai Durandus megtérésére; a toulouse-i püspök és a narbonne-i érsek jóakaró támogatására: s akkor nem értjük meg, miért csüggedett volna el annyira Szent Domonkos?! Különösen, ha meggondoljuk, hogy Ő egyáltalán nem volt oly csüggedésre hajló természet, hanem bátor, kezdeményező, férfias, makacsul kitartó jellem…

A legenda tehát nyilvánvalóan inkább a Rend kebelében keletkezett bizonyos antiintellektuális irányzatnak – amely már a "Vitae Fratrum"-ban kifejezésre jut! – a visszhangját mutatja. A legenda által ez az antiintellektuális, stúdiumellenes irányzat kívánt felülről megerősítést nyerni.

d) Viszont az is igaz, – ez meg a hagyományos tétel védőinek kedvez, – hogy a hagyományos tétel fenntartása nem jelenti azt, hogy a Rózsafüzér mai tizenöt tizedes alakjában származik Szent Domonkostól, hanem valamilyen kezdetleges, csíraszerű formájában vezethető vissza őrá. Ezt kísérli meg P. Mortier és P. Petitot is.

Kinek van igaza?

Legyünk alázatosak! – Tekintve a Rend és az Egyház hagyományát, a védelmezés a hagyományos tételnek kedvez. Ez annyit jelent, hogy csak komoly érvek alapján szabad a hagyományos tételtől elfordulnunk. A kérdés tehát: vajon a hallgatásos érv a maga egyöntetűségével, ilyen komoly alapot nyújt-e nekünk, hogy feladjuk a hagyomány tanát? A felelet: igen, hacsak nem lehet ezen hallgatást másképp is megmagyaráznunk. Ezt a magyarázatot kísérli meg P. Mortier és P. Petitot.

P. Mortier a következőképpen oldja meg a nehézséget: a Rózsafüzér kezdetben nem új imaforma volt, hanem új prédikációs forma. Szent Domonkos prédikált, közben-közben megszakította beszédét, és Üdvözlégyeket imádkoztatott. Akkoriban az Üdvözlégynek a fele volt meg: "Jézus"-ig. Csak később lett a ma ismert imaformává S akkor kezdték láncon számlálgatni az Üdvözlégyeket. Ezért nem beszélnek a források a "Rózsafüzér"-ről mint ilyenről.

Ez mindenesetre nagyon zseniális megoldás. P. Petitot azonban nem tartja egészen kielégítőnek. Szerinte, ha Szent Domonkos újfajta prédikációs módot kezdett volna meg, életrajzíróinak azt éppúgy fel kellett volna jegyezniök, mintha egy újfajta imamódot vagy ájtatosságot ajándékozott volna a népnek.

Petitot tehát megelégszik azzal, hogy kimutatja: Boldog Rómeónak, aki 1220-ban lépett a Rendbe, s 1261-ben halt meg, halálos ágyán Rózsafüzér volt a kezében, és övéit a Rózsafüzér elmondására buzdította. De a Rózsafüzér eredetét életrajzírói nem reá viszik vissza, nem neki tulajdonítják. Ilyenformán már egészen Szent Domonkos közelébe jutottunk. A hallgatást Petitot úgy magyarázza, hogy a Rózsafüzér kezdetben az egyszerűek imája volt, a tanulatlan népé, akik nem tudtak latinul, és épp ezért az életrajzírók, Szent Domonkosról szólva, elhallgatják a Rózsafüzéres imáját.

Meg kell vallani, hogy egyik megoldás sem teljesen kielégítő. Petitot-é sem, mert Boldog Rómeó életét egyrészt szintén csak a későbbi századokban írták, másrészt pedig, mert nagyon furcsa ez az álszeméremből történő egyöntetű hallgatás.

Viszont a két kísérlet azt mutatja, hogy e hallgatás korántsem olyan érv, amely miatt el kellene vetnünk a Rózsafüzér domonkosi eredetét, mert más módon is magyarázható, s talán egy újabb dokumentum felfedezése után még jobban magyarázható lesz.

Ha pedig Boldog Rómeó Rózsafüzér-tiszteletét igaznak vesszük, – az, hogy életrajzírója később élt, még nem bizonyítja az ellenkezőjét! – akkor azt kell mondanunk, hogy közvetlen Szent Domonkos után a Rózsafüzér imádkozása Rendünkben már létezett. Viszont, ha ekkor már létezett, s Rendünkben elterjedtségnek örvendett, akkor valószínűvé válik, hogy valamilyen formában Szent Domonkos előtt is ismeretes volt…

Vegyük hozzá, hogy más Rendek is ismerték a Rózsafüzért a későbbi századokban, és sohasem tiltakoztak a dominikánusok azon állítása ellen, hogy a Rózsafüzér Szent Domonkostól származik.

Mindezt egybevéve, a következőket állapíthatjuk meg:

1) A hallgatás érve a jelen esetben nem oly erős, hogy miatta a hagyományos felfogást mint hamisat vagy alaptalant elvessük.

2) A hallgatást már elég valószínű, noha mindeddig még nem egészen kielégítő feltételekkel lehet megokolni, úgy, hogy a hagyományos felfogást továbbra is vallhatjuk, nem mint történetileg bebizonyított tényt, hanem mint hagyományos tényt, amelynek az ellenkezőjét sem bizonyították be.

3) Több, mint valószínű, hogy Szent Domonkos a Rózsafüzért nem ismerte mai formájában, s nem valószínű, hogy tudatosan mint újszerű prédikációs típust használta volna.

4) Valószínű, hogy a Rózsafüzér a Rendben fejlődött ki, s valószínű, hogy hajszálgyökerei egészen Szent Domonkosig nyúlnak vissza. De e hajszálgyökereket mi követni – legalábbis a jelenben meglévő dokumentumok alapján – nem tudjuk. Csak annyit sejtünk, hogy vagy Szent Domonkos köré vagy egyik közvetlen tanítványa köré fonódnak…

5) Akár Szent Domonkostól ered tehát a Rózsafüzér, akár nem, annyi biztosnak látszik, hogy Rendjéből fakadt, és a domonkosi lelkület örökségének fogható föl.

II. Érdemes, hogy a Rózsafüzér e dominikánus jellegén kissé elgondolkozzunk!…

a) Helytelen lenne, ha a Rózsafüzért, csak azért, mert nem vezethető vissza egészen nyilvánvalóan Szent Domonkos személyére, lebecsülnénk emiatt vagy kevéssé szeretnénk. Helytelen lenne, mert egy-egy közösség életében sok minden csak az idők folyamán asszimilálódik, és később mégis e közösség alapjaihoz tartozik. Ilyen például Rendünkben Szent Tamás stúdiuma is. De nemcsak a közösségek életében, hanem az egyének fizikai életében is megvan ez. Így például a gyermeknél, a csecsemőnél, nincsenek meg az úgynevezett másodlagos szexuális vonások, s amikor később már megvannak, mégiscsak az illető személyhez tartoznak, mégpedig szorosan. Azért, mert csíraszerűen már megvoltak, mert az egészben már legalább egzisztenciaszerűen benne foglaltattak.

Így van ez a Rend életében is. A Rózsafüzér csírái már Szent Domonkosban is megvoltak…

Szent Domonkossal nemcsak jogi folyamatosságban lévő, hanem szellemét öröklő rendi közösségnek a benső igénye az volt, hogy e csírákat, szellemének és a körülményeknek megfelelően, esetleg újabb elemek életszerű magába szívásával és magáévá tételével kifejlessze, és így a Rózsafüzért konkrét formájában magából kitermelje. Nem mintha eleve le lehetne vezetni a Rózsafüzért Szent Domonkos életéből, hanem a Rend a Szent Domonkostól örökölt szellemet a maga sajátos életrevalóságával, vitalitásával, konkrét körülményekben alkalmazkodni tudó tehetségével, ebbe az imaformába dolgozta bele, benne testesítette meg.

b) Melyek mármost a Rózsafüzérnek e domonkosi és dominikánus vonásai?

1) A Rózsafüzér a dominikánus prédikátor ajkán, a hívekkel együtt imádkozó apostol ajkán nem más, mint a "contemplata aliis tradere": "a szemlélt igazságokat másoknak át- és továbbadni" – Szent Tamás által megfogalmazott – apostoli elvnek a megvalósítása. Az ige, a prédikáció imádságos kontemplációban (szemlélődésben) fogant. S hogy termékeny legyen, szükséges, hogy a lelkek tanítását ne csak termékeny föld gyanánt befogadják, hanem gondosan meg is őrizzék, ápolják. Viszont a lelkek termőtalaját a hallott ige befogadására s a befogadott ige fejlesztésére legjobban a Rózsafüzér imája készíti elő. A körforgás így teljes: az eredet a kontempláció, az eszköz az akció, a cél és a végpont, ismét a kontempláció, de most már a hívek lelkében.

A Mortier által elgondolt elmélet szerinti "prédikációs-rózsafüzér" ima, ha talán nem is mint eredetét nézve, de mint mintakép okvetlenül odaállítható a dominikánus apostol elé!…

2) A Rózsafüzér imában visszatükröződik a Rend egész kegyelem-tana s ugyanakkor józan realizmusa is.

Kegyelem-tana: amennyiben a Rózsafüzér által, – tehát ima által – kívánja sajátos célját: a lelkek üdvét előmozdítani. Emberi szó, tudás, előadás, ékesszólás sokat számít ugyan, Isten kegyelme azonban mindet kiteszi egymagában, mindent pótol, mindent elér.

Az Isten igéje a hallgató lelkében csak akkor ver gyökeret, ha előbb az ima megnyitja a lelket az Isten kegyelme számára.

A Rózsafüzér még más értelemben is visszatükrözteti a Rend kegyelem-tanát. A dominikánus célja ugyanis a termékeny kontempláció, a termékeny szemlélődés. A szemlélődés az értelem ténye a szeretet és a Szentlélek indítása alatt. A szemlélődés tehát nem mozdítható elő holmi képzelet- vagy akarat-tréninggel, gyakorlattal, hanem elsősorban imával, kegyelemért esdő imával. Talán ezért van, hogy egy jezsuita szívesebben fog elmélkedni, s akaratát elhatározásokkal aktív törekvésekkel kifejlesztésével a jóra edzeni: a dominikánus viszont a kontemplációra akar szert tenni, szívesebben imádkozza a karimát, szívesebben pergeti a Rózsafüzért, mert úgy érzi, hogy itt az aktív rész Istentől jön, és saját aktivitásunkat inkább csak az alázatos kérésre kívánja visszaszorítani.

A Rend józan realizmusa viszont abban nyilatkozik meg, hogy – ismervén az ember természetét: test és lélek egységét: az embernek azt a gyengeségét, hogy testi támaszték nélkül alig tud lelkiéletet élni, – komoly fontosságot tulajdonít a Rózsafüzéres imának, amelyben van lelki elem is: a titkokról való elmélkedés, és testi támaszték is: az imák (Miatyánk, Üdvözlégy) szóbeli elmondása. A legszentebb imádságok állandó ismétlése egyrészt elég anyagi támasztékot nyújt a léleknek, másrészt éppen az ismétlés miatt még a karimánál is kevésbé köti a lelket a betűhöz, szabad szárnyalást enged neki, szabadon elmélkedhet a megváltás nagy titkain. S a Rózsafüzérnél való ismételt elmélkedések révén eljuthatunk az igazi szemlélődéshez is, amelynek az elmélkedés – legalábbis az egyik – fontos és lényeges eszköze.

3) A Rózsafüzérben megvan a Rendnek egész Mária-tisztelete. A Mária-tisztelet pedig ugyancsak domonkosi vonás. Szent Domonkos mély apostoli meglátásából, elgondolásából, törekvéséből fakad. Abból a meglátásból, hogy Isten kifürkészhetetlen akaratából s végtelen jóságából Krisztust Mária által akarta az embereknek adni: nemcsak a megtestesülés nagy pillanatában, hanem az idők végéig Krisztus megváltói kegyelme szétosztásában is. Ennélfogva az apostol, aki azon fáradozik, hogy az ige hirdetése által Krisztus a lelkekben megszülessék, Máriával, a lelkek anyjával való állandó, benső kapcsolat szükségességét érzi, keresi, és ezt a Rózsafüzérben meg is találja. S amennyiben az Ige szolgája, nem is más, mint Krisztusnak, a Nagy Apostolnak a helyettese és küldöttje, s ezért a dominikánus apostol állandóan Máriában, az Ő méhében kíván élni, hogy ott Krisztushoz, a Nagy Igehirdetőhöz hasonlóvá váljék: ott, ahol Krisztus maga is emberi természete szerint formálódott, kialakult…

S mivel a dominikánus, mint igehirdető, elsősorban az Igazság, a testté lett örök Igazság hirdetője, Máriában szívesen szemléli majd az Igazság tükörképét, a bölcsesség székét, és – iskolába jár hozzá…

4) A Rózsafüzér nem lenne dominikánus imamód, ha nem nyilatkoznék meg benne a dominikánus teológiai vonás s ugyanakkor a dominikánus apostoli egyszerűség is.

A dominikánus teológiai vonás a Rózsafüzér-titkok mindent átfogó, az egész üdvtörténetet magába záró szintetikus jellegében nyilatkozik meg. A Rózsafüzér, akárcsak a papi zsolozsma, nem partikuláris, hanem univerzális jellegű. Ennek következtében a Rózsafüzér-ájtatosság nem neveli félre a lelkeket, nem nagyít fel aránytalanul egy-egy misztériumot a többiek rovására, hanem állandóan szem előtt tartja az egészet, s a részeket is az egészben szemléli. Talán innen van, hogy az Egyház legelterjedtebb imája lett. Közös jellege által a Rendből kinőtt, és behálózta az egész keresztény világot: ahogy Szent Tamás is a Rendé, de mint "Doctor Communis" az egész Egyházé lett.

A Rózsafüzér tartalmi, szintetikus, mindent magába záró voltában gyökerezik, és ugyanebben a tartalmi gazdagságban rejlik annak a titka is, miért imádkozhatják egyforma haszonnal a bűnösök, a tökéletesebbek s a szentek; és miért találnak benne – még hozzá mindig újat – az egyszerű, tanulatlan emberek is s a tudósok vagy a legmélyebb teológusok is egyaránt.

A Rózsafüzér ezen általánossága, tartalmi gazdagsága, nagyvonalúsága határozottan dominikánus vonás.

S ugyanakkor meglátszik a Rózsafüzéren az igazi apostoli egyszerűség is. Nem nehéz, nem komplikált, nem nagyon változatos és keresett imamód. Felületes lelkek csak az egyhangúságot hallják ki belőle, s megütköznek az ismert szavak, formulák egyszerűségén és ismétlődésén. Mély lelkek azonban éppen ebben az egyszerűségben lelik üdvüket: az igazság változhatatlanságának jelét s az örökkévalóság előízét találják meg benne…

Íme, egypár gondolat a Rózsafüzér dominikánus jellegéről!… Sok más vonást is lehetne benne felfedeznünk, amelyek lelkiségünk megnyilatkozásáról tanúskodnak a Rózsafüzérben. Ennyi is elég azonban, hogy mind jobban megszeressük és megbecsüljük. Lássuk benne egyik legdrágább rendi örökségünket. Aknázzuk ki gazdagságát, tanuljuk meg helyesen imádkozni! Legyünk azon, hogy a Rózsafüzér szemei termékeny magként hulljanak lelkünk földjére, és százszoros gyümölcsöt teremjenek. Ha jól imádkozunk, mireánk is áll Krisztus szava: "Nektek megadatott, hogy ismerjétek Isten országának titkait." De ha nem jól imádkozzuk, akkor olyanok leszünk, mint a parabolákat meg nem értő zsidók. Róluk meg azt mondja Krisztus: "a többieknek példabeszédekben, hogy látván ne lássanak, és hallván ne értsenek!"

Adja Isten, hogy a Rózsafüzér titkai sohase legyenek számunkra meg nem értett parabolák, hanem lelkünket az örök életre tápláló örök igazságok!

XV.

Szent Domonkos toulouse-i működése

I. 1) Ha eltekintünk Szent Domonkos és társai prédikációs sikereitől, – ezek mégiscsak helyi érdekűek voltak! –, III. Ince kénytelen volt elismerni, hogy tervezett prédikációs hadjárata nem hozta meg a kívánt eredményeket. Az eretnekek Dél-Franciaországban olyan erős, katonailag is megerősített egységet alkottak, hogy megtérítésük békés úton-módon lehetetlennek látszott. Ezért III. Ince végre 1207. november 17-én keresztes hadjáratot indított ellenük. Ugyanazon búcsúkat engedélyezte a harcosoknak, mint valamikor azoknak, akik a Szentföld visszafoglalásáért harcoltak.

A ciszterci apátok egyszerre nagy buzgóságot mutattak. Hogyne, hisz a prédikációban nem bíztak. Mindig azon a véleményen voltak, hogy itt csak fegyveres erővel és adminisztrációval lehet eredményt elérni. A keresztes hadak élére állnak, és maguk is aktív részt vesznek az eretnekek elleni harcokban. A harc a keresztes hadak győzelmével végződik. A vezér, Monforti Simon, lesz az eretnek vidék feltétlen ura. Ezek után a pápai ciszterci követek sorra leteszik az eretnekekkel rokonszenvező püspököket, és helyükbe egészen hithű, – legalább – ciszterci püspököt neveznek ki. (Fulko is cisztercita volt!)

Az összes krónikások és történészek megegyeznek abban, hogy Szent Domonkos nem vett részt a keresztes hadjáratban. Életrajzírói, akik azon voltak, hogy minden tettét följegyezzék, kiemeljék, ilyen részvételt biztosan megemlítettek volna. De ezt sehol sem említik. De ez még nem jelenti azt, hogy Szent Domonkos, noha részt nem vett a keresztes háborúban, helytelenítette volna azt. Sőt Monforti Simonnal való barátsága ilyen helytelenítést teljesen kizár. Egyetlen esetről mégis tudunk, vagy legalábbis elfogadhatónak látszik, hogy Domonkos jelen volt a csatánál; a muret-i ütközetnél, s itt lelkesítette a harcosokat: tartsanak ki bátran!

Körülbelül 1212 táján olyan események történtek, amelyek fontos betekintést engednek Szentünk lelkébe. Ez időben a pápai legátusok püspöknek akarták kinevezni Domonkost.

Ez a kísérlet rövidesen kétszer is megismétlődött. Szent Domonkos kereken elutasította, mondván: az én feladatom az, hogy a prédikátorok és a prouille-i apácák új alapításával törődjem; ez az én hivatásom és kötelezettségem; más munkát nem vállalok! Mikor harmadszor is jöttek a püspökséggel, Szent Domonkos energikusan kijelentette, hogyha nem hagyják békében, fogja vándorbotját és továbbáll. Szent Domonkos tehát egészen a missziós alapításnak élt, és azt tekintette élete művének. Ez a missziós központ azonban lassanként áthelyeződik Prouille-ból Toulouse-ba. Lássuk röviden a toulouse-i alapítás első gyökereit.

2) Diego, osmai püspök, eltávozása előtt Fulko, toulouse-i püspök pártfogására bízta Szent Domonkos művét. Prouille nem volt messze Toulouse-tól. Szent Domonkos egyik-másik társával mind gyakrabban ellátogatott Toulouse-ba, hogy Fulkonak segítségére legyen hithirdetői munkájában. Lassanként átvette Fulko Diego szerepét. Érdekes, mennyire azon volt Szent Domonkos, hogy az egyházmegyei püspökkel jó viszonyban legyen! Ez klerikális nevelődésének természetes következménye volt, s ugyanakkor apostoli okosságnak is a jele.

Szent Domonkos a toulouse-i egyházmegyében elsősorban prédikált és hitvitákat tartott. Itteni működésének ez alkotta a gerincét. Ekkoriban azonban másfajta működésnek is biztos nyomára akadunk. Szent Domonkos bizonyos értelemben inkvizítori ténykedést is fejtett ki. Egyes leveleiből, amelyben eretnekeket fogad vissza az Egyházba, ez világosan kitűnik.[Nikolett20]

Az egyik ilyen levélben, például, visszafogadván az egyik eretneket, a következő penitenciát rója ki rá: a pap a város bejáratától a templomba vezeti az illetőt, s közben meztelen felsőtestét korbáccsal verdesik; s ezt háromszor kell ismételniök; tartózkodnia kell a húseledelektől, tej-, vaj-, tojásféléktől minden időben; három nagyböjtöt tart évente; minden héten három napig tartózkodik haltól, olajtól, bortól; megkülönböztető ruhában jár; minden nap misét hallgat, vasár- és ünnepnap részt vesz a zsolozsmán is; ha ezeket nem tartja meg, hanem megszegi, visszaesik a kiközösítésbe. Mindezek a penitenciák addig tartanak, míg az egyházi hatóság fel nem oldja. Mindezt azonban Szent Domonkos mint a pápai delegátus megbízottja teszi, nem pedig saját nevében.

Szent Domonkos hatalmas egyénisége Toulouse-ban is azt eredményezte, hogy más hasonlóképpen apostoli lelkületű férfiak vezetője, középpontja lett. Mivel számuk egyre gyarapodott, állandó helyről is kellett gondoskodnia, hogy valahol megszállhassanak. Seila Péter föl is ajánlotta nekik 1215-ben toulouse-i házát, és maga is Domonkos tanítványai közé állt. Később – állítólag – Seila Péter tréfálkozva, azt szokta mondogatni: nem a Rend fogadott be engem, hanem én fogadtam be a Rendet. Az adományozó levélből kitűnik, hogy Domonkost társai mintegy elöljárójukként tekintették, vagy legalábbis mint mindnyájuk vezetője szerepelt.

A toulouse-i település három hónap múlva nevezetes és fontos eseményt ért meg: Fulko püspök Domonkost és körülbelül 6-7 társát hivatalosan is kinevezte egyházmegyéjének hitszónokaivá, és megbízta őket az egyházmegye területén kifejtendő apostoli munkával. A célkitűzés: az eretnekek kiirtása, az embereknek az igaz hit- és erkölcsre való tanítása. A működés módja: teljes apostoli szegénység, gyalogjárás a missziós utakon; ("in paupertate evangelica, pediter religiose proposuerunt incedere"). A megbízás a püspökség területére szólt. A kinevezés a káptalan hozzájárulásával történt, és így a püspök a misszionáriusok ellátásáról is gondoskodott; a papi tized hatodrészét kapják, s ami felesleges, azt a szegényeknek adják. Az egész közösség vezetője Szent Domonkos volt, noha semmiféle fogadalmat sem tettek; papok társas együttléte, reguláris klérus volt!

Humbertus abból az időből érdekes eseményt jegyez föl. Fulko, aki egészen magáévá tette III. Ince reformtörekvéseit, városába egy nagy teológust: Stavensby mestert hívta meg. Domonkos felhasználja az alkalmat, és elviszi társait a mester előadásaira. A legenda kiszínezte az eseményt: Stavensby látomásban hét csillag felkelését, majd ezeknek hirtelen megsokasodását látja., Mikor Domonkos megjelenik hat társával, azonnal megérti a látomást, és mint Isten küldöttjeit fogadja őket.

II. 1) Ezen eseményekhez, melyek nagyjában 1205-1215-ös évek között történtek, fűzzünk egy- két reflexiót!

1) Először is olyan reflexiót, amely fényt derít Szent Domonkos lelkületére.

A történészek sokat vitatkoznak: vajon nevezhető-e Szent Domonkos inkvizítornak? Voltak, akik benne látják az inkvizíció megalapítóját. – Ez a nézet azonban hamis. Inkvizíciós eljárások ugyanis már előbb is voltak. Viszont a római és különösen a spanyol inkvizíció még csak később nyerte el jellegzetes formáját. Sőt, P. Mortiernek igaza van, amikor kihangsúlyozza azt a tényt, hogy Szent Domonkos nem volt egyenesen megbízott inkvizítor, hanem csak a pápai legátus nevében fejtett ki effajta működést. Mindez igaz ugyan, mégis kicsit kellemetlenül hat reánk a gondolat, hogy Szent Domonkos inkvizítor lett volna. El tudjuk képzelni, hogy egy Szent V. Pius inkvizítor volt; nehezen tudjuk azonban összeegyeztetni az inkvizítor vonásait Szent Domonkos Atyánk atyai vonásaival. – Fontoljuk meg mégis a következőket:

a) Először is: nem szabad Szent Domonkos korára átvinnünk a spanyol inkvizíciós eljárást. A spanyol inkvizíciót is dominikánusok vezették ugyan, ez igaz, és néha – bizony – a királyi udvar nyomásának engedve, túlzásokra is ragadtatták magukat a kegyetlenséggel határos szigor dolgában. De Szent Domonkos semmiképp sem volt a spanyol inkvizíció képviselője!

b) Tekintetbe kell vennünk azt is, hogy Szent Domonkos között és köztünk több, mint hét évszázados idő telt el. A civilizáció hatása alatt mi sokkal érzékenyebbek vagyunk sok dologban, mint voltak a középkori emberek. Nekik edzettebb, egészségesebb idegzetük volt, és ezért sokszor józanabbul tudtak gondolkodni, mint mi, akik túlságosan érzelmeink hatása alatt állunk. Innen van az, hogy az egész középkori igazságszolgáltatás keményebb, zordabb, fájóbb volt Európa-szerte, mint manapság.

A Középkorban a kínzások használata szokásos volt; de a középkori ember bírta is ezt! A kevésbé elpuhult népeknél manapság is keményebb, húsbavágóbb eszközökkel él az igazságszolgáltatás.

Ugyanezt tartsuk szem előtt az önmegtagadásoknál is!…

c) Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a XIII. század eretnekei – akárcsak Spanyolország látszatra megtért mórjai – nem voltak oly jámbor eretnekek, mint manapság a protestánsok. Nemcsak az Egyház egységét, hanem az egész társadalmi rendet, az európai egyensúlyt veszélyeztették.

Ilyenformán az állam és a keresztény társadalom éppen úgy, sőt még inkább ellenségeinek tekintette, és ennek következtében az államhatalom is üldözőbe vette őket. S minthogy a Középkorban az egész társadalom és államhatalom keresztény alapokon nyugodott, mi sem természetesebb, mint az, hogy a pápa felszólítására a két hatalom karöltve járt el az eretnekekkel szemben.

d) Vegyük hozzá azt is, hogy a XIII. század még egészen keresztény volt, sőt, egyházi világnézettel rendelkezvén, természetesnek tartották, hogy az Egyház a saját céljai érdekében is igénybe vegye az államhatalom szolgálatát. A hit századai voltak ezek!… Mibennünk már nincsen meg a hitnek ezen erős szelleme, és éppen ezért megütközünk, ha keresztes hadjáratról vagy – esetleg – épp inkvizícióról hallunk. Mi magától értetődőnek és jogosnak tartjuk, hogy bármely ország vagy nemzet fegyveres erővel védje érdekeit. Hisz egy ország vagy nemzet jólétét, fennállását értékelni tudjuk. Ugyanezt azonban megtagadjuk az Egyháztól! Mi [Nikolett21] természetesnek vesszük, hogy a gyilkosokat és a más, a közjó számára veszélyes egyéneket az állam elzárja; de nem értjük meg, hogy az Egyháznak is joga lenne ugyanezt tenni, ha a lelkek gyilkosairól és az egyházi közösséget veszélyeztető egyénekről van szó…

Pedig így járva el: vagy következetlenek vagyunk, vagy nincs elég hitünk, és ennek következtében a lelki értékeket nem becsüljük eléggé!…

A XIII. században több volt a hit, és ezért sem a keresztes háborúk, sem az inkvizíció jogosultságát nem vonták kétségbe. – Azonkívül – amint mondottuk, – az állam érdekei is sürgették az eretnekek megfékezését.

e) Szent Domonkos csak részben gyakorolta az inkvizíciót, de nem volt az, akit vérbeli inkvizítornak mondanak, hanem mindig apostol volt, és apostoli lelkületének megfelelően végezte még inkvizítori hivatását is, nemcsak az Egyház, hanem az eretnekeknek is nagyobb előnyére.

Ez világlik ki abból, hogy nem akart részt venni a keresztes hadjáratban sem. A követekkel ellentétben, Ő az egyedüli, aki a szó erejében hisz. Szegényen jár-kel, prédikál. Még a keresztesháború alatt sem szűnik meg vitatkozni, térítgetni, az eretnekek között marad. Legszívesebben Carcassone-ba ment el, mert ott kinevették, bolondnak tartották, kappájára szalmát kötöttek…

Ekkoriban ölték meg Castelnau Péter pápai legátust. Domonkos is vértanúságról álmodozott. S valóban, egy alkalommal majdnem áldozata lett az eretnekek dühének. Prouille és Fanjeaux között meglesték, hogy megöljék.

Domonkos észrevette a gyilkosokat, megsejtette szándékukat, s erre gyorsabb léptekkel, örömmel teljesen éneket zengedezve, haladt feléjük. Ezt nem várták ellenségei. Megtorpantak. Megszólították: "mit szólnál, ha megölnénk?" – "Arra kérnélek benneteket, – felelte a Szent, – hogy ne egyszerre öljetek meg; hanem lassanként vágjátok le egymás után végtagjaimat, és tegyétek szemem elé. Majd szememet is szúrjátok ki, egyiket a másik után, s így hagyjatok kimúlni saját véremben! –

Ez volt Domonkos lelkülete!… Ez nem egy vérszomjas inkvizítor lelkülete!… De még csak nem is egy szentéletű inkvizítor lelkülete!… Egy hivatásos inkvizítor bírónak tartja magát, akinek feladata az eretnekeket fölkutatni, őrizetbe venni, makacsság esetén elítélni, megtérés esetén – megfelelő biztosíték ellenében – felmenteni. Szent Domonkosnál ez nem látszik!… Ő mindig és elsősorban apostolnak tartja magát! Az Ő hivatása prédikáció által történő térítgetés. Csak mellesleg gyakorolja ítélő-bírói megbízatását is. Elvileg nem ítéli el sem a keresztes háborút, sem az inkvizíciót. Mindent megtesz azonban, hogy az eretnekeket jobb belátásra bírja. Csak ott, ahol előre látja mások nagyobb kárát, ott szolgáltatja ki az eretnekeket az állami hatalomnak. De itt is mennyire a lelkek, az eretnekek érdekét tartja szem előtt!…A keresztes hadak elől sok eretnek Toulouse vidékére menekült. Ha elfogják őket, elvesznek. Csak azok maradtak életben, akik elbocsátó levelet kaptak egy hivatalos prédikátor-inkvizítortól, amelyben bizonyos szokásos kánoni büntetések mellett az illetőket visszafogadta az Egyházba. Ezen hatalmával gyakran élt Domonkos, és inkvizítor működéséből jóformán csak ilyen hivatalos okiratok maradtak fenn, amelyeknek a szigora számunkra oly megdöbbentő, más színben tűnnek fel. Ezen kétségtelen szigorú, de elviselhető levelek által Domonkos igen sokakat mentett meg a biztos haláltól.

Ez az eljárás egyáltalán nincs ellentétben Szent Domonkos szelíd lelkületével; prédikál, térítget akkor is, amikor a hivatalos Egyház már háborút indított. A háború kellős közepén vértanúságról álmodozik. Éjjelente véresre korbácsolja magát, hogy az eretnekek Istenhez térjenek. Az eretnek-üldözések alatt sokakat ment meg a haláltól elbocsátó-levelei által, és sokakat vezet és fogad vissza az Egyházba. Csak egészen javíthatatlanokat enged át a világi igazságszolgáltatásnak. Az inkvizítori tisztség csak efféle mellékes kísérő körülménye volt apostoli hivatásának…

Viszont érthetővé teszi azt, miért kerültek ki éppen Szent Domonkos Rendjéből a későbbi századok inkvizítorai. Ezek sokban hibázhattak, de elvileg nem érheti őket gáncs mindeddig, amíg a lelkek üdvét tartva szem előtt, igazi apostoli lelkülettel és igazsággal teljesítették tisztüket… Így hány oltárra emelt vértanúnk került ki közülük!

2) A másik reflexió Szent Domonkos apostoli művére vet világosságot.

Szent Domonkos mindinkább arra a tudatra ébred, hogy fő élethivatása a "Szent Prédikáció" megszervezése és a prouille-i alapítás fönntartása. Egyelőre még nem gondol kifejezetten egy nagy férfi-szerzetesrend megalapítására. Prouille-ban a férfiak öten-hatan vannak. Lassanként Toulouse-ban is akad egypár újabb társa. Seila Péter házában – Prouille mintájára – valóságos kis közösséget alkotnak. Nem tesznek fogadalmat, de mindnyájan papok. És nagyjában, valószínűleg, reguláris kanonokok módjára élnek. Jogilag még nincsenek megszervezve. Íme azonban, máris megtalálható a kis embriószerű közösségben is az egyik legfontosabb dominikánus vonás; Szent Domonkos elvezeti társait a híres Stavensby mester iskolájába.

Nem akarok itt a stúdium fontosságára kitérni. Erre már volt alkalmunk, és még lesz is bőven. Csak azt szeretném, hogy ez a dominikánus vonás, mint legdrágább örökségünk, mindinkább tudatosulna bennünk!…

Nézzük csak Szent Domonkos kortársát: Szent Ferencet! Amikor Staciai Péter franciskánus Firenzében stúdium-házat alapít, és Szent Ferenc ezt megtudja, azonnal útra kel, Firenzébe megy, s övéinek meghagyja, hogy hagyják el a stúdium-konventet. Még azt sem engedi meg, hogy egy beteg testvér, aki kénytelen volt ágyban feküdni, ott maradjon. Csak később bocsát meg nekik, Staciai Pétert azonban, aki nem veti magát alá a rendelkezésnek, megátkozza, és ezen átkát halála pillanatáig nem is vonta vissza.

S amikor azt kérdezik, miért e szigor, ezt feleli: annyi keresztény van ma, aki nagy szomjjal keresi a tudományok ismeretét, hogy valóban boldognak mondható az, aki a mi Urunk iránti szeretetből egyszerű és tudatlan kíván maradni. [Nikolett22]

Szent Ferenc nem vetette meg a szent tudományokat, – ezekről van szó! – és nem is tartotta őket feleslegeseknek. Szent Domonkos sem vetette meg a franciskánus egyszerűségét és tudatlanságát, és nem tartotta magát többre tudománya miatt. Ami azonban Ferenc számára szükségtelen és elvethető volt, azt Szent Domonkos mint szükséges eszközt teljesen magáévá tette és felkarolta. Szent Ferenc rendje azóta nagyot fejlődött, és ezen a ponton "hűtlen" lett alapítójához. Rendünk viszont éppen ezen a ponton sohasem tért el a Szent Domonkostól kijelölt útiránytól…

Kiegészíthetnénk ezt a reflexiót másrészről a szegénységből vett analógiákkal is. Minden arra mutat, hogy Szent Domonkos számára a középponti gondolat: az apostoli élet és ez az apostoli prédikáció az Egyház szolgálatában, a maga teljességében. Minden azt jelzi, hogy Domonkos mindent elfogad, minden elemet asszimilál, amely ezt a középponti gondolatot előmozdítja. Viszont minden elemet következetesen kizár, amely ezt az alapgondolat érvényesülésében gátolná.

Ha rendtartományunkat igazán fel akarjuk virágoztatni, akkor nekünk is mindig vissza kell térnünk Szent Domonkos eredeti alapgondolatához: az apostoli élet és prédikáció gondolatához, és ezen gondolat fényében kell néznünk a többi elemet is, kell a modern kor követelményeinek megfelelően kiválogatnunk és asszimilálódnunk. Tegyük ezen gondolatot sokszor elmélkedésünk és megfontolásunk tárgyává, és imáinkban kérjük Szent Domonkos Atyánkat: mutassa meg nekünk világosan az utat, amely az igazi rendi megújhodáshoz vezet!…

XVI.

Szent Domonkos és a lateráni zsinat

I. III. Ince 1215. novemberére általános zsinatot hívott össze. Így történt, hogy Domonkos is Fulkoval, a toulouse-i püspökkel, Róma felé vette útját, alig egy hónappal a toulouse-i prédikáció megszervezése után. Domonkos ezen római útja a legfontosabbnak látszik a rendalapítás szempontjából. Ekkor született meg a Rend, vagy – legalábbis – ekkor fogamzott meg Szent Domonkos lelkében. Fogantatás, születés: titokzatos dolgok… Ezért borítja Szent Domonkosnak ezt a római útját is annyi homály…

Ami Fulko szándékait illeti, azokhoz nem fér kétség; ő mint püspök a zsinatra megy, hogy beszámoljon apostoli törekvései sikeréről. Egyházmegyéjében megvalósította a III. lateráni zsinat és III. Ince terveit. Domonkos apostoli elitgárdát szervezett meg, sőt közvetlen elutazása előtt Stavensby mester személyében biztosította papságának teológiai kiképzését is. Fulko nyugodtan mehetett Rómába; a toulouse-i egyházmegye például szolgálhatott az egész Egyház számára!…

Különösebb az a körülmény, hogy Domonkos kísérte el püspökét római útjára. Azaz különös lenne, ha Boldog Jordán nem jelölné meg Domonkos utazásának kettős célját, amely egyrészt a prouille-i, illetve toulouse-i zárda javadalmainak megerősítése, pápai fönnhatósága alá vonása, birtokba vevése, másrészt a Rend megalapítása volt.

Az elsőt azért látta szükségesnek Domonkos, mert az akkori zavaros helyzetekben a különböző birtokok könnyen gazdát cseréltek, és megtörténhetett volna, hogy így elveszíti. Azzal, hogy a pápa vette javadalmaikat közvetlenül birtokába, az említett veszélynek nem voltak kitéve. A pápa 1215. október 8-án kelt leiratában teljesítette Domonkos e kérését.

E dátumból következik, hogy Domonkos már szeptember vége felé Rómában volt, sőt valószínűleg már előbb is.

Domonkos másik szándéka meglepőbb; rendet akar alapítani! Mindeddig Domonkos semmi ilyenféle szándékot nem mutatott. A pápai misszióba állt be, dolgozott, egyedül is kitartott, Prouille-ban (majd hamarosan Toulouse-ban is) apácazárdát alapított, megszervezte ugyan a toulouse-i püspökkel a toulouse-i missziót, prédikációt; – az utóbbi már egészen dominikánus jellegű, de mégsem igazán szerzetesi közösséget; legfeljebb reguláris kanonokok együttélésről beszélhetünk. – S íme! most először mondta meg világosan, mit akar; szerzetesrendet akar alapítani! Persze, nem kell mindjárt arra gondolnunk, hogy az egész világra kiterjeszkedő rendet akart alapítani; egyelőre csak az volt a terve, hogy Dél-Franciaországban szervezi meg rendjét…

Később még majd megmondjuk, mi érlelhette meg Domonkos gondolatát. Most azonban nézzük, milyen fogadtatásra talált Incénél.

A XIV. század óta Szent Domonkos életrajzíróinak javarésze úgy tünteti fel a dolgot, mintha III. Ince elutasította volna Domonkost. S arra az egyszerű tényre hivatkoznak, hogy nem hagyja jóvá a rendet, hanem Domonkost hazaküldte azzal a sovány vigasszal, hogy testvéreivel válasszon egy meglévő regulát, és ő azt majd aztán jóváhagyja. A modern életrajzírók közül Mortier is ellentétet fedez fel III. Ince és Domonkos között, s újabban Luchaire is; Scheeben pedig egyenesen azt mondja, hogy Domonkos ezen római látogatásával kezdődik élete tragédiája.

De Szent Domonkos első életrajzírója Boldog Jordán, aki ebben bizonyára a leghíresebb volt, – egy szóval sem említi meg III. Ince és Domonkos között ezt az állítólagos ellentétet, s a pápa elutasító válaszáról sem tud semmit. Szerinte a pápa megértéssel fogadta Domonkost, és előre megígérte, hogy rendjét, miután otthon már megszervezte, regulát választott, jóvá fogja hagyni.

Körülbelül harminc év múlva azonban a domonkosok között az a vélemény kapott lábra, hogy III. Ince kételkedett: magáévá tegye-e Domonkos tervét? Ekkor vették bele Domonkos életébe III. Ince állítólagos álmát, melyről most már kiderült, hogy először Szent Ferenc életrajzában található. Ezen legenda szerint: III. Ince elutasította Szent Domonkos tervét, és csak álomlátása következtében: Szent Domonkos vállával támogatja a düledező lateráni bazilikát, – hívta vissza Domonkost, és ígéri meg, hogy rendjét majd jóváhagyja.

Minderről Jordán nem tud semmit sem. Különben sem látszik valószínűnek az ilyenfajta elutasítás. Ezen elutasító válasznak a feltételezése már csak akkor keletkezhetett, amikor a testvérek többé nem érthették meg Ince állásfoglalását.

Nem látszik valószínűnek, hogy Ince elutasította volna Domonkos tervét, hisz Incének eddigi törekvései a papság megújhodását, prédikátorok nevelését célozták. Hogy az Egyháznak prédikátorokat, apostoli prédikátorokat adjon, engedte meg, hogy a megtért valdensek Lombardiában, mint "humiliatus"-ok prédikáljanak, s Franciaországban, mint "lioni szegények" apostolkodjanak. III. Ince volt az, aki, még Domonkos közbelépte előtt, a languedoc-i missziót létesítette, élesztgette, s Rómából állandóan figyelemmel kísérte. Domonkost ismerte már személyesen, s lehetetlen, hogy kikerülte volna figyelmét azon tény, hogy a francia misszióban egyedül Ő állta meg a helyét; hogy egyedül körülötte létesült igazi apostoli lelkületű missziós csapat. Nem lehet lehetetlen, hogy éppen III. Ince ösztökélésére akarták megtenni Domonkost püspöknek, s hogy meg is tették egy időre a narbonne-i érsek vikáriusának.

S most vegyük hozzá, hogy Fulko éppen Domonkos és társai segítségével létesítette a toulouse-i egyházmegyében az egyházmegyei prédikátorok közösségét.

Ezeket figyelembe véve, amikor Domonkos és püspöke a lateráni zsinatra mentek, azzal a tudattal mehettek, – és Rómában így is fogadták őket! –, hogy egyedül ők valósították meg az Egyházban az előző zsinat és III. Ince kívánságát.

Hogy a toulouse-i egyházmegye misszionáriusai mennyire lehettek a zsinat érdeklődésének a középpontjában, és milyen nagy hatást gyakorolhatott a zsinat előkészületi tárgyalásaira, kitűnik a zsinat egyes határozataiból.

A 110. kánon körülbelül így hangzik: "minthogy a püspökök sokszor elfoglaltságuk miatt, – hogy ne is említsük: sokszor tudatlanságuk miatt, amelynek a jövőben nem szabad megtörténnie! – nem tudják elegendőképpen Isten igéjét hirdetni, azt rendeljük, hogy a püspökök válasszanak olyan férfiakat, akik a szent igehirdetés követelményeinek meg tudnak felelni, s akik hatalmasak szóban és cselekedetben egyaránt, hogy ezek járjanak a nép között, és példájuk által is épülésre szolgáljanak. Hogy hivataluknak zavartalanul megfelelhessenek, szükséges anyagi ellátásukról a püspök tartozik gondoskodni."

Nyilvánvaló, hogy ez a kánon nem más, mint a toulouse-i egyházmegye prédikációs szervezetének kiterjesztése az Egyházra. Sőt mi több, ha összevetjük Fulko levelével, mellyel Domonkost és társait megbízta, akkor nem nehéz e két szöveg között valóságos függő viszonyt megállapítanunk.

Ugyanez a párhuzam észlelhető a következő kánonban is, amelyben az Egyház megkívánja, hogy a püspökök gondoskodjanak egyházmegyéjükben egy-egy teológusról, aki az egyházmegye papságát és a kispapokat a Szentírásra tanítja, és a prédikációra előkészíti. Fulko ezen kánon követelményeinek is már előre eleget tett, amikor Stavensby mestert egyházmegyéje teológusává nevezte ki, tette meg.

Ilyen körülmények között aligha lehet józanul feltételeznünk, hogy III. Ince Domonkost elutasítólag fogadta volna… Ellenkezőleg: csakis a legnagyobb örömmel, bizonyos büszkeséggel fogadhatta: hisz joggal mondhatta, hogy a toulouse-i püspök sikere az Ő fáradozásának az eredménye. Hányszor próbálgatta már III. Ince a papság apostoli buzgóságát élesztgetni!… Ami eddig a papságban nem talált visszhangra, ez kényszerítette arra, hogy buzgóbb laikusok munkáját vegye igénybe! Most ez végre Fulkoban, Domonkosban és társaiban megtermi a legszebb gyümölcsöt!…

Hanem nehézség mégiscsak van:

1) A zsinat 13. kánonja megtiltja, hogy ezentúl új szerzeteket alapítsanak. Aki szerzetbe akar lépni, annak a már meglévő szerzetesházak között kell választania, és ezek egyikébe belépnie.

Mai történészek mindinkább arra a meggyőződére jutnak, hogy ezt a kánont nem III. Ince sugallta, hanem inkább a vele sokban meg nem egyező püspöki kar.

A püspökök ugyanis már jó ideje nem jó szemmel nézték III. Ince újító törekvéseit, és elítélték a pápa merész kísérletezéseit a megtért valdensekkel, és már várták az alkalmat, hogy ezen prédikáló, laikus kalandozó szerzeteseknek gátat vessenek.

Körülbelül ebben az időben, illetőleg néhány évvel előbb: 1210-ben hagyta jóvá szóbelileg a pápa a ferences-rendet. Ez a tény is arra mutat, hogy aligha értett egyet III. Ince a püspökökkel teljesen és egészen. Mégis jóváhagyta a szóban forgó kánont is. De nem volt ő az az ember, aki egy kánon miatt reformtörekvéseivel felhagyott volna.

Különben pedig a kánon nem is árthatott Domonkos terveinek. Először is a kánon törekvése az, hogy a laikus prédikátorokat valamilyen szerzetesi életre kényszerítse, és ezért kívánja meg, hogy egy már meglévő regulához csatlakozzanak, s ezáltal meghatározott szerzetesi életmódot kövessenek, például noviciátust, fogadalmat, választásokat, stb.

Szent Domonkosnak ez nem árthatott, hisz Ő maga akarta a szerzetesi életformát, ezért jött Rómába! Nem is volt laikus, és nem is laikus közösséget akart alapítani. Ő pap, és papi rendet akart! Hogy egy regulát kell választania: ez sem akadályozta, hisz Ő már eddig is Szent Ágoston szabálya szerinti kanonok volt. Ezért Szent Ferenccel ellentétben nem kötötte meg magát: nem szerkesztett külön regulát. Anélkül, hogy a kánonnal szembe kelljen helyezkednie, egészen megvalósíthatta tervét…

2) Miért nem hagyta hát Ince jóvá Rendjét? Miért küldte vissza Franciaországba? Azért, mert Szent Domonkos nem is kérte és nem is kérhette a Rend végérvényes jóváhagyását. Rendje egészen más jellegű volt, mint az eddigi rendek. Eddig egy-egy monasztikus vagy kanonoki rend nem centralizált formában élt. Fő problémájuk a regula és az obszervancia kérdése volt. A cél meg volt adva: az önmegszentelődés. Az ilyenfajta rendeket – szerzetházakat – könnyű volt egyetlen aktussal jóváhagyni.

Domonkos azonban más rendet akart! Olyan szerzetet, amely az Egyház legsürgősebb papi szükségletének akar eleget tenni, és munkásságát az Egyház szolgálatában fejteni ki. Ez már nem lehet egyetlen ember műve; itt szükséges a tapasztalat, a többiek hozzájárulása, – hisz a többiek is papok már és prédikátorok: itt szükséges az Egyháznak részletekbe való beleszólása…

Mikor Domonkos Rómába ment, Ő maga is tagja volt a társaival együtt a toulouse-i püspökség misszió-csapatának, s ekképp végeredményben a pápának is. De még nem tettek semmiféle fogadalmat, s nincs igazi szerzetesi elöljárójuk. Szent Domonkos józanul nem is gondolhatta, hogy a pápa elé már kész tervekkel állhat, és teljes jóváhagyást nyerhet. Hasonló esetekben a Szentszék már eddig is csak hosszú tárgyalgatások, ideiglenes hozzájárulások után hagyott jóvá rendeket. Így a Trinitáriusokat, a Humiliátusokat, a lovagrendeket. Szent Ferenc 1210-ben szóbeli jóváhagyásban részesül, írásban azonban csak 1219-ben kapja meg.

Ilyenformán Domonkos tervekkel ment Rómába, és ezeket megbeszélte III. Incével, s avval a megbízással ment vissza, hogy csak dolgozza ki a tervet a többiek szabad hozzájárulásával, és ő, a pápa, majd mindenben jóváhagyja.

Így tekintve a dolgot, III. Ince eljárása egyáltalán nem elutasító, ellenkezőleg: nagyon is kedvező és bíztató volt.

Így érthetővé válik, hogy navarrai János Szent Domonkos szentté avatásánál az 1215. évet úgy említi, mint amelyben a pápa jóváhagyta a Rendet. És Boldog Jordán Domonkos római útjával kapcsolatban megjegyzi, hogy Domonkos mindenben a pápa teljes jóváhagyásában részesült, és megkapott mindent, amit és ahogyan tervbe vette. Érthetővé válik az is, hogy a Rend fejlődésében semmi törés, semmilyen a Szentszékkel való meghasonlás sem észlelhető. Ellenkezőleg: a Szentszék lesz a Rend nagy és leghatalmasabb protektora.

Domonkos és III. Ince között tehát semmiféle ellentétnek a nyoma sem látszik. Felmerülhet azonban az a kérdés is: volt-e köztük minden részletben megegyezés? P. Mandonnet ezt is valószínűnek tartja.

Bizonyítani itt nem lehet. Részemről nem tartom valószínűnek azt a teljes megegyezést, amely szerint Domonkos már szinte csak a pápa eszközévé vált volna. Megegyeztek a lényegben, és Domonkos túl okos volt ahhoz, hogy a pápa figyelmét felhívja azokra a pontokra, amelyben nem egészen gondoltak egyet.

Szent Domonkos igazi eredetisége az volt, hogy III. Ince prédikációs újító terveit a szerzetesi talajba – nem monasztikus, hanem szerzetesi talajba! – akarta átültetni, szerzetesi keretek között megoldani. Ez már nem volt III. Ince elgondolása: ő inkább egyházmegyei prédikátor-szervezetre gondolt. Ez még nem jelenti azt, hogy Domonkos keresztezte III. Ince terveit. Azt azonban mégis valószínűvé teszi, hogy Domonkos nem mindenben egyezett meg III. Ince elgondolásával. Különben pedig III. Ince a következő évben meghalt, és III. Honór meg IX. Gergely már egészen Domonkos elgondolása szerint hagyták jóvá és valósították meg a Rendet.

II. Lelki tanulságként három dologra figyeljünk fel.

1) Szent Domonkos – s ebben alighanem III. Incétől eltérőleg – nem az egyházmegyei szervezet lekötöttségében akarja kifejteni apostoli munkásságát. Már ezért is – nem pusztán alázatosságból – nem vállalt semmiféle püspökséget. Ennek okát abban láthatjuk, hogy Szent Domonkos ízig-vérig pap volt – "clericus" –, apostol volt – "apostolus" -, és ezért kizárólag papi-apostoli rendet akart, papi-apostoli működéssel!… A püspöki méltóság adminisztratív jellege, a túlságos helyhez kötöttség az egyházi élet szempontjából szükséges, de az apostoli működésnek nem egészen kedvező elemet jelentett. (Emlékezzünk csak: Szent Péter apostol diákonusokat rendel és szentel, hogy az apostolok az imának és az igehirdetésnek tudjanak élni. Ap.Csel 2.6.skk.)

Azért a Rend a mai napig következetesen kitart eredeti eszméje mellett, amikor nem engedi, hogy egyházmegyei hivatalokat töltsünk be, amikor nem kedvez a plébániáknak; amikor profán (például betegápolás) foglalkozást nem vállal; amikor még a mai korban oly szükséges "Vorseelsorge"-t, szélesebb körű szociális tevékenységet sem fejt ki, vagy csak annyiban teszi azt, amennyiben okvetlenül szükséges. S ezzel párhuzamban viszont Rendünk a szent tudományokat műveli, még pedig hivatásszerűen, de nem foglalkozik – hivatásszerűen – merőben profán tudományokkal.

A profán foglalkozás is kell, hisz a lelkipásztorkodást anyagi téren, szociális-naturális síkon is elő kell készíteni, de ez nem lehet sohasem fő tevékenységünk; legfeljebb alkalmilag igénybe vett eszközünk.

Így kell gondolkodnunk a plébániákon történő kultúrestekről, színielőadásokról, táncmulatságokról s hasonlókról is.

2) Szent Domonkos azért megy Rómába, hogy szerzetesrendet alapítson. Nem akar világi pap maradni: különben maradhatott volna Toulouse-ban. Ő regulát választ, szegénységet vállal, hármas fogadalmat vezet be.

De ez a szándék nem jelent nála törést, változtatást.

Egyáltalán nem akar monasztikus szerzetes lenni. Ő papi szerzetet akar, reguláris, kanonoki szerzetet, amilyen volt – például – a premontreieké.

Nem azért lép tehát szerzetbe, hogy ezentúl a lelkekkel közvetlenül már ne is érintkezzék; hogy a világgal ne is törődjék; hogy visszavonuljon; vagy azért, mert már unja a lelkipásztorkodást, és a nyugalmas monostori egyedüllét után vágyakozik: hanem azért, mert pap akar lenni és maradni; mert teljesen és még jobban akar apostol lenni; és azt kívánja, hogy apostoli hatása még erősebb, még hatékonyabb legyen!…

Domonkos tehát nem lát ellentétet az apostoli és a tevékeny életfeladat és a szerzetesi szemlélődő életmód között. Sőt egyedül a kettő összekötésében találja biztosítva saját egyéni lelki üdvét is és mások lelki hasznának érdekét is.

3) Ebből az következik, hogy nem szabad olyan munkakört vállalnunk, amely szerzetesi szemlélődő életmódunkkal össze nem egyeztethető. Hagyjuk ezt más szerzetesrendeknek, akiknek életideálja merőben aktív. Következik azonban az is, hogy a szerzetesi reform érdekében sohase akarjunk nálunk is cisztercita vagy bencés monasztikus vonásokat meghonosítani: mert Szent Domonkos ezt kifejezetten kerülte. De ne akarjunk más rendekre jellemző aktív vonásokat se meghonosítani nálunk! Domonkos aktivitása a szemlélődés gyümölcse.

Ezért legyünk meggyőződve, hogy a helyes dominikánus akció lelkiéletünket csak előmozdítja, és az igazi dominikánus kontempláció lelkipásztorkodásunkat is megtermékenyíti.

A következőkben még lesz alkalmunk e kettő viszonyát vizsgálat tárgyává tenni. Az egyiknek is, a másiknak is jellegzetes dominikánus vonásaira rá fogunk mutatni. Egyelőre törekedjünk mindkettő elérésére, Szent Domonkos utánzására. Kérjük Őt, adja meg nekünk, hogy természetfölötti ösztönösséggel rátaláljunk, életünkben kézzelfoghatólag megvalósítsuk az oly nehezen érthető, magasztossága és egyszerűsége miatt oly nehezen meghatározható dominikánus életelvünket: "contemplata aliis tradere!": "a szemlélődésben magunkévá tett igazságokat másoknak is átadni!" (Amiből táplálkozunk, azzal másokat is táplálni!)

XVII.

Szent Domonkos rendalapítása

I. 1) Domonkos, III. Ince biztatásától, ígéretétől felbátorítva, püspökével együtt visszatért Franciaországba. Narbonne-on át először Prouille-ba érkeztek. Meghozták az itt tartózkodó nővéreknek és testvéreknek az örömhírt. A nővérek imájukat ígérték Domonkosnak. Ő pedig folytatva útját, hamarosan, 1216 tavaszán vagy nyara elején, már Toulouse-ban volt. Közben a testvérek száma is megnövekedett, és Seila Péter háza már alig tudta befogadni őket.

Domonkos, testvéreivel együtt, már azonnal hozzálátott a regula megválasztásához és a konstitúciók megszerkesztéséhez. Azaz – valószínűleg – egyelőre csak megbeszéléseket folytattak, és húsvét után – ha ebben hinni szabad Gui Bernátnak, – Prouille-ban összegyűltek: ez volt az első rendi káptalan-féle összejövetelük!… A Rend jogi alapjait akarták lerakni.

2) Vegyük most szemügyre Domonkos rendalapításának sajátos újszerűségét s ugyanakkor egyházi hagyományos voltát.

Sajnos, az első konstitúciók nem maradtak ránk. Csak az 1228. évi konstitúciók maradtak meg. Pedig közben Rendünk nagyot fejlődött. A történészek legújabb kutatásai alapján a következőket állapíthatjuk meg Rendünk létének – hogy úgy mondjuk: – első napjairól.

Egyik előző elmélkedésünkben már mondottuk, hogy Damiáni Szent Péterrel az Egyházban nagy megújhodás indult meg, amely az apostoli élet utáni vágyban nyilatkozott meg; s VII. Gergely fáradozásainak volt köszönhető, hogy a klérus megújult. Sok helyütt a püspökök köré csoportosultak papjaik (kanonok= kánon szerint élő pap). Ezek valóságos közösséget alkottak; közös élet és a prédikáció volt közös életcéljuk. Ezen megreformált kanonokok – reguláris kanonokok – kisebb ingadozásuk után egyértelműen magukévá tették Szent Ágoston szabályát. Magukévá tették, mert ez a regula – főképpen a későbbi "lefejezett" formájában – alkalmas volt életük keretének meghatározására, irányítására; és megkívánta a teljes szegénységet és a közösségi életet.

Persze, nemcsak ez a regula volt meg, hanem bizonyos apostoli életet biztosító szokások is, melyeket általában Szent Ágoston tekintélye foglalt össze. Ezen szokások gondoskodtak a stúdiumról, – sokkal nagyobb mértékben, mint a monasztikus szerzetesek szabályai, – aztán lehetővé tették a gyakori kijárhatásokat, stb. Röviden tehát: ezek a kanonokok már valóságos szerzetesi életet éltek. A XII. század folyamán azonban a kanonoki élet új formát öltött…

Mielőtt azonban ezt az átalakulást leírnánk, álljunk meg itt egy pillanatra. Hogy ugyanis mindent megérthessünk, meg kell emlékeznünk az apostoli élet egy másik mozgalmáról és ágáról: a laikus apostoli mozgalomról.

Az Egyház által elindított apostoli élet utánzásának vágya a laikusok között is erősen hódított. Ez a laikus apostoli mozgalom az apostoli életformát tartotta életideáljának, és a pap és nem-pap közötti különbséggel, mint valami nem nagyon lényeges dologgal nem sokat gondolt. A XII. század elején ezek az emberek a vándorprédikátorokban vezetőkre találtak, és részben az ő hatásuk, részben az Egyház irányítása mellett lassanként közösségekbe tömörültek. Ilyenféle megindulás volt Szent Norbert rendalapítása is. Csakhogy ezen így keletkezett rendek is mindinkább a bencések és a ciszterciták monasztikus hatása alá kerültek, és így a nagy tömegek igényeit megint csak nem tudták kielégíteni. Nagy nehézséget jelentett az apostoli szegénység és a magányos monasztériumok problémája. Itt még megoldatlanság mutatkozott. Az eredmény az lett, hogy az apostoli laikus mozgalom a hierarchia keretén kívül tört magának utat, és sokszor az Egyház papságával is szembekerült, sőt nem egyszer szakadárságba torkollott. Ez a valdensek esete.

Tudjuk, hogy III. Ince volt az első, aki az Egyház számára veszélyes apostoli laikus mozgalmat is az Egyház szolgálatába állította, de csak kisebb sikerrel. Ez érthető volt, mert a hierarchiához tartozó papság nem felelt meg hivatásának; s ezek a hierarchián kívül és sokszor annak ellenére nevelkedett prédikátorok, akik nagyrészt tanulatlanok is voltak, s akik a szerzetesi élet követelményeinek nem is óhajtottak különösképpen eleget tenni, s akik csak afféle vagabundus vándorprédikációért lelkesedtek, és minden jogi megszervezéstől fáztak; ezek a prédikátorok nem tudták az Egyház és a hívek szellemi-lelki szükségleteit kielégíteni.

(Megjegyezhetjük: Szent Ferenc Rendje is ilyenféle laikus apostoli mozgalomként indult.)

A kanonok-rendek és a laikusok apostoli mozgalmán kívül még egy másik területre, a szerzetesi élet monasztikus ágának alakulására is fel kell figyelnünk. Az Egyház apostoli mozgalmából kiinduló és táplálkozó reguláris kanonok-rendek előtt és mellett létező ezen másik szerzetesi ág, a szerzetesi élet ezen másik típusa egészen más talajból fakadt. E rendeket az önmegszentelődés ideálja fűtötte. Először remete-életet folytattak, majd közösségekbe tömörültek. Nyugaton Nagy Szent Benedek volt ezeknek a monachusoknak az atyja. Nem papi rendek voltak, nem klerikusok, nem kanonokok, nagyobb részt laikusok. Eleinte harmonikusan megosztották a testi munkát és az imát az "ora et labore" elve szerint. Később a liturgiát tolták az előtérbe. Egyensúlyukat nehezen tartották fenn. Ezért volt szükségük újabb és újabb szigorításokra. Új rendek: a ciszterciták, a trappisták, stb. létesültek. Rendeltetésük nem apostoli volt, s ha a pápa ily munkára kényszerítette őket, csak nehezen és vonakodva vállalták. Ők tehát már eleve nem tudták megoldani az Egyház lelkipásztori válságát a XIII. században.

Ez volt a helyzet az Egyházban, amikor Szent Domonkos elhatározta, hogy prédikátor-rendet alapít. Terve volt az is, hogy az Egyház égető szükségleteit kielégítse; az Egyháznak apostoli lelkületű klerikusokat adjon. Az apostoli laikus mozgalomból átvette az apostoli életért, a szegénységért, a prédikációért való lelkesedést. A kanonok-rendekből vagy még inkább az egyházmegyei reformált kanonok-közösségekből, átvette a papi, klerikális szervezettséget. A monasztikus rendekből közvetlenül semmit sem vett át, hanem csak a szerzetesi szigort biztosító obszervanciákat, amelyeket éppúgy obszervántia regularium-nak is lehetne neveznünk, hisz ezek a szerzetesrendek közkincsét képezték, tekintet nélkül arra, hogy monasztikusok vagy kanonokok voltak-e.

Szent Domonkosnak ezt a maga elé tűzött célját tekintve, azonnal megértjük többi eljárásmódját is: a regula megválasztását és a konstitúciók megszerkesztését, megszervezését. Ami a regulát illeti, Szent Domonkos számára semmi kétséget sem jelenthetett a választás: Szent Ágoston regulája mellett foglalt állást. – Egyrészt azért, mert mint az osmai káptalan tagja, ő már eddig is Szent Ágoston szabálya szerint élő reguláris kanonok volt: annak a ruháját: fehér köntös, karing, kappa és annak a címét viselte. Másrészt maga a regula is a legalkalmasabbnak ígérkezett számára. A maga "lefejezett" voltában ugyanis már nem is volt "regula", hanem csak a közös életre és a szegénységre vonatkozó "általános szerzetesi szabályok foglalata", jó tanácsok sorozata. Annyira általánosak e szabályok, hogy akármelyik szerzetes, akár még egy bencés is, elfogadhatná. Az ilyen általános regula tehát azért volt alkalmas Domonkos számára, mert megengedte, hogy tetszés szerint szabja meg a konstitúciókban Rendje alaptörvényeit.

A regulához csatolt konstitúciókat eredetileg: consuetudonak, (szokásrend) nevezték. Ez a rész a később kibővített konstitúciókban első helyre került be: "Liber consuetudinum" (Szokások könyve) címen. Ezen címet 1249-ben törölték.

Ezen "consuetudo"-k azt tartalmazzák, amit manapság "observantia monastica"-nak (szerzetesi fegyelem) neveznénk. A Rend szervezetét még egyáltalán nem tárgyalták, mert ebben még nem is volt gyakorlatuk. Jellegzetes, hogy Szent Domonkos egyáltalán nem eleve adott apriopisztikus jurista szellem. A tapasztalatokat foglalja szabályokba. Ezen obszervanciákat, amelyeket Domonkos és társai már eddig is gyakoroltak, javarészét a premontreiek törvénykönyvéből vették át, vagy legalábbis szinte szó szerint egyeznek azokéval. Mégsem lehet azt mondanunk, hogy Domonkos a premontreiek konstitúcióját vette át, mert a Rend sajátos célját és eszközeit világosan kiemelte, és egészen eredeti újításokat vezetett be a Szent Rendalapító.

II. Tekintsük meg közelebbről ezen újításokat! Helyezzük szembe Domonkos konstitúcióját a monasztikus szerzetesek életszabályával, hogy az ellentétet világosabban lássuk. Ezzel tulajdonképpen a premontreiekkel is szembeállítjuk, akik – mint mondottuk, – egészen monasztikussá váltak. Már maga Szent Norbert – bár Szent Ágoston reguláját vette szabályul –, konstitúciójában erős cisztercita hatásnak a nyomait mutatja. Így történt, hogy a premontreiek a XIII. század végén már épp olyan monasztikusak voltak, mint a ciszterciták; sőt még inkább és még jobban azok lehettek, hisz III. Ince apostoli terveit nem velük, hanem, inkább a cisztercitákkal próbálta megvalósítani.

1) Szent Domonkosnak legmerészebb újítása a kézimunka megszüntetése volt. A monasztikus rendeknél ez lényeges föltételt jelentett. Szent Benedek ezt írja regulájában: "A szerzetesek akkor igazán szerzetesek, ha a kezük munkájából élnek.". Az Egyháznak akkortájban, valóban, szüksége is volt, hogy a szerzetesek a barbárok felfogásával szemben megmutassák a testi munka értékét és erkölcsi nagyságát. A monachizmus első képviselői tehát földműveléssel foglalkoztak. Ehhez viszont hatalmas földekre volt szükségük. S így a földek megművelése, kihasználása a monasztériumok meggazdagodását vonta maga után.

A XII.-XIII. században a szerzetesek ezen munkája lassanként már fölöslegessé vált. Sőt a szerzetesi életet akadályozta is. Barbárokból ugyanis civilizált hűbéres népek lettek. A túltermelés következtében felvirágzott a kereskedelem, s ez a városok kialakulását vonta maga után. Viszont a monasztériumok megtartották nagy földbirtokaikat. A gazdaság megvolt, a kétkezi munka viszont fölöslegessé vált. Valami más után vágytak a lelkek: újat kívántak. S íme, itt van a cluny-i reform! Ez tulajdonképpen abban állt, hogy a kézimunka helyébe a liturgia ápolását helyezték.

Mivel azonban a kézimunka hozzátartozott a szerzetes fogalmához, Szent Domonkos – aki ugyancsak a lelkeknek ezen új igények utáni vágyát akarta kielégíteni! – nem egyenesen a kézimunkát szüntette meg, hanem megtiltotta a földbirtokok birtoklását. Más jövedelmi forrásokat, amelyek nem jártak kézimunkával, megtartott, de földbirtokot nem. A segítő testvérek rendeltetése egészen más lett: ők a házi teendőket végzik, s így az atyák lelkipásztorkodó munkáját segítik elő. Íme, Szent Domonkos Atyánk merész és zseniális újítása, akkor, amikor még egy Szent Ferenc megtartja, sőt megkívánja a testi munkát!…

2) A másik gyökeres újítás a karima terén volt. A cluny-i reform nyomában a bencések a karimát annyira előtérbe helyezték, hogy az lett a tulajdonképpeni napi foglalkozásuk. Így, hogy az időt kitöltsék, az egy-egy alkalommal végzendő zsoltárok számát megsokszorozták, és ünnepélyes lassúsággal recitálták. Az ilyen karima valóban terhes és fárasztó volt… – A premontreiek és a ciszterciták zsolozsmája hasonlóképpen hosszú volt.

S most mit tett Szent Domonkos? Megrövidítette az egész liturgiát, hogy több időt nyerjen a stúdiumra és a prédikációra.

Íme, az egész XII. században a ciszterciták megtiltották övéiknek a filozófia és a dialektikus teológia művelését, tanulását, és most Domonkos megrövidítette a zsolozsmát, hogy a tanulásra több időt nyerjenek a testvérek!…

3) S mintha ez sem lett volna elég! Domonkos az úgynevezett monasztikus obszervanciák terén is újítást hozott be. A szabad levegőhöz szokott, földműveléssel vagy csak recitálással foglalkozó szerzetesek többet bírtak el a szerzetesi szigorból, mint olyanok, akik sokat foglakoznak szellemi munkával és prédikációra való előkészülettel. Ezért[Nikolett23] egyrészt: Domonkos elvben megtartotta a szerzetesi obszervancia teljes szigorát, – éjjeli kórust, önmegtartóztatást a húsevéstől, böjtöt, diszciplínát, – másrészt viszont: bevezette a dispenzációt (felmentést). Eleinte csak bővebben alkalmazta és élt vele, később pedig valóságos törvényerőre emelte. Ez Rendünk egyik fő sajátossága. Nálunk nemcsak azokat dispenzálják, akik betegek és nem tudják megtartani a szigort, hanem azokat is, akik meg tudnák ugyan tartani, a dispenzáció által azonban több időt tudnak szentelni a prédikációra való előkészületre vagy – s ez főképpen sokat nyom a latban! – több idejük jut a stúdiumra. S e fölmentést maga a törvény adja meg!… Számunkra a rendi szigor, a bűnbánó élet, nem életcél, hanem csak eszköz. Ezért háttérbe kell lépnie, valahányszor a sajátos cél érdeke megkívánja. A dispenzáció mintegy önműködően lép életbe, és ezáltal a Rendnek életszerű rugalmasságot, az újabb és újabb körülményekhez való szerencsés alkalmazkodni tudást ad.

4) Ezek voltak Domonkos reformjának újításai. Ha szem előtt tartjuk a kitűzött célt, mindegyik éltetővé és szükségessé válik. A cél pedig nem volt más, mint a negyedik lateráni zsinaton püspökök követelte prédikáció, igehirdetés. De ez nem akármilyen moralizáló, laikus prédikáció volt, hanem az Egyház hivatalos, a Szentírásból, a Szenthagyományból, a kor teológiájából táplálkozó prédikáció. Kis jámbor buzdító beszédek megtartásához nem volt szükséges a filozófia és a teológia tanulmányainak elvégzése. Szent Ferenc ezt nem is írta elő!… De: a tanító Egyházat képviselő prédikátoroknak, az eretnekekkel tudományos vitába szálló igehirdetőknek alapos teológiai képzettségre volt szükségük.

Miután Domonkos társaival megválasztotta a regulát, megszerkesztette a konstitúciókat, nem ment vissza Rómába, hanem először Toulouse-ban akarta megvalósítani a Rendet, annak életmódját, mielőtt jogilag is jóváhagyatná. Seila Péter háza már kicsinek bizonyult. A püspök neki ajándékozta, azaz: átengedte a pápa nyomására, Szent Román templomát s ugyancsak a lelkipásztorkodás jogát is. E templom mellett telepedtek meg a testvérek, körülbelül tizenhatan. Ezen letelepülés fontos, de ügyes lépés is volt. A római kúria ugyanis a rendeket mindeddig nem általában hagyta jóvá, hanem mint egy adott Egyház szerzeteseit, és ezért most már könnyebb volt Domonkosnak is Rendje megerősítését kérnie: a Szentszék a toulouse-i prédikátorok rendjét kellett csak, hogy jóváhagyja. Így nem volt oly szembeszökő a Rend univerzalitása, egyházmegyétől való függetlensége.

A püspöki okirat, melyben a Szent Román-templomot megkapták a testvérek, Domonkost "prior et magister praedicatorum"-nak (a prédikátorok perjele és mestere) nevezte, s a testvéreket "fratres canonici"-nek (kanonok testvérek). A testvérek ezt a címet később is megtartották. A pápa is mint reguláris kanonokok rendjét hagyta később jóvá Domonkos alkotását. Igaz ugyan, hogy a rendi káptalan 1249-ben a "kanonok" szót "klerikus" szóra változtatta, de ez nem jelentett és nem is jelenthetett lemondást a kanonoki jellegről. S valóban, az Egyház pápái később is, sőt maga a Rend továbbra is használták a "kanonoki" elnevezést.

P. Mortier az említett terminológiai változást – nagyon helyesen – azzal magyarázza, hogy a Rend az egyetemi tanszékre való jogának megtartása végett ebben az időben szívesebben használta a "klerikus" mint a "kanonok" elnevezést. A párizsi egyetem világi tanárai ugyanis azzal az ürüggyel akarták megvonni a testvérektől az egyetemi tanszékeket, hogy: szerzetesek, monachusok, kanonok-szerzetesek.

Szent Domonkos rendalapítása egyik legeredetibb rendalapítás.

Az elemek megvoltak, a szintézis azonban új és egyedülálló. A Rend nem monachus rend, hanem klerikusok rendje. Nem világi papok közössége, hanem kanonok-szerzetes rend. Nem pusztán kanonok-rend, hanem prédikátor-rend, hitszónok-rend. A dominikánus: pap, kanonok, szerzetes, prédikátor és doktor (ez utóbbi kettő ugyanazt jelenti!). Mint pap, a hivatalosan tanító és megszentelő Egyházhoz tartozik; mint kanonok, meghatározott papi szabályok szerint él, s az egyházi karimát közösségben végzi el; mint szerzetes, a hármas fogadalom köti, és szemlélődésre, önmegszentelődésre törekszik; mint apostol, prédikál, tanít, a teljes igazságot hirdeti minden úton-módon. Ez új szintézis által Domonkos a szerzetes egészen új típusát, egyúttal örök típusát teremtette meg, mert ez a szükséglet, amelyet az Egyházban fedezni akart, örök szükséglet, míg csak az Egyház fennáll…

III. Csak röviden ragadjunk ki a mondottakból egy-két gondolatot, s értékesítsük lelki életünk szempontjából!

a) Rendünk megszünteti a testi munkát, de csak azért, hogy a szellemi munkára több idő maradjon. Ez juttassa eszünkbe a szellemi munka nagy törvényét és kötelezettségét! Szellemi munkát nemcsak a lektorok végeznek, hanem a prédikátorok is! Nekik is komolyan elő kell készülniük, ha a modern problémákra és a keresztény lélek régi és állandóan új nehézségeire meg akarnak felelni. Ha a szellemi munkát elhanyagoljuk, nemcsak dominikánusok, de még szerzetesek sem vagyunk: haszontalanokká, céltalanokká, értéktelenekké válunk…

Az ellustulás veszélye nálunk nagyobb, mint a régi monasztikusoknál, mert a szellemi ellustulás nem oly szemmel látható, de annál veszélyesebb. Természetfölötti sikerünk nem annyira tehetségünk, mint inkább befektetett erőnk és jóakaratunk mértékétől függ!…

b) Rendünk a liturgiát is megrövidítette, hogy a stúdiumra több idő legyen, és a testvérek hosszú és fárasztó zsolozsmázásban ájtatosságukat el ne veszítsék. Bölcs intézkedés, de jól kell élnünk vele!… Mivel a kórus rövidebb, kell, hogy még jobban értékesítsük lelkünk javára. Ezért arra kell törekednünk, hogy azt a keveset jól végezzük: kedvvel, örömmel, odaadással, az igazi ima szellemében. [Nikolett24] Ezért figyelnünk kell a liturgiai előírásokra és az ének szépségére, mert a zűrzavar, a hadarás nem hangol áhítatosságra, sőt az idegeket is jobban és szükségtelenül kimeríti.

A karima Rendünk egyik kontemplációs eszköze, a kontempláció pedig Rendünk lelke. Legyünk tehát azon, hogy a karima számunkra valóban a lelkiélet és a kontempláció eszköze legyen: belemerülés Istenbe!… S hogy ezt elérjük, nem szabad önzőknek lennünk, s nem szabad visszariadnunk a szükséges áldozatoktól. Szent Domonkos után a még a XII. században keletkezett más rendek egyik-másika a karimát egészen félretették, de ezek nem is a kontempláció bőségéből fakadó igehirdetést tűzték ki céljukul…

c) Rendünk dispenzáció-törvénye a dispenzációt egyrészt egy-egy officiumhoz – például – a lektorsághoz köti, másrészt az elöljárónak esetről-esetre való alkalmazására bízza. Ha officiumhoz van kötve, akkor mindig élhetünk vele, akár szükség van rá, akár nincs. Ha viszont egyéni dispenzáció, akkor a szükséges ok megszűnésével azon kell lennünk, hogy a dispenzációt is megszüntessük.

Mindenképpen azonban a dispenzációt a Rend szándékának megfelelően kell használnunk. Nem különcködésből, nem kényelemből, hanem a komoly munka szellemében és érdekében. Az igazi dispenzáció nálunk nem jelenti a fegyelem meglazulását. Példa rá P. Cormier esete, aki egész életén át igénybe vette gyenge egészsége miatt a dispenzációt és így lett szentté. Szent Tamás még a nagyheti officimumok alól is dispenzációt kért egyszer, – pedig annyira tudta ezeket élvezni! –, hogy tudományos munkáját be tudja fejezni.

A dispenzáció azonban veszélyes is lehet, mert okok helyett az ember ürügyekre is támaszkodhat, és élhet a dispenzációval akkor is, amikor már nincs rá ok. Szeressük az önmegtagadást, a rendi szigort, akkor majd jó szellemben s lelkünk hasznára élünk a dispenzációval is…

d) Végezetül: becsüljük és szeressük Rendünket, amely valóban Szent Domonkos rendalapítói remekműve!… Hogy mennyire vált be a Rend, azt mutatja a múlt történelme; s hogy a modern korban is mily dicső gyümölcsöt teremhet, mutatja a francia és más rendtartományok megújhodása és felvirágozása. Ha valamelyik rendtartományban a Rend nem áll a hivatása magaslatán, az szégyen az illető tartomány tagjaira mégpedig minél zseniálisabb a Rend szervezete, minél magasztosabb életeszméje, minél dicsőbb a múltja, annál nagyobb az a szégyen!…

Ezeket megfontolva: minden törekvésünkkel, minden erőnk latbavetésével, akaratunk teljes nekifeszülésével, szorgalmunkkal, kitartó munkásságunkkal legyünk azon, hogy Szent Domonkos Rendjének régi dicsőségét hazánkban is feltámasszuk! Ezt tekintse mindegyikünk szent feladatának minden munkájában!… Szent Domonkos megáldja iparkodásunkat, fáradozásunkat; lélekben eljön hozzánk, hogy megerősítse, megújítsa rendtartományunkat, a régi "Provincia Hungariae"-t, amelyet még Ő hívott életre!…

XVIII.

A Rend jóváhagyása

I. 1) Miután Domonkos Toulouse-ban a Szent Román-konventet megalapította, 1216-ban, – valószínűleg – szeptembere második felében Rómába indult. Ez immár harmadik római útja volt. Emberileg szólva: Domonkosnak nyugtalanságra lehetett oka. Hisz közben, július 16-án meghalt III. Ince, aki már ismerte, sőt előre jóváhagyta Domonkos elgondolásait. Két nappal III. Ince halála után III. Honór lépett a pápai trónra... Hogyan fogadta az új pápa Domonkost?…

Szentünk úgy novemberben érkezhetett Rómába. Hogy hogyan fogadta a pápa, kifejezetten nem tudjuk. Annyi azonban biztos, hogy ugyanazon év december 22-én jóváhagyta a Rendet. Különben meg tudjuk is, hogy III. Honór pápasága nem jelentett irányváltozást, hisz az új pápa alatt III. Ince unokatestvére, Hugolin bíboros vette kezébe a legfontosabb egyházi ügyeket. Azt pedig tudjuk, hogy Hugolin Szent Domonkos legnagyobb jótevője lett, és később nagy szerepe lett a Rend történelmében.

2) Vegyük most szemügyre a Rendet jóváhagyó bullákat. Bullákról beszélek, mert két bulláról van szó.

a) Az első a "Religiosam vitam…"-bulla, a tulajdonképpeni alapító bulla. A Lateránban kelt, és az összes jelenlévő bíboros aláírta. Tulajdonképpen egészen olyan, mint a XII. század bullái, melyekkel a különböző bencés, cisztercita vagy kanonok-rendi apátságokat jóváhagyták.

"Jóváhagyjuk – így olvassuk, – a Szent Ágoston szabálya szerint élő Toulouse-ban a Szent Román-templomban székelő kanonok-rendet." Majd biztosítja a bulla az új rendház birtokait, jövedelmeit; igaz, a birtokai között nem szerepel más, mint egy új majorság, és néhány jelentéktelen földdarab. Hisz tudjuk, hogy Domonkos éppen a földbirtoktól és az azzal járó kézimunka terhétől kívánt megszabadulni. Ez a nagy bulla azonban egy szót sem szól a prédikációról, a stúdiumról, az evangéliumi szegénységről. A bíborosok az ilyen alapítást könnyen jóváhagyták. Viszont Domonkosnak ez nem volt, nem lehetett elég! Így érthetővé válik a másik bulla, amely egész rövid.

b) Ez a bulla "motu-proprio"-szerű, s csak III. Honór aláírását viseli. A pápa ezen írását nem a Lateránból, hanem Santa Sabina-i palotájából keltezte ugyanaznap, mint a nagy bullát.

A kis bulla (Bulla: "Nos attendentes…") így hangzik: "Tekintve, hogy Rended testvéreinek a hit bajnokainak és a világ igaz fényességének kell majd lenniük – "pugules fidei et vera mundi lumina" – mi megerősítjük a Rendedet, és saját kormányzásunk alá vesszük.".

Kétségtelen, hogy egy rendnek két bulla által történő jóváhagyása egészen szokatlan jelenség a szerzetesség történelmében. Ezért érthető is, hogy a történetírók, különböző feltevéseket eszeltek ki, hogy azt megmagyarázzák.

aa) Egyesek azt mondották, hogy a kis bulla a nagynak csak összefoglalása lenne, és Szent Domonkos ezt magával hordta, mintegy "útlevélnek" használta. – Ezen magyarázatnak ellentmond egyrészt az a tény, hogy a kis bulla mást tartalmaz, mint a nagy, másrészt, hogy az első dominikánusok ezen bullát nem használták igazoló írásként.

bb) Mások így próbálták a kis bulla létrejöttét rekonstruálni: A nagy bullát a Szent Péter Bazilikában, a bíborosok jelenlétében hirdették volna ki. Szent Domonkos átvette ugyan, de lelkében nagyon le volt sújtva, hisz Rendjének sajátos célja nincsen megjelölve benne. Ezért az ünnepség után felkereste III. Honórt családi palotájában, a Sancta Sabina-ban, és lábához borulva, újabb megerősítő levelet kért. Ekkor Honór, mintegy isteni sugallatra egy tollvonással megírta a kis bullát.

Ez az elgondolás, mindenesetre, nagyon drámai, ugyan aligha felel meg azonban az igazságnak. Először is: a bulla kihirdetése nem történt a Szent Péter Bazilikában. Másodszor: nem valószínű, hogy Domonkos még csak utólag ismerte volna meg a nagy bulla tartalmát. Hisz ott volt Hugolin is, aki mindenben támogatta Domonkost, és a kúriai eseményekről tudósította: egész biztos, informálta volna már előbb erről is. Harmadszor: ha Szent Domonkos valóban csak az utolsó órában kapta volna meg Rendje igazi jóváhagyását, ezt bizonnyal elmesélte volna testvéreinek, de ennek a nyomát sem találjuk.

cc) Valószínűbb tehát, hogy a pápa Hugolinnal és még néhány bíbornokkal előzetesen megtárgyalta az ügyet, és még előzetes terv szerint két bullát készíttetett.

Tekintve a kúria egyes tagjainak ellenállását, – gondoljunk csak a zsinat 13. kánonjára – ez a feltevés nagyon valószínű. Honór, hogy a fölösleges ellenállást kerülje, a kúria által, a maga konzervatív stílusában hagyatta jóvá a Rendet, s ugyanekkor saját személyi tekintélyével, a kúriától függetlenül, direkt védelme alá vette a Rendet, mintegy saját ügyének tekintette.

dd) Voltak olyanok is, akik a kis bulla hitelességét tagadták. Ahogy azonban P. Mandonnet kimutatta, ehhez nincsen elegendő alapunk. Továbbá, a Rend történetében semmi törés sem észlelhető, kellett tehát, hogy kezdettől fogva birtokában legyen a pápa jóváhagyásának. Különben is, majd még látjuk, hogy III. Honór, amikor Rendünkről volt szó, egyáltalán nem fukarkodott újabb és újabb bullák, illetve "motu propioro"-k kiadásában.

ee) Szent Domonkos, miután megkapta a pápa jóváhagyását, még nem hagyta el Rómát. Úgy találta, hogy Rendjének többet használ, ha Rómában prédikációkat, előadásokat tart. Pedig Franciaországban is szükség volt Domonkos jelenlétére. Hisz a toulouse-i konvent éppen csakhogy megalakult. Nagyon különböző volt az összetétele is: négy spanyol, három francia, két portugál, egy angol. Míg Domonkos ott volt, személyisége erejével összefogta őket. Távollétében azonban csakhamar egyenetlenségek keletkeztek közöttük. Oka jórészt a politikai helyzet volt. A nép fellázadt Monforti Simon uralma ellen. A zavargásban Fulko is annyira elkeseredett, hogy le akart mondani. Aztán meg ideiglenes elöljárójuk, Garriga Bertrand, akit Szent Domonkos, amíg Ő odajárt, megbízott a zárda vezetésével, nem bírt megfelelő eréllyel és tekintéllyel, hogy a testvéreket a nehézségeken átsegítse. Nem rendelkezett a szükséges elöljárói adottságokkal. Sokkal jobban szerette a visszavonultságot, amelyben kedve szerint, gyakorolhatta kedvenc imaformáját: bűneinek siratását, mint kilépni a kormányzásnak akkoriban épp elég súlyos problémákat felvető területére. (Egyébként Garriga Bertrandot boldogjaink között tiszteljük.)

Domonkos futár által értesült a bajokról. A közte és III. Honór közötti viszonyra jellemző, hogy a hír hallatára III. Honór január havában (21-én) bullát intézett a testvérekhez, melyben látszólag dicsérte buzgóságukat, a valóságban azonban inkább kitartásra és állhatatosságra serkentette őket, s felszólítást intézett hozzájuk, hogy a szenvedésektől ne riadjanak vissza, hanem inkább dicsekedjenek velük, mint az Apostol tette… (V.ö. Róm.5.3.)

Közben újabb futár érkezett, és még nagyobb bajokról számolt be. Ezért Honór húsz nappal első levele után, újabb levelet írt a testvéreknek, amelyben megtiltotta nekik, hogy azok közül, akik a Szent Román-ban fogadalmat tettek, bárki is a Rend elöljárójának engedélye nélkül elhagyja a Rendet.

Mivel a Toulouse-ban letelepedett nővérek is nagy anyagi szükségben voltak, III. Honór levelet intézett a város népéhez is, és elöljáróihoz is, felszólítván őket, hogy a nővéreket támogassák, hogy vissza ne térjenek a világba, a "bűnös Egyiptomba"…

Körülbelül ugyanebben az időben a párizsi egyetem tanáraihoz és tanulóihoz is intézett levelet III. Honór pápa. Felszólította őket, hogy iskolájukkal telepedjenek meg Toulouse-ban. Szándéka ez intézkedéssel világos: Domonkos alapításának akart megfelelő miliőt biztosítani, és így újabb hivatásokat ébreszteni.

ff) … III. Honór kis bullája nem hamisítás!…

Egész viselkedése, folytonos levelei, bullái meggyőzhetnek, hogy valóban kézbe vette a Rend irányítását. Rendünk, ettől a pillanattól kezdve, a pápa Rendje, s a pápa maga gondoskodik, hogy jövendő-mondó szavai beteljesedjenek… Domonkos a Szentszék legbizalmasabb embere; az Ő ügye a pápa ügye, s a pápa ügye Szent Domonkos ügye is!…

Ezek után a pápa különböző jóváhagyó és ajánló leveleivel ellátva, Domonkos 1217 nagyböjtje kezdetén elhagyta Rómát, és hogy toulouse-i testvéreit megerősítse, útnak indult Franciaország felé…

II. 1) Szent Domonkosban megcsodálhatjuk a diplomatát, mindig úgy tűnik fel, mintha más irányítaná a Rend alapítását, a fejlődését: Diego, Fulko, III. Ince, III. Honór. S az az érdekes, hogy mindig a legjobb kezekre tudta bízni, a legilletékesebb egyénekre tudta rárakni az alapítás sikeres munkálását, mindig a legkiválóbbakat tudta megnyerni s lelkesíteni ügye iránt. Pedig a valóságban nem is ők, hanem Domonkos maga volt a mozgató: Ő volt a lélek, még akkor is, amikor a Rend ügyét a pápák vették a kezükbe. Enélkül a Rend életszerű, törés nélküli fejlődése megmagyarázhatatlan!… A hagyomány különben sem tévedett, amikor a Rend atyjának nem Diegot, nem Fulkot, nem is a pápákat tartotta!…

2) Csodálhatjuk diplomáciáját, azt hiszem azonban még inkább kell csodálnunk alázatát és Rendje érdekében kifejtett önzetlen munkásságát. Ennyire alázatos (élete fő művében!) csak egy Szent lehet!… Ennyire csak a Rend s végeredményben a lelkek javát nézni, a Rend felvirágoztatásán dolgozni, csak egy Szent tud!…

3) Sajnos, mi a legtöbb esetben nem dolgozunk ily önzetlenül!… Nagy örömmel vállalkozunk egy-egy feladatra, de mindig azon vagyunk, hogy saját magunkat toljuk előtérbe. Egyesek szinte örülnek, ha látják, hogy művük személyükön nyugszik, és ha ők otthagyják, összeomlik. Pedig nem inkább szomorkodniuk kellene?… – Mások gondosan kerülik a munkatársakat, mert a siker dicsőségét egyedül akarják élvezni. Másokkal együttműködni, már csak azért sem tudnak, mert nem tudnak másokhoz alkalmazkodni, s mereven ragaszkodnak saját elgondolásukhoz. – Ismét mások nagyon jó diplomaták, szereznek is magas állású pártfogókat, de személyi kegyhajhászássá fajul ez náluk, s ezáltal a közös ügynek sokszor többet ártanak, mint használnak.

Szent Domonkostól tanuljuk meg a munkában való igaz önzetlenséget, s ennek alapján az alázatot! Minél önzetlenebb a munkásságunk, annál nagyobb, természetfelettibb eredménnyel jár! Minél inkább háttérbe szorul személyünk, annál inkább szolgáljuk a közösség és a lelkek érdekét. Minél kizárólagosabban keressük a jó ügy diadalát, annál megfelelőbb munkatársakat és pártfogókat szerez nekünk maga az Úristen!…

Legyünk tehát munkásságunkban alázatosak és önzetlenek! Keressük Isten dicsőségét, mert akkor majd Isten dicsőségében lesz részünk: "Qui se exaltat, humiliabitur, qui se humiliat exaltabitur!" …: "Aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, s aki magát megalázza, azt felmagasztalják."… (Mt. 23.12.)

Mondottuk: Szent Domonkos, miután átadták neki a pápai bullákat, nem ment azonnal vissza Franciaországba, hanem Rómában maradt, körülbelül hat hónapig. Csakugyan fontosnak tarthatta római működését, hogy oly sokáig maradt távol testvéreitől!… Mit tett Rómában?

4) Tudjuk, hogy III. Honór kívánta, hogy Szent Ferenc beszédet mondjon jelenlétében. Szépen elő is készített és megtanult egy beszédet Assisi Szent Ferenc. A Szentatya előtt azonban sírásra fakadt, beszédét elfelejtette, s ekkor a maga megszokott módja szerint kis buzdító beszédet rögtönzött, s a jelenlévőket mélységesen meghatotta.

Nincs kizárva, hogy Domonkostól megkívánták, hogy a pápa előtt prédikáljon, sőt valószínű, hogy maga Domonkos volt azon, hogy a pápának és a kúriának mintegy megmutassa, hogyan gondolja el Ő a hithirdetést, s milyen értelemben akar prédikátor-rendet alapítani. III. Ince is és III. Honór is állandóan arról panaszkodtak, hogy nincsenek megfelelő doktrinális hithirdetők az Egyházban.

Domonkos ezen szükségletnek akart eleget tenni. Ezt a lelkipásztori művészetet, amelyet Franciaországban már magáévá tett, Szent Domonkos bemutatta a pápa és az Egyház színe előtt. Hat hónapon át, az iskolákban, a Szent Péter Bazilika zárdájában előadást tartott Szent Pál leveleiből. Hallgatói papok, egyetemisták. Életrajzírói megjegyzik, hogy – bizony – római prelátusok is elmentek előadásaira. Ez nagy szó!… Jellegzetes Domonkos tárgy-megválasztása: Szent Pál levelei, a Szentírás legdogmatikusabb része. A kegyelem, az örök üdvösség, a bűn, a rossz eredete, a törvény, Krisztus; e nagy problémákat fejtegette Szent Domonkos hallgatói előtt. Érdekes lenne Domonkos prédikációs módszerét közelebbről ismernünk. Aligha adott sokat a világi ékesszólás fogásaira; beszéde egyszerű volt. Elég közel állott a tanításhoz, és mégsem volt túlságosan elvont és száraz, mert a Szentírás, a szentatyák ismerete s a minden szavából sugárzó természetfeletti szeretete meleggé és vonzóvá tették…

Domonkos megnyerte mindenkinek a tetszését és csodálatát, mindenki a "Magister" elnevezéssel tisztelte meg. Főképpen az egyetemisták rajongták körül. Monferrati Vilmos, egy fiatal klerikus, ekkor jelentkezett nála, s kérte a Rendbe való felvételét. Domonkos közelebbről ismerte már, mert Hugolinnál lakott, aki meg meghitt viszonyban volt Domonkossal. S mit tett Domonkos, mikor az az ifjú tőle a Rend ruháját kérte? Örömmel fogadta, azt ajánlotta azonban neki, hogy előbb menjen a párizsi egyetemre, – az idő tájt a legjobb egyetemre, – s utána jelentkezzék nála.

S ha valami, akkor Szent Domonkos ezen római tartózkodása vet fényt igazi életeszméjére és szándékaira. Domonkos sohasem vetette meg az egyszerű népet, élete fő feladatának azonban az intelligencia, az iskolák, a végzett emberek lelkigondozását tartotta. Az egyszerűeknek egyszerűen beszélt. Inkább azonban azon volt, hogy a természetfölötti igazság erejével világítson meg másokat, győzzön meg a helyes útról, mint hogy alacsonyabb emberi érzelmeknek felgerjesztésével a kedélyre és hangulatra hasson.

Hitünk legmélyebb igazságait szerette leginkább fejtegetni s megvédeni a hitetlenek és eretnekek támadásaival szemben!

5) Domonkos ezen elgondolása, módszere már eddig sem volt ismeretlen a római Szentszék előtt. Hisz már évek hosszú során át gyakorolta ezt Domonkos Toulouse környékén. A világosság nem maradhatott elrejtve a véka alatt! A pápa személyében, az egész Egyház figyelme már régóta Domonkosra irányult. S amikor III. Honór jóváhagyta Domonkos terveit és Rendjét, kifejezéseiben: "a hit bajnokai és a világ igazi fényei" – nem szabad valamilyen reneszánsz korabeli üres szóvirágot látnunk. Nem! A pápa tudatosan használta ezen szavakat; és azt akarta, hogy az új Rend tagjai a hit igaz bajnokai és a világ igaz világossága legyenek, úgy, mint ahogy Domonkos is az volt. A pápa nem azt mondta, hogy a dominikánusok egyszerű prédikátorok lesznek, hanem: "a hit bajnokai", akik az igazsággal, a teljes igazsággal felvértezve, küzdenek a sötétség hamissága ellen. S nem azt mondta, hogy mi egyszerűen iskolát végzett papok, szerzetesek legyünk, hanem a "világ világossága"! S kell is, hogy a pápa saját kifejezéseit így értette. Különben hogyan is állította volna a Rendet saját közvetlen irányítása alá! Hisz ezáltal maga is felelősséget vállalt, s az Egyház hivatalos igehirdetői feladatát bízta a Rendre. Merészek voltak a kifejezései, szinte prófétai jellegűek, Ő azonban ismerte Domonkos múltját; s a történelem igazolt később a jövőbe vetett reménységét…

Érthető, hogy a pápák bullái a Rend sikerei láttára, mind dicsőítőbbek, kifejezései mind merészebbek, hiperbolikusabbak lettek.

S most csendesen, anélkül, hogy mások meghallanák, kérdezzük meg magunkat: vajon mi jelenleg Magyarországon a hit bajnokai, az igazság világossága vagyunk-e? Vajon teljesülnek-e bennünk és rajtunk is III. Honór szavai?! A felelettől kíméljük meg magunkat!… De ne forduljunk megvetéssel azok ellen, akik előttünk jártak, mert ők becsülettel dolgoztak, és rendtartományunk jövőjét előbbre vitték! Forduljunk inkább megvetéssel magunk ellen, ha jobb megértésünk ellenére sem elég kitartással, szorgalommal, önfeláldozással, önzetlenséggel igyekszünk jövőnk feladatainak megoldására és rendtartományunk nívóemelésére!

Még inkább forduljunk azonban bizalommal Szent Domonkoshoz!

Alakítson bennünket saját képére, és hasonlatosságára; töltsön el mind jobban és jobban egyre növekvő lelkesedéssel hivatásunk iránt; adjon mind több és több erőt hivatásunk teljesítésében, hogy rólunk is mondhassák: "erant pugiles fidei et vera mundi lumina": "a hit bajnokai és az igazság fényei"!…

XIX.

Az első testvérek szétküldése

I. Mondottuk, hogy Szent Domonkos 1217 tavaszán elhagyta Rómát, és Franciaország felé irányította lépteit. Hosszú útja folyamán csak két eseményről tudunk, sőt az egyikre csak következtetünk.

Ebben az időben Szent Ferenc fiai összesereglettek mindenünnen, hogy "Portiuncula"-ba siessenek. A ferencesek ekkor már egész Itáliát elárasztották, és több ezer taggal rendelkeztek. Kettesével járták a falvakat, városokat, prédikáltak, éjjelente magányosabb helyeken megpihentek, másnap ismét folytatták útjukat és ez így volt egész évben. Csak egyszer-kétszer gyűltek össze. Ilyenkor együtt ettek, ittak, örvendeztek az Úrban, megvitatták törvényeiket, és pár nap múlva ismét elszéledtek. Szent Domonkos számtalanszor találkozhatott velük. Lelkében Ő is összehasonlíthatta Szent Ferenc rendjét saját Rendjével. Szent Ferenc rendjének még nem volt jóformán meghatározott szervezete sem, de máris számtalan taggal rendelkezett. Szent Domonkos Rendjének viszont már volt határozott szabálya, de még csak tizenöt-húszan voltak összesen. Szent Domonkos mégsem változtatta meg tervét, nem vette át Szent Ferenc módszerét és szellemét. Biztos, következetes léptekkel haladt saját célja felé…

Május közepe táján (s ez a második esemény Szent Atyánknak ezen az útján) Agde-ba érkezett. Itt a testvérek (a toulouse-iak) és a bencések között Szent Márton-egyházára vonatkozóan felmerült ellentétnek vetett véget. A bencések épültek békülékeny lelkületén: a béke kedvéért szívesen ment bele oly feltételekbe is, amelyek pedig a testvérek anyagi hátrányára voltak.

Körülbelül júniusban érkezett meg Domonkos Toulouse-ba. Itt akkoriban a politikai helyzet a legkritikusabb volt. A lakosság két pártra szakadt: az egyik párt Monforti Simon mellett állott, a másik – és ez volt az erősebb! – VI. Rajmund, toulouse-i gróf ügyét védte, pedig ez a gróf különben az eretnekekkel rokonszenvezett. Ezen események hatása alatt a püspök elhagyta a várost, és a testvérek is megrendültek.

Természetes, hogy Domonkos megjelenése egyszerre megvilágosította őket, úgy hatott rájuk, mint a sugárzó nap ereje. Újra erősnek érezték magukat…

E külső események és Domonkos egy álomlátásának hatása alatt, a Szent mégis elhatározta, hogy elhagyja a testvérekkel Toulouse-t. Látomása az volt, hogy megjelent előtte egy hatalmas fa, amelynek gyönyörű koronájában sok madár fészkelt. Ez az óriási fa kidőlt, és a madarak elszéledtek. Domonkos megértette, hogy a fa Monforti Simont jelképezte, s a madarak a testvéreket…

Mielőtt elhagyták volna Toulouse-t, Domonkos hatalmas szentbeszédet intézett a néphez, amelyből egyes részek ránk maradtak. A beszédnek valóságos prófétai jellege van. Isten nevében szól az emberekhez: "ahol nem használ az áldás, ott használ majd a bot!…". Majd megjövendölte a toulouse-i nép pusztulását, a város falainak a lerombolását. Jövendölése csak részben teljesült ugyan, de ez bizonyítja, hogy eredeti. Ha ugyanis később költötték volna, bizonyára minden pontban megegyezett volna az eseményekkel! A várost a katolikusok nem tudták elfoglalni, mert egy szerencsétlen véletlen folytán Monforti Simon a harcban elesett. Kidőlt a hatalmas fa!… Testvéreinek pedig szét kellett repülniök…

Még mielőtt ezen események bekövetkeztek, – a hagyomány szerint – Domonkos testvéreivel együtt Prouille-ba ment. Itt valósította meg élete legmerészebb elhatározását: az amúgy is oly kisszámú testvéreket szétszórta a világba. Tervét előzetesen közölte Monforti Simonnal és Fulkoval. Ezek, valamint a pápai prelátusok ellene voltak. Emberi módon okoskodtak: most elszéleszteni a testvéreket, amikor csak tizenhat-húszan vannak; amikor csak éppen megalakultak: valóságos őrületnek tetszett előttük. Domonkos egyik velük való beszélgetése alkalmával tette híres kijelentését: "Urak, prelátusok, ne akarjatok nekem ellentmondani: én tudom, mit cselekszem!".

A hagyomány szerint a testvérek szétküldése 1217. augusztus 15-én történt: Szent Domonkos misét mondott, buzdító beszédet intézett testvéreihez, majd azt kívánta tőlük, hogy az elszéledés előtt válasszanak maguknak általános rendfőnököt. Ő maga határozottan – Domonkos tudott határozott lenni! – kijelentette, hogy nem fogadja el ezen hivatalt és megbízatást. Megválasztották tehát francia Mátét. Ő lett a kis közösségnek, amely íme, épp most készült szerteszéledni a nagyvilágba, az első választott elöljárója. Máté egyetemet végzett ember volt, és azelőtt egy kanonok-közösség elöljárója. Jobb híján, apátnak nevezték az új elöljárót. Mindenesetre furcsa apát, akinek nincsenek földbirtokai, nincs határozott apátsági széke, akinek alattvalói a föld minden táján szétszórva élnek!… Máté volt Rendünk első és utolsó apátja…

Ezek után Domonkos – bizonyára – mélységes meghatódottság és könnyek kíséretében, szétküldte testvéreit. Egy részük Párizsba, másik részük Spanyolországba ment, Ő maga meg visszaindult Rómába.

Emberileg szólva, valóban furcsa gondolat volt e szétosztás. Domonkos azonban tudta, mit tesz. Tudta, egyrészt azért, mert – minden valószínűség szerint – III. Honórral úgyis mindent már előzetesen megtárgyalt; tudta másrészt azért is, mert az Úristen az Ő szentjeinek, főképpen amikor életük művének megvalósításáról van szó, mindig megadja a Szentlélek ajándékai által a helyes intuíciót, a helyes természetfölötti megérzést, ösztönt, s nem engedi, hogy emberi tévedés áldozatai legyenek…

II. 1) Ferrandus Péter Szent Domonkosnak fentebb idézett, Monforti Simonhoz és Fulkohoz intézett szavaihoz még a következő reflexiót fűzi, és adja a Szent ajkára: "Ha a gabonát felhalmozzuk, összeaszik és elpusztul, ha azonban elvetjük, bő termést hoz.". Ha ez a mondás nem származnék is Domonkostól, kétségtelen, hogy igazán mély domonkosi gondolatot fejez ki. Rendünk sajátos célja a "salus animarum per praedicationem": "A lelkek üdvének az előmozdítása és szolgálata az igehirdetés által"; – az igehirdetést (mind szóban, mind írásban) a legkülönfélébb módozataiban és lehetőségeiben értve, nem csupán a szószék prédikációját, noha – minden bizonnyal – ez az első és legalapvetőbb igehirdetés. E szemszögből nézve kell megítélnünk minden rendi eszközünket, sőt magát a szerzetesek számát is, s az alapítási körülményeket is. Minthogy rendeltetésünk nem a merő szemlélődés, nálunk a tagok száma sohasem növekedhetett meg mérték nélkül. Egyrészt, ha egy helyen annyian vagyunk, hogy ott a pasztorációt megfelelően elvégezhetjük: a többlet számára megszűnik a létjogosultság azon a helyen. Másrészt, ha valahol már többen vagyunk, mint amennyien szükségesek lennénk, akkor kötelességünk másutt letelepednünk, hogy ott is kifejthessük apostoli munkánkat. Ha nem történik újabb letelepülés, akkor a búzaszem valóban megromlik, megrontja a tétlenség, a sajátos rendi tevékenység hiánya: minden sajátos tevékenysége végett van, és ami ezt a sajátos tevékenységet elveszíti, feleslegessé és hiábavalóvá válik.

Éppen ezért nálunk nem lehet oly egykönnyen megállapítani, hány testvér legyen egy konventben. Sopronban – kétségtelenül – elég lenne tizenöt-húsz. Budapesten – ha igazi rendi tevékenységet folytatnánk minden téren, – 50-60 páter sem lenne sok. Rómában az Angelikumon körülbelül 120-an vannak, és ezt mindenki kevesli.

Az is igaz, hogy egy-egy letelepüléshez más feltételek voltak szükségesek a Középkorban, s mások kellenek ma. Kevesebb testvérrel is lehetett zárdát alapítani a Rend gyermekéveiben, többre lenne azonban szükség manapság.

2) Lássuk most közelebbről, hogyan járt el Szent Domonkos a testvérek szétküldésében,

Az eddigi monasztikus rendeknél új házak alapítása az úgynevezett "rajzás" formájában történt. Amikor egy-egy apátságban a tagok száma annyira megnövekedett, hogy másik apátság számára is elegen voltak, akkor a szerzeteseknek egy egész raja elvált az anyaapátságtól, és újat alapított. Amikor Fulko és Monforti Simon ellenszegültek Domonkos azon tervének, hogy a testvéreket szétszórja a világban, nem a Rend terjedését akarták meghiúsítani, hanem ezen régi terjeszkedési módot tartották szem előtt, s ekképp korainak ítélték még az alapítási kísérleteket.

Ezen hagyományos terjeszkedési módtól elütően terjesztette rendjét már Assisi Szent Ferenc is. Ő egyszerűen az evangéliumot valósította meg szó szerint: ahogy Krisztus Urunk kettesével küldte tanítványait, úgy ő is. S hogy azok saruban jártak, csak egy ruhájuk volt, s még botot sem vittek magukkal: úgy akarta ő is. Azzal, hogy övéinek jogi megszervezettségük is legyen, egységes rendet alkossanak, azzal kevésbé törődött. Hugolin bíborosnak kellett a franciskánusok vándor-koldusmódra élő sokaságát valahogy megszerveznie.

Érdekes a következő eset, és jellemző is: amikor egy bizonyos Jordán nevű franciskánus Erfurtba érkezett, a város lakói nagy örömmel fogadták. Megkérdezték: akarja-e, hogy konventet készítsenek neki? "Köszönöm, – mondotta ő, – nem is tudom, mi is az a konvent, de ha egy kis sátrat készítenek számomra a folyó mentén, hogy ott lábamat megmoshassam, nagyon hálás leszek érte."

Mennyire másképpen fogta fel Szent Domonkos az apostoli életet! Ő is az evangéliumi apostoli életet kívánta megvalósítani, de mint egyházi férfiú, tanult ember, mint a Szentírás tanára, tudta, hogy a Szentírásban sok mindent nem szabad szó szerinti értelemben venni. S mint pap, mint kanonok tisztelettel volt a szerzetesség hagyománya iránt. S noha annyira hagyomány-tisztelő volt, eljárása és felfogása mégis a szerzetesség és az apostoli élet megújhodását vonta maga után. A történelem neki adott igazat. A franciskánusok – például – később kénytelenek voltak bizonyos más irányt felvenni… Így lett később Szent Bonaventura "második alapítójuk".

Domonkos tehát nem kettesével küldte szét testvéreit, nem is várta meg, amíg "rajzás" révén nekivághatnak az új alapításnak, hanem pont annyi testvért küldött egy helyre, amennyi az ottani körülményeknek megfelelően egy-egy konvent létesítéséhez épp szükséges volt. Szent Domonkos lényegében konvent-alapító volt: konventet alapított – valójában – már Prouille-ban és Toulouse-ban is. Később Toulouse-ban jogilag is konventet alapított. S most szétküldte testvéreit: nem azért, hogy vándor-életmódot folytassanak, hanem, hogy konventet alapítsanak, és mint egy-egy konvent tagjai fejtsék ki apostoli tevékenységüket.

3) Lássuk már most, hová is küldte Domonkos testvéreit?…

Hét-nyolc testvérét küldte Párizsba: a francia Mátét, Garriga Boldog Bertrandot, Boldog Mannest, Fabra Mihályt és még három-négy testvérét. Ő maga egyedül vagy esetleg másodmagával Rómába ment, mert meg volt győződve, hogy Ő egyedül is tud majd ott konventet alapítani. A harmadik helyre (Madridba) négy spanyol testvérét küldte.

Érdekes a helyek megválasztása!

Róma a keresztény világ középpontja, a pápa székhelye. Párizs viszont az akkori keresztény világ egyetemi centruma volt. Ide küldte legtöbbet testvérei közül a Szent Alapító, mert azt akarta, hogy ezen alapítás okvetlenül sikerüljön, Navarrai János világosan megjelöli küldetésük célját. Azt mondja, hogy őt saját magát és a többieket is azért küldte Domonkos Párizsba, "hogy tanuljanak, és prédikáljanak, és itt konventet alapítsanak". Stúdium, prédikáció, konvent-alapítás!… A harmadik csoport Spanyolországba ment: hisz akkoriban Itália és Franciaország után Spanyolországnak jutott a legfontosabb szerep a keresztény világban.

Tudjuk, hogy mind a három zárda-alapítás sikerrel járt, noha a spanyolországi testvéreknek igen nagy nehézségekkel kellett megküzdeniük.

4) Szent Domonkos azáltal, hogy testvéreit így kisebb-nagyobb csoportokban küldte szét a világba, nemcsak azt mutatta ki, hogy az apostoliságról alkotott felfogása lényegesen különbözik Szent Ferencétől, hanem pozitíven is fényt derített az igazi dominikánus lelkipásztorkodásra.

a) E dominikánus lelkipásztorkodásnak egyik legjellegzetesebb vonása az intellektuális volta. Domonkos azt akarta, hogy fiai a kinyilatkoztatott igazságoknak kincsét emberi tanulás, kutatás munkájával boncolgassák, feltárják, kifejtsék, és így azok értelmileg, fogalmilag is tisztázott és asszimilált igazságok legyenek. És ilyen fegyverzettel harcoljanak a tévely ellen, árasszanak fényt a világra, védjék meg – értelmi fogalmazásban is – a hit igazságait a hitetlenekkel és eretnekekkel szemben.

Különben a domonkosi lelkipásztorkodás ezen vonásáról még bőven lesz szó.

b) Van azonban másik vonása is, amely – sajnos! – gyakorta feledésbe megy: ez a konventuális, közösségi volta.

Szent Domonkos szerzetesi közösségbe akarta ágyazni az apostoli életformát. Ő nem laikus vándor-prédikátorokat akart, nem is a világi papok együttesét, hanem konventben élő, szerzetesi közösséget! A vándor-prédikátoroknak az apostoli szegénységét, a világi papság papi képzettségét és mivoltát a szerzetesi, fogadalmas élet keretébe illesztette. S a már adott elemeknek ez az új összekapcsolása révén egy csapásra megújította a szerzetesi életet, a papi életet, de megújította a prédikációt is.

Érdekes lenne megvizsgálnunk, mit nyert a szerzetesi vagy a papi élet ez által az új szintézis által. Jelenleg azonban csak a prédikáció érdekel bennünket.

c) A prédikáció azáltal, hogy a papi élet törzsébe oltódott, a tanító Egyház szervévé lett, a tanító Egyház tekintélyében részesült. S azáltal, hogy Domonkos az Egyház legnagyobb és legmélyebb hithirdetői és hitvédelmi igényeit és szükségleteit akarta kielégíteni: a papi képzettséget, tudást is kénytelen volt magas feszültségűvé tenni; – innen a Rend előbb említett intellektuális jellegű vonása. – Azáltal pedig, hogy a prédikáció a papi élet törzsébe oltódott (vagy inkább visszaoltódott a laikus mozgalomból), igazi pasztorációs prédikáció lett. Hisz a prédikátor pap is, és számára a prédikáció csak egyik eszköz, másik eszköze a kegyelemkiosztás a szentségek által.

A prédikáció így lett nálunk igazi igehirdetési, igazi lelkipásztorkodási eszközzé.

d) Mit nyert a prédikáció a szerzetesi élet talajára való átültetés által? Mindazt, amit maga a prédikátor és a pap nyert: természetfeletti élet-miliőt, az egyéni tökéletesedés biztosabb, hatásosabb eszközeit, az élet bajaiban, szenvedéseiben bíztató, bátorító testvéri támogatást és az apostoli élet örömeit, sikereit megosztó testvéri szívet nyert a prédikátor azáltal is, hogy a mindennapi élet szükségleteiről a közösség gondoskodik. Mindez nagyon nagy előnyöket jelent a prédikátor személye számára, helytelen lenne azonban azt hinnünk, hogy csak a prédikátor nyert a szerzetesi életközösségbe való beilleszkedésből… Nyert maga a prédikáció is!

Szent Tamás, amikor eleve bizonyítani akarta, hogy az ember értelmi működéséhez szükséges a fantázia képalkotása is, a következőképp okoskodott: a test és lélek szubsztanciális egysége, kell, hogy az összetett állag javát, tökéletesedését szolgálja. Márpedig az ember legsajátosabb tevékenysége az értelmi működés. Kell tehát, hogy a test is hozzájáruljon ehhez a faji működéshez. Márpedig ez csak úgy történhet, ha a test az érzékek útján szolgáltatja az értelemnek az értés-anyagot. S ez történik a képzelet által. – Hasonló érvvel kell a mi problémánk megoldásában is élnünk: a dominikánus sajátos faji működése az igehirdetés. Hogy tehát a szerzetesi élettel való egybekapcsolás hiábavaló ne legyen pont a legsajátosabb működése szempontjából, kell, hogy a szerzetesi közösségben való élés ne csak a prédikátornak, hanem a prédikációnak, az igehirdetésnek magának is javára legyen. Ezt a következtetést, – melyet különben a tapasztalat is igazol, – a következő meggondolással lehet alátámasztanunk.

Az ember szociális, társadalmi jellegét nem, állati, nem is szellemi természetnek köszönheti. – Hiszen a legtöbb állat nem alkot társas együttességet, s az angyalok sem szorulnak egymásra! – Az ember sajátos mivoltja racionális, diszkurzív természetének köszönhető. Az emberi értelem tökéletlensége lépésről-lépésre, fokról-fokra, haladó volta miatt mindennek gyökere az elvonatkoztatás, amely igaz, de egyoldalú megvilágítás! – ezért mások tanítására, oktatására, tapasztalatára, irányítására, kölcsönös kiegészítésére szorul.

Ebből viszont az következik, hogy minél értelmibb egy rend sajátos célja és működése, annál inkább kell, hogy sajátos működése kifejtésében szociálisabb jelleggel bírjon. Mennyi ismeret-szerzés, probléma-meglátás, megbeszélés szükséges még akkor is, ha egy rend célja a bűnös, egyéni természet megfékezése! Ha pedig egy rend célja a szemlélődés a liturgia művelése által, még inkább kell a társas együttlét. De sehol sem szükséges annyira a "societas", mint ott, ahol a sajátos rendeltetés az igehirdetés a maga teljes egészében: a "Veritas" prédikálása!… (Mellesleg jegyzem meg, hogy a közösség nemcsak prédikációra, hanem a lektori működésre is megtermékenyítően hat!)

Hogyan konkrét a közösségi élet, hogyan szolgálja a prédikációt? Hát íme:

Először is itt van a stúdium! A stúdium, ha igazán ideális, nem élettelen, száraz, akkor tele van gyakorlati életcsírákkal, értékekkel, vonatkozásokkal. Értjük, miért kell a fiatal atyáknak a stúdiumot folytatniuk, miért kell egy idősebb atya vezetése, felügyelete alatt dolgozniuk, miért vannak a iurisdictiós, quinquennális vizsgák; miért kellene minden zárdában egy lektor; miért vannak a havi "casus solutiones", az elöljáró káptalani beszédei, stb. Mindezek nem kötelességszerű, hanem igazi, pasztorációs szempontból értékes megbeszélések, megvitatások, irányítások! Ilyen formában kellene történniük!…

De ez még nem elég! Egy zárdának a tagjai a prior vezetésével, kell, hogy az időszerű teendőket egymással megbeszéljék, megvitassák, hogy lássák az aktuális problémákat, eligazodjanak bennük, és egységes terv szerint dolgozzanak. Így minden prior igazi "prior et magister sacrae praedicationis": "a szent prédikáció vezető elöljárója és mestere lenne"…

Sajnos, nálunk ez még egyáltalán nincs meg. Az egyesek egymástól függetlenül, egymás működéséről mit sem tudva dolgoznak. De prédikációjuk és lelkipásztorkodásuk ekként a közösség áldásaiban nem részesül. Még a rekreációban sem merülnek fel ilyen problémák, – és a "casus conscientiae"-ket lehetőleg kerülik… S az elöljáró vagy nem tud, vagy nem mer nekik irányítást adni… Így a közösségben élő prédikátorok nem közösségi prédikátorok: nem "sacrae praedicatio"!… Ez az egyik oka ami munkánk terméketlenségének!…

… Arra kell törekednünk, hogy minden konvent, minden ház legyen prédikációs konvent, olyan közösség, amely éppen közösségi együttműködése által lesz a hitigazságok fellegvára!…

XX.

Szent Domonkos Rómában és Bolognában

Rendi ruhánk

I. Szent Domonkos, miután testvéreit Prouille-ból a világ minden tájékára szétküldötte, maga, bár már elhatározta, hogy Rómába fog menni, még nem hagyta el azonnal Franciaországot. Először a dél-franciaországi alapítás jövőjét akarta biztosítani. Languedoc-i házát és tulajdonát Monforti Simon pártfogásába ajánlotta. Az okirat, amellyel Monforti Simon ezt vállalta is, a mai napig fennmaradt.

Ugyancsak Domonkos-tervezte római útja előtt a testvérek száma is meggyarapodott: legalábbis négyen léptek be a Rendbe az idő tájt, és maga a Szent oktatta ki őket a szerzetesi életre és a dominikánus hivatásra vonatkozólag.

Miután a prouille-i testvérek és nővérek jövőjét Domonkos ekképp biztosította, egy-két társával valóban útnak indult Róma felé. Ha az elindulás idejét 1217. december 10-12-ére tesszük, s ha meggondoljuk, hogy 1218. január második felében már Rómában voltak, csodálkoznunk kell, hogy télnek idején mily gyorsan tették meg a hosszú utat. Különben Szent Domonkosnál máskor is feltűnik, mily rövid idő alatt tesz meg gyalogszerrel aránylag igen-igen hosszú utakat.

Alig érkezett meg Rómába Domonkos, hamarosan odaérkezett a Párizsba és Spanyolországba küldött testvérek követsége is, és segítséget kértek Domonkostól az ottani egyházak püspökei ellen. A püspökök ugyanis nem akartak belenyugodni a prédikátorok kiváltságaiba, az "exemptio"-ba, mert úgy találták, hogy ezáltal az ő hatalmuk megrövidül. Ám, a Szentszék épp a püspökök elégtelenségének pótlására – és így bizonyos mértékben a püspökök ellen – hagyta jóvá a Rendet. Most is a Rend terjeszkedési lehetőségét próbálta biztosítani: III. Honór – Domonkos kérésére – a püspökökhöz és más egyházi elöljárókhoz bullát intézett, s e bullában pártfogásukba ajánlja a prédikátor-testvéreket, hogy mindenben legyenek segítségükre.

Amikor Domonkos Rómába érkezett, már négy új testvér is volt a kíséretében. Nem tudjuk, hogyan és hol nyerte meg őket. Közben a bolognai egyetemre küldte valamennyiüket.

Ezeket a testvéreket most meg Rómába vitte. Itt azután más hivatásokat is szerzett. Most már csak megfelelő házra és templomra volt szüksége Domonkosnak, hogy római alapítását is teljes diadalra vigye. Terve keresztülvitelében ismét a pápa volt segítségére.

Rómában a Via Appia mentén állott ez idő tájt egy régi, Szent Szixtuszról elnevezett templom, "San Sisto Vecchio". Az előző pápa ezt a templomot a Gilbertinusok rendjének ígérte, és a templom mellett zárdát kezdett építeni nekik. A föltétel az lett volna, hogy a Gilbertinusok gyűjtsék össze a városban szétszórtan élő szerzetesnőket, és vállalják el lelki gondozásukat. A zárda azonban III. Ince halála miatt csak félig épült fel, a Gilbertinusok meg nem igen sürgették a letelepülést. Így III. Honór a templomot és zárdát Domonkosnak és társainak engedte át. Domonkos vállalta a feltételeket is, a lelkivezetést. Sőt még örült is, mert így egy csapásra férfi és női zárda alapjait vethette meg az Örök Városban. A testvérek maguk is kivették részüket a ház építésében. Közben Szent Domonkos folytatta a már azelőtt megkezdett szentírási magyarázatokat. Alig telt el három hónap, az új zárdának már húsz tagja volt. Számuk azonban egyre tovább növekedett, úgyhogy Domonkos már húsvét táján új zárda megalapítását vette tervbe.

Vajon hol alapította meg Szent Domonkos az új zárdát? S aki ismeri szellemiségét, eltalálhatná. Párizs után a világ leghíresebb egyeteme Bolognában volt. Itt lett az új domonkos zárda!… Egyelőre csak három testvért küldött ide a Szent Alapító. Csakhamar azonban követték őket a többiek is. A pápa ismét személyes levelet intézett a bolognai egyházi elöljárókhoz, és a testvéreket pártfogásukba ajánlja.

Szent Domonkos e római tartózkodása alatt tudományos előadásai mellett mint népszónok is működött. A különböző bazilikákban mondott beszédeire a nép tömegekben özönlött. Az egyszerű emberek is csakhamar fölfedezték Domonkosban az apostoli szívet, sőt mi több: a csodatevőt, s a szentet is. Már életében szentként tisztelték. Mindenki meg akarta érinteni ruháját; részesülni akart az áldásban; sőt a bátrabbak annyira mentek, hogy kappájából, ruhájából levágtak egy-egy darabocskát, és ereklyeként eltették maguknak.

Domonkosnak ez a népszerűsége egyre több hivatást vonzott a Rendbe.

Róma előkelő családjai mind jobban féltették fiaikat varázsától. Különösen egy olyan hivatást szerzett ekkor tájt Szent Domonkos, amely nagy feltűnést keltett, s amelynek nagy hatása volt a Rend kezdeti fejlődésére: Boldog Regináld hivatása volt ez.

Boldog Regináld Orleans egyik templomának volt az esperese. Azelőtt meg a párizsi egyetemen tanította öt éven át az egyházjogot. Orleans püspöke ez idő tájt épp Rómában járt, magával hozta Regináldot is. A Boldog itt ismerkedett meg Szent Domonkossal. Regináld Rómába érkezve, súlyosan megbetegedett. Domonkos e betegség alatt többször meglátogatta, s buzdította: hagyja el a világot, lépjen be apostoli rendjébe!… Ferrandus Péter különben azt állítja, hogy Regináld már Orleansban, anélkül, hogy Domonkos vállalkozását ismerte volna, – egészen hasonló tervekkel foglalkozott, mint az új apostoli igehirdetők feladata és célkitűzése volt. Ilyenformán Domonkosnak nem volt nehéz őt megnyernie. Fogadalmat is tett Regináld, hogy Rendünkbe lép. Ekkor történt, hogy betegségében megjelent neki a Szűzanya, megkente testét szent kenettel, ahogy az a szentkenet szentségénél szokásos, s közben ezen szavakat mondotta: "Megkenlek téged e szent olajjal, hogy a béke evangéliumának a hirdetésére előkészítselek téged!". Ugyanekkor megmutatta neki Rendünk "egész" ruházatát, és eltűnt. Regináld hirtelen meggyógyult, és azonnal kész volt magára ölteni a rendi habitust. Püspöke azonban arra kérte Domonkost: engedje meg, hogy őt előbb még a Szentföldre elkísérje. Domonkos beleegyezett. Regináldnak pedig meghagyta, hogy visszajövet késedelem nélkül menjen Bolognába. Domonkos megérezte, hogy a bolognai alapításának sikere Regináldtól függ. Nem is tévedett: Regináld Bolognában később valóban csodálatos halfogást tett.

Tanulságos lenne szemügyre vennünk Domonkosban az apostoli dominikánus típusát. Szent Atyánk ritka harmóniában egyesítette önmagában nemcsak a dominikánus teljes lelkületét, hanem működését is. Róma papságának tudományosan megalapozott előadásokat tartott. Ugyanakkor az egyszerű nép lelkével is foglalkozott. Róma egész papsága, még a prelátusok is, csodálták bölcsességét és tudományát. Ugyanakkor az egyszerű, tanulatlan nép is lelkesedett érte.

Szentként tisztelték. S Domonkos nem esett sem az intelligencia lelkipásztorainak szokásos hibáiba, sem a népszónokok bűneibe: az előkelő hallgatóság nem tette elbizakodottá, tudása mindig alázattal párosult; s az egyszerű nép rajongása nem tette kegyhajhászóvá és közönségessé; egyszerűségén is átragyogott lelkének nemes előkelősége. Örök és utol nem érhető példaképe a dominikánus apostolnak!…

II. Most azonban másról szeretnék beszélni!… Valamiről, ami járulékos ugyan, nagyon járulékos, ami azonban életünkkel egybenőtt: a dominikánus ruházatról.

1) Kétségtelen, hogy Domonkos lényegében megtartotta kanonok korabeli ruházatát. Ez akkoriban fehér tunikából, fehér karingből, egyszerű fekete köpenyből és kapucniból (csuklyából) állott. Hogy a karinget mikor hagyták el végleg, s mikor helyettesítették a skapuláréval, biztosan nem tudjuk. Van azonban egy bizonyos rendi hagyomány, amely e változást Regináld látomásával hozza kapcsolatba. Sokan ezt kétségbe vonták ugyan, de pozitív érvük nincs, amelynek erejében a hagyományos felfogást megokoltan tévesnek mondhatnók, és nem fogadhatnók el. Ahogy Boldog Cormier mondja: Boldog Regináld "legendája" ezzel a kifejezéssel él: "a Boldogságos Szűz a Rend teljes ruházatát megmutatta", – s ez a szó "omnem" mintha ki akarná fejezni és ki akarná emelni habitusunk "végeleges teljességét". – S tekintve, hogy a Szűzanya Szent Domonkosnak ismételten megjelent, és az első testvérek iránti jóindulatát sokszor kimutatta; tekintve azt is, hogy maga Boldog Jordán és Ferrandus Péter is elmondják ezt a csodát: nem találhatjuk oly egészen valószerűtlennek, hogy valóban a Szűzanyának köszönhetjük ruházatunkat.

Bármi legyen is azonban ruhánk eredete, annyi bizonyos, hogy szentjeink: Szent Domonkos Atyánk, Szent Tamás, Szent Vince, vértanúink és többi nagyjaink megszentelték azt, s a világ előtt is dicsővé, tiszteletre méltóvá tették. Ezért nekünk is a legnagyobb tisztelettel és szeretettel kell illetnünk, védelmeznünk és viselnünk Szent Domonkos Atyánk ezen hagyatékát!…

Nem a ruha teszi az embert! – szokták mondani. A világ mégis a ruha szerint ítéli meg az embert. Nem a ruha alkotja vagy változtatja ugyan jellemünket. Mégis embertársaink nem ismerhetik benső, rejtett lényünket, csak külső megnyilatkozásaink szerint ítélhetnek rólunk…

2) A külső megnyilatkozásaink közé tartozik ruhaviseletünk is. Innét van az, hogy ruházatunknak elsősorban társadalmi fontossága van. Egy társadalmi beállítottságú ember szükségképp ügyel ruházatára is. Csak az emberi élet konkrét értékeit meg nem értő szobatudós vagy embergyűlölő remete enged szociális hajlamainak, és nem törődik külső megjelenésével…

A dominikánusnak, akinek hivatása – lényegében – apostoli, tehát szociális, okvetlenül szüksége van őt külsőleg is méltóképpen megjelenítő ruhára. És a Gondviselés ezt meg is adta nekünk…

a) A dominikánus habitus először is egészen különleges, más szerzetesekétől feltűnően elütő ruházat. Világi papok, jezsuiták, szaléziek, piaristák körülbelül egyforma ruhát viselnek. A mi ruhánk azonban egészen más, egészen elütő. Mintha csak az is jelezné, hogy a mi életeszménk nemcsak többé-kevésbé más, mint más szerzeteseké, hanem egészen sajátságos, jól megkülönböztethető, egészen eredeti, más élet-ideálokkal össze nem téveszthető…

b) Azután: nem is kell külön kiemelnünk, mennyire alkalmas a mi habitusunk a szószéken, katedrán való megjelenéséhez. Festők, művészek, esztéták ismételten mondották, hogy a mi ruhánk, amikor szószékre lépünk, már prédikál, mielőtt ajkunkat még csak kinyitottuk volna. Budapesti templomunk freskójának festője, Kontuly Béla is hasonlóképp nyilatkozott, és megvallotta, hogy attól a perctől kezdve, hogy dominikánust látott, máris feltette magában: előbb-utóbb, de biztosan meg fogja festeni egy képen a szerzeteseket.

c) De ruhánk nemcsak különleges, hanem színe, szabása miatt egyenesen feltűnő is, nehezen rejthető el. Mintha csak arra intene bennünket állandóan: mi vagyunk a föld sója, a világ világossága; nálunk van az Egyház hite és tana; mi azt nem rejthetjük el, nem dughatjuk a véka alá; az igazság tanulmányozását, megélését nem tekinthetjük egyéni igényeink kizárólagos kielégítésének, nekünk az igazságot hivatásból sugároznunk, terjesztenünk kell…

d) Ruhánk két ellentétes: fekete-fehér színe mintha rámutatna arra is, hogy nekünk mindig láthatóan és nyíltan kell vallanunk és hirdetnünk az igazságot, nem kerülő utakon, nem furfanggal, hanem az apostoli lelkület egyéniségével és bátorságával…

aa) A fehér színű habitus jelentheti az igazság tisztaságát; jelentheti testünk szüzességét, lelkünk tisztaságát. Hisz a kettő bizonyos mértékben – egy. Az igazság a maga tisztaságát Istentől kapja, mert Isten maga az igazság: "Veritas", a "Veritas per essentiam", a lényege szerinti Igazság maga. Annál tökéletesebb mértékben lesz meg tehát bennünk az igazság, minél bensőségesebb kapcsolatban leszünk Istennel, az Igével, Krisztussal, a testet öltött Igazsággal. Márpedig Istennel annál bensőségesebb kapcsolatban leszünk, szemünk annál tisztább lesz, minél tisztább a szívünk, a testünk, a lelkünk is: "Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent!" (Mt 5,6.). Nem véletlen, hogy legnagyobb tudósaink és szentjeink szüzek is voltak!…

bb) A tudás azonban veszélyes lenne, sőt maga a tisztaság is hiúságra adna alkalmat, ha nem helyeznénk azt a sötétebb, szerényebb kappa alázatot és penitenciát jelentő védelme alá. Alázat nélkül a dominikánus a kevélység, a hiúság, az önzés útjára lépne. És éppen ezáltal, ezen szubjektív törekvései által máris meghamisítja, megfertőzi tanunk eredeti tisztaságát… – A penitencia szelleme és gyakorlása nélkül tisztaságunk is veszélyben forog, s a kényelem, az elpuhultság, az elvilágiasodás egyenesesen az erkölcstelenség útjára vezethetne… Mily jó, ha az önmegtagadás és az alázat kappája alatt elrejtjük az előző, – talán még világi életünkben – lelkünk habitusát, tisztaságát beszennyező foltokat!…

e) Apostoli ruhánk egyik legjellegzetesebb darabja a kapucni (a csuklya). Ez az, ami leginkább szerzetesi jelleget ad, s a világgal való szakítást jelképezi. A fegyelem lazulása idejében a kapucnit távolítják el legelőbb, vagy adnak neki merő dísz jelleget. Ha igaz az, hogy "a csendhallgatás a prédikátorok atyja", – márpedig ki kételkednék ebben? Akkor igaz az is, hogy a silentiumot (a csendhallgatást) jelképező, az elmélkedésre, szemlélődésre figyelmeztető kapucni a prédikátornak legjellegzetesebb ruhadarabja is.

f) A skapuláré és a rózsafüzér a Szűzanyára irányítja figyelmünket. A hagyomány szerint mindkettőt tőle kaptuk. A rózsafüzér adja elmélkedéseink és prédikációnk tárgyát; a rózsafüzér Rendünk legsajátosabb imaformája. A skapuláré meg Mária anyai pártfogásába helyezi életünket és egész apostoli-, papi működésünket.

A Szűzanya s egyedül csak Ő, taníthat meg az igazi apostoli kontemplációra, mert Ő maga volt az első, aki Krisztus életének minden titkát mélyen a szívébe véste. A Szűzanya, s egyedül csak Ő, teheti gyümölcsözővé és eredményessé működésünket, mert mint Krisztus anyja, Ő szülte a világra a Megváltót, a megtestesült Igazságot, s mint az emberek és a lelkek anyja, Ő szüli általunk és velünk most is Krisztus életére a szavunk és a prédikációnk által megvilágosított lelkeket…

Íme, mily szép, mily mély értelmű a mi habitusunk, amelyet Szent Domonkos Atyánktól örököltünk!…

Viseljük mindig a legnagyobb tisztelettel! Becsüljük meg benne Rendünket és múltunkat. Benne tegyük naggyá jelenünket is!…

Ne hanyagoljuk el külsőnket. Ügyeljünk ruházatunk rendezettségére, tisztaságára is. Egyrészt, mert a szennyes külső könnyen szennyes lelkületet vonhat maga után; másrészt, mert a ruha is eszköz számunkra, mely által a lelkeket meg kell nyernünk, jobban mondva: kedvező hangulatra, érzelmekre, hajlandóságra, lelkületre kell indítani őket az igazság befogadása iránt.

Ugyanakkor ne legyen ruhánk számunkra a hiúság eszközévé! Ne legyünk válogatósak, szeszélyesek ruhánkkal, elégedjünk meg azzal, amit kapunk!… Ausztriában a dominikánákat arra kérték valahol, hogy átutazóban ne szálljanak meg egy bizonyos női zárdában, mert ezek az apácák féltékenyek voltak ,a dominikánák szép ruhájára… – Mi, férfiak sem vagyunk mentesek az ilyenfajta hiúságtól.

Viseljük ruhánkat az előbb vázolt szimbolizált lelkülettel. Így: a kapucni ne legyen csak a vállunkra vetve vagy a fejünkre téve; tartsuk meg lelkiismeretesen a szilentiumot!… Általában legyünk azon, hogy bensőleg olyanok legyünk, mint amilyeneknek a ruha mutatni akar bennünket. Nem is hisszük, mennyire becsülnek minket az emberek éppen ruhánk miatt is. Ne éljünk vissza sohase szent ruhánkkal! Ne hozzunk szégyent sohase reá! Ne legyünk általa báránybőrbe bújtatott farkasok, fehérre meszelt sírok, hanem bensőnk legyen olyan, amilyennek külsőnk szimbolizál!… A rózsafüzér se legyen csupán az oldalunkon vagy a kezünkben: táplálkozzunk is titkainak gyümölcséből!… És a skapulárét hordozzuk mindig azzal a szent meggyőződéssel, hogy a Szűzanya a mi anyánk!… Az Ő pártfogásában bízva járjuk szent hivatásunk életútjait. Tegyük az Ő kezébe életünket. Az Ő közbenjárásától reméljük sikeres működésünket!… – S hisszük, hogy rendtartományunk megújhodásának nehéz munkájában erőt ad, és jó szándékú fáradozásainkat majd sikerrel is koronázza!…

XXI.

Szent Domonkos nagy vizitációs útja Spanyolországban, Franciaországban, Itáliában

I. Előbbi elmélkedésünkben Szent Domonkos római zárda-alapításáról beszéltünk.

Miután a Szent annak a zárdának a jövőjét biztosítva látta, 1218 vége felé elindult nagy körútjára, hogy a fiai által alapított zárdákat sorra látogassa. Rendünk sajátos élet-kibontakozása szempontjából nagyon tanulságos számunkra, s egyben vigasztaló, lélekben végigkísérni Szent Domonkost e hosszú körútján…

Először Bolognában állapodott meg. Noha a bolognai püspök szívesen látta a körülbelül hat hónappal azelőtt megtelepedett testvéreket, s noha mások is támogatták őket, mégis nagy szükségben voltak Domonkos fiai, és sokszor, bizony, a szegénység nagy próbára tette lelki erejüket. Szent Domonkos megvigasztalta őket, ahogy csak Ő tudott vigasztalni! S megígérte nekik, hogy nemsokára oda helyezi Boldog Regináldot.

Már novemberben folytatta útját Domonkos, és decemberben Prouille-ban találjuk. Testvérei azóta egypár taggal megszaporodtak. Domonkos azonnal új zárda alapítását vette tervbe. Ahogy Toulouse a katarok fő fészke volt, úgy Lyon a valdenseké. Ide, Lyonba küldte hát toulouse-i Arnoldot és Lyvio Romeust, a nagy rózsafüzéres apostolt.

Még december első felében aztán ismét útnak indult a Szent Alapító. Egyik spanyol testvér kíséretében hazája felé irányította lépteit. Mások a Pireneusokon való átkelést csak tavasszal vagy nyáron kockáztatták meg, Domonkos viszont halogatás nélkül indult útnak a tél közepén. Útja Burgos-on át vezetett. De Ő sem itt, sem Palenciában, sem Valladolidban nem állapodott meg. Pedig alighanem itt is lett volna alkalma új zárdákat alapítani… Annál feltűnőbb, hogy Segoviaban zárdát szervezett. Erre inkább a körülmények indították.

Karácsony vigíliáján ugyanis, amikor Segoviába ért, elhatározta, hogy vízkeresztig itt fog tartózkodni. Ahogy másutt is tenni szokta, ugyanúgy itt is prédikálgatott a híveknek.

Szavai rendkívüli erővel hatottak, és fogékony lelkekre találtak. Egy csoda még inkább megnyerte az embereket.

Segoviában abban az évben nagy szárazság uralkodott, úgyhogy az őszi szántás és vetés meg sem történhetett. Szent Domonkos isteni sugallatra egyik beszédét így kezdte meg: "Testvéreim, ne nyugtalankodjatok, hanem bízzátok magatokat Isten irgalmára! Íme, még ma bőséges esőben lesz részetek, és szomorúságtok örömmé változik!" Majd hosszú beszédbe kezdett a Szent, és beszéde vége felé felhők gyülekeztek az égen, s csakhamar oly felhőszakadás támadt, hogy az embereknek alig volt idejük védettebb helyre menekülniök.

Itt-tartózkodása alatt Domonkos sokszor egy sziklás hegyoldalba vágott barlangban húzódott meg, hogy ott zavartalanul átadhassa magát önmegtagadási gyakorlatainak, és imáinak. Az emberek azonban csakhamar felfedezték, és valóságos zarándoklatok indultak meg hozzá. Sok hivatás is jelentkezett, és anélkül, hogy Domonkos akarta volna, a tanítványok kis közössége vette körül. Nem szerette ugyan az ilyenféle, egészen új elemekből összetevődő alapításokat, most azonban a körülmények kényszerítő hatásában Isten akaratát látva, beöltöztetett egypárat, s elöljárójukul Corbolen testvért, egy idős, tiszteletre méltó papot tette meg. Így keletkezett Santa Cruz zárdája, amelyben később Nagy Szent Teréziának híres látomásokban volt része.

Domonkos január közepe táján, elhagyta Segoviát, és a hónap vége felé Madridba ért. Tudjuk, hogy ide küldte Domonkos 1216-ban a testvérek egy részét. De még mindeddig nem sikerült nekik valóságos konventet alapítaniuk, mert a világi papság részéről nagy ellenállásba ütköztek. Érdekes, hogy két századdal később, Szent Teréziának egészen hasonló nehézségekkel kell majd megküzdenie!…

Domonkos pápai bullákkal felszerelve, miután valószínűleg személyesen tárgyalt Ximenes-szel, a toledói érsekkel, – azelőtt osmai püspök volt, – jogilag két konventet alapított: a testvéreknek egyet és a nővéreknek egyet.

Február vége felé vagy március első napjaiban Domonkos ismét útra kelt, most már visszafelé irányította lépteit. Két laikus és több klerikus testvért vitt magával, alighanem azért, hogy Prouille-ba vezesse, s az igazi rendi élettel megismertesse őket. De a fiatal szerzetesek nem szokták meg az ilyenfajta fárasztó, hosszú utakat, és elhatározták, hogy elhagyják Domonkost. Egy alkalommal megfordult a Szent, és látta, hogy csak egy klerikus testvér tart vele, a többi lemaradozott. Megállt, s kérdi tőlük: "ti is el akartok menni?". Erre az egyik segítő testvér ügyesen válaszolt: "Isten mentsen, hogy elhagyjunk!". Ezután Szent Domonkos hosszú imába kezdett… S íme, az elmaradozott testvérek is mind megjelentek, s hivatásukban megerősödve, Domonkos mellett maradtak…

Domonkos nem tért vissza Segoviába, Caleruega-ba azonban igen. Sőt, valószínű, hogy itt Rendjébe vont egy már létező apácazárdát. Innét tovább folytatván útját, körülbelül három hét múlva, május közepe táján már ismét Prouille-ban volt. Ekkor adta gyengédségének meghatóan szép tanújelét: mindegyik nővérnek egy ébenfa kanalat ajándékozott, melyeket hazájából hozott nekik.

Noha Toulouse ez idő tájt még forrongások színhelye volt, mégis sikerült Domonkosnak ide is bejutnia. Csak két-három testvér volt itt, de a zárda s a templom sértetlenül álltak. Ebből látható, hogy Domonkos nem adta fel a toulouse-i alapítást, s a testvéreknek Prouille-ban való tartózkodását csak ideiglenesnek tekintette.

Május vége felé Boldog Garriga Bertranddal Párizs felé indult a Szent. A "Vitae Fratrum" megörökítette ezt az utat. Ekkor történt, hogy német zarándokok csatlakoztak hozzájuk, és kérték őket: osszák meg velük élelmüket, és maradjanak társaságukban. Szent Domonkos engedett a meghívásnak. Negyednapra azonban lelkiismeret furdalása támadt, hogy a jó zarándokok kedvességét nem tudta viszonozni lelki jókkal, mert nem értette nyelvüket. Buzgó imádságba kezdett, és az ima végeztével – a zarándokok nagy csodálkozására – Boldog Bertranddal együtt "tökéletes német nyelven beszélt hozzájuk Krisztus Urunkról". Domonkos szinte maga is megrendült e csoda láttára, és szigorúan megtiltotta társának, hogy – legalábbis halála előtt – bárkinek is elmondjon erről valamit, hogy – mondja, – "szenteknek ne tartsanak bennünket, amikor csak szegény bűnösök vagyunk!…".

Körülbelül június elején érkeztek Párizsba. El lehet képzelnünk, mily örömmel fogadhatták a testvérek Atyjukat!… Szent Domonkos meg félretéve minden emberi tekintetet, bőséges könnyhullatással ölelte őket szívére.

Párizsban ekkor körülbelül huszonhárman voltak. Odaérkezte után másnap Domonkos egybehívta őket, és a Rend céljáról, eszközeiről előadást tartott nekik. Egy dolgot hangsúlyozott ki különösen: a szegénységet. Erre volt is oka! A párizsi alapítás ugyan a kezdet-kezdetén nagy nehézségekkel küszködött, utána azonban virágzásnak indult, a zárda sok adománnyal és birtokkal gazdagodott. Ki voltak téve a veszélynek, hogy a régi szerzetesrendekhez hasonulnak. Szent Domonkos látta a veszélyt. Ezért hangoztatta a szegénységet. – Egy ilyen, a testvérekhez intézett konferenciájában mondotta el a Szent Boldog Regináld látomását is.

Ami a stúdiumot illeti, a párizsi konvent példás volt. Az összes testvérek, az idősek is, az egyetemre jártak. Domonkos ittléte alatt az egyetemi ifjúsághoz is intézett többször beszédet. Hatására sokan kapták meg a rendi hivatás kegyelmét. Ekkor nyerte meg Domonkos Boldog Jordánt is. Másokat is öltöztetett be. S tekintve, hogy már harmincan voltak, új zárda alapítására is gondolt a Szent. Egy pátert Spanyolországba küld, másokat Reims-be, Metz-be, Orleans-ba, Poitiers-be, Limoges-ba. Seila Pétert nevezte ki a limoges-i ház elöljárójául. De ez nem akarta elvállalni, mert "nagyon kevés könyve van". Domonkos biztatására mégis engedett, s a limoges-i zárda csakhamar a teológiai tudomány tanulmányozásában tűnt ki. Seila Péter lett később Rendünk első hivatalos inkvizítora.

Szent Domonkos egy hónapig tartózkodott Párizsban. Július első napjaiban újra útnak indult Montferrati Vilmossal és egy segítő testvérrel. Az Alpokon át leereszkedtek a Pó völgyébe, s augusztus vége felé már megérkeztek Bolognába. Útközben ismét felmerült Domonkos lelkében a vágy: elmegy a kunok közé, hogy megszerezze a vértanúság koronáját. E gondolat hatása alatt szakállát is megnövesztette. Az Úristennek azonban más tervei voltak: Domonkos már nemsokára befejezi földi élete pályafutását. 1219 augusztusában vagyunk: Domonkosnak már csak két év áll rendelkezésére…

II. A most elsorolt események tanulságban rendkívül gazdagok. Bőséges fényt vetnek Szent Domonkos lelkére és természetfölötti jellemére, valamint a Rendről alkotott elgondolására.

1) Ha meggondoljuk, hogy Domonkos az előbb leírt hosszú, fárasztó utat gyalog tette meg, mégpedig körülbelül nyolc hónap alatt, akkor csak csodálattal adózhatunk kiváló értelmi éleslátásának, s hajthatatlan akaraterejének is. Mindig meghatározott terv szerint dolgozott és cselekedett. Mindig a dolgok lényegét tartotta szem előtt. Semmi sem térítette le útjáról. Ha szívére hallgatott volna, bizonyára sok helyen megállapodott volna, és sok helyen veszített volna időt. Ő azonban rendkívül éles látásával és ritka szervező erejével mindig a Rend általános javán fáradozott. S emellett mégsem volt merev, nem csökönyös, a körülményekből is – Segovia példája mutatja! – ki tudta olvasni Isten akaratát.

S ez a csupa erő, csupa akarat, csupa számítani, nyugodtan mérlegelni tudó értelemmel megáldott férfiú mégis mennyire gyengéd, végtelenül figyelmes és jóságos, atyaian szerető tudott lenni!

Ahol csak megfordult, békét, örömöt, vigaszt sugárzott: a lelkek igaz vigasztalója volt! Alázata tiltotta, hogy csodálatos imameghallgattatásaival feltűnést keltsen. A testi-lelki irgalmasság cselekedeteire indító szeretete olyan nagy volt, hogy néha megfeledkezett magáról, s imájával csodát eszközölt ki Istennél. Így amikor az Alpokon való átkeléskor János testvér a fáradtságtól és éhségtől ellankadt az úton, Domonkos az égből kapott kenyérrel táplálta őt, vagy a német zarándokokat csodálatosan szerzett német tudásával oktatta Krisztus igazságaira.

S útközben kifejtett nagy tevékenysége, elfoglaltsága sem vonta el figyelmét a lelkiektől. Ha egyedül volt, állandóan Istennel társalgott, s ha városba, faluba ért, első útja a templomba vezetett; társával Garriga Bertranddal útközben is közösen énekelve végezte a zsolozsmát. Nem elégedett meg az út fáradalmaival, útközben is folytatta szokásos szigorú életmódját, önmegtagadásait, a segoviai barlang tanúskodhat erről! S mintha ez mind nem elégítette volna ki a lelkek üdvért lángoló szívét, két évvel a halála előtt is a kunok közé szeretett volna menni, hogy vérét ontsa Mesteréért!…

… Istenem! Miért nem követjük jobban Szent Domonkos Atyánkat?!… Miért maradunk önző, középszerű, nyárspolgár-lelkű szerzetesek?!…

2) Szent Domonkos nagy vizitációs útja fényt derít azonban a Rendről alkotott felfogására is.

Először is megállapíthatjuk, hogy Domonkos nem törekedett a rendtagok számának az emelésére. Tudjuk, hogy sokszor megsiratta a bűnösöket, de sehol sem olvassuk, hogy a testvérek kis száma miatt siránkozott volna, hogy olcsó hivatásokhoz jusson. Ahogy Segoviában, úgy másutt is szerezhetett volna bőséges hivatást: ezt az eljárást azonban Domonkos gondosan kerülte. Ezzel szemben: amikor csak még tizenhatan-húszan-harmincan vannak egy-egy zárdában, már új alapításra gondol.

Másodszor megállapíthatjuk, hogy Szent Domonkos a hivatás-szerzésben inkább a minőségre tekint, és a szerzetesek nagy számánál fontosabbnak tartja a Rend igaz szellemében történő nevelést. Mily szeretettel foglalkozik az egyetemi ifjúsággal!… S ha valakit a rendi életre alkalmasnak talált, mily mesteri módon: eszményi célok kitűzésével tudta őt megnyerni!… S érdekes, amikor a körülmények hatása alatt Segoviában idegen, a rendi életet nem ismerő elemekből alapított zárdát, legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy a fiatalokat magával vigye a rendi élet bölcsőjébe, Prouille-ba, s amikor Párizsba ért, első gondja az volt, hogy egypár jól kiképzett, kifogástalan szerzetest küldjön Spanyolországba.

Harmadszor: szembeötlő Szent Domonkos törhetetlen hite a Rend életrevalóságában, vitalitásában. A rendi életeszmét oly magasztosnak és időszerűnek tartotta, hogy önmagát, saját működését nem gondolta feltétlenül szükségesnek. Látjuk majd még, hogy a Rend leghaszontalanabb tagjának tartotta magát. A Rend életerejében annyira nem kételkedett, hogy legszívesebben elment volna a kunokhoz, a vezetést másra bízta volna… S végeredményben nem is tévedett!… A kunokhoz ugyan nem ment el, két év múlva azonban elhagyta testvéreit, s a Rend a mai napig él és virágzik, s ha egyes magán-kinyilatkoztatásoknak hihetünk, a világ végezetéig nem szűnik meg létezni.

E megfontolásokból merítsünk erőt, mi, akik a rendi élet nagyobbfokú kibontakozásán szeretnénk dolgozni! – Először is ne kívánjuk a könnyen szerzett, számos hivatásokat, amilyenekben más rendeknek, például a ferenceseknek, van részük. Rendi életeszménk oly magas feszültségű, hogy annak megértése, követése, bizony, még a szerzetesi hivatások között is ritkaságszámba megy.

Sőt, nem is lenne jó, ha nem nekünk való, sajátos rendi célunkat megérteni nem tudó hivatásokat vennénk fel, mert ilyenek az általános rendi nívót szükségképpen leszállítják.

Másodszor: teljes erővel azon kell lennünk, hogy Rendünknek megfelelő minőségű hivatásokat szerezzünk. Elsősorban ezt azáltal tegyük, hogy önnönmagunk megfelelő minőségű dominikánus életet éljünk. Ha kevés a hivatás valahol, az ne azért fájjon, mert kevesen vagyunk, hanem azért, mert megszégyenítő számunkra: annak a jele alighanem, hogy mi magunk még nem éljük a dominikánus életeszmét... Azon kell lennünk, hogy mindegyikünk gazdagodjék a rendi értéket tekintve, mindegyikünk legyen a rendi életeszme tudatosabb követője, megvalósítója. Olyan legyen mindegyikünk, mint amilyenek voltak Szent Domonkos társai, akikben annyira megbízott, hogy új zárdák alapítására használta fel őket. Ezek sem voltak még megérett szentek; nagy volt azonban a jóakaratuk, és maradéktalanul, nagylelkűen átadták magukat a rendi életnek. Ha kevesen vagyunk is, az ne lohassza le kedvünket és buzgóságunkat! Ha mi magunk teljes értékű dominikánus életet élünk, rendtartományunk jövője biztosítva van!… S ha mi mindenkor a dominikánus élet teljességét sugározzuk, a további hivatások kérdése meg van oldva!…

Végezetül: legyen bennünk törhetetlen hit rendi életeszménk hatékonyságában, örök időszerűségében! Szent Domonkos életeszméje: az igazság, a teljes igazság imádságos szemléletéből fakadó hirdetése örökké időszerű, s nyugodtan merném mondani, hogy manapság hazánkban is alig van szükségesebb és korszerűbb feladat, mint a dominikánus igazsághirdetés. Óriási felelősség terhel bennünket! Jaj, ha véka alá rejtjük az igazságot! Jaj, ha elássuk és nem kamatoztatjuk a kincset!… Viszont ha kitartással, jóakarattal, becsületes munkával, önzetlenséggel, erőink teljes bevetésével dolgozunk rendi életünk fellendítésén, lehetetlen, hogy munkánknak ne legyen eredménye!…

Talán nem történik majd rendi életünk teljes felvirágzása oly módon, ahogyan mi szeretnénk, vagy ahogyan elképzeljük! Talán mi meg sem érjük annak teljes kibontakozását! Talán saját gyengeségünk, mások meg nem értése még sok gátat vet rendi életünk maradéktalan kivirágzásának! Hinnünk kell azonban, hogy az Úristen is akarja azt, és bíznunk kell, hogy emberi gyarlóságaink ellenére is gondoskodik annak megvalósításáról… Hiszen – biztos! – ennek a vágyát és kívánságát Ő oltotta szívünkbe. Minden, emberekből álló intézménynek sorsa, hogy hol virágzásnak, hol hervadásnak indul. Egy-egy rend története nem más, mint a jó és a rossz örök küzdelmének epizódja: örök küzdelem a rendi, eszmei értékek és az elfojtani akaró emberi erők között. Ha az értékek jutnak túlsúlyba, emelkedésről, virágzásról beszélhetünk; ha meg az értékellenségek, a lefelé húzó emberi tényezők törnek fel, akkor lehanyatlásról van szó. Amikor az Úristen előre megszabta az Egyház s a különféle rendek történelmét, belevonta, belelszőtte abba – éppúgy, mint minden emberi történés és esemény sorozatába a bűn, a rossz negatív, értéktelenséget jelző elemeit is. Mintegy sötét háttérnek használta és használja azokat, hogy a természetfölötti értékek győzelme annál világosabban kiemelkedjék. Mindegyikünknek szent kötelessége, hogy Egyházunk és Rendünk történelmének szövéséhez értékes anyagot, világítóan fehér fonalat szolgáltassunk! De ne is ijedjünk meg, ha körülöttünk és bennünk a bűn és az értéktelenség sötét elemeire bukkanunk. Feladatunk nem az, hogy mi egyenként, vagy együttvéve, a valóságos rendi megújulás és virágzás végső kifejlődését valósítsuk meg, elég nekünk, ha azon dolgozunk; elég, ha egész életünkkel az újabb virágzás, a lendületesebb dominikánus élet még alig látható hajszálgyökereit ültetjük el!…

Alig harminc évvel ezelőtt a toulouse-i rendtartomány nagy hivatás-ínséggel küzdött. A zárdákban kevés atya működött, a S. Maximin-i nagy stúdiumház üresen állt. Olyantól, aki akkor ott élt, hallottam, hogy az atyák akkoriban szinte nem tudták elképzelni, hogy a száz stallumos kórus még egyszer megteljék… Csak egy-két atya hitt és bízott a Rend jövőjében. Azért imádkozott, dolgozott, arra szentelte életét. S íme, azóta a toulouse-i rendtartomány benépesedett, Rendünk egyik legvirágzóbb tartománya lett… Sőt Cormier atyában szentet érlelt!…

Elégedjünk meg mi is a rendi megújhodás szerény előkészítő munkájával; a sikert és az eredményt bízzuk az Úristenre! Ha Ő megadja, hogy megélhessük rendtartományunkban a rendi élet nagyobb fokú virágzását, ne magunknak tulajdonítsunk sikert. Kövessük Szent Domonkos Atyánkat: tartsuk magunkat Rendünk haszontalan tagjainak, Isten haszontalan szolgáinak. Viszont ha jóakaratú munkánknak sem lesz eredménye, alázattal dolgozzunk tovább. Áldozzuk rá és tegyük fel egész életünket szent célunk érdekére, bízva abban, hogy Isten a megfelelő órában majd megadja a sikert, a növekedést. Örüljünk annak, ha azt, amit mi vetettünk el, mások majd learathatják!…

Hiszen, sem nem az valami, aki ültet, sem nem az, aki öntöz, hanem Isten, aki a növekedést adja! Aki pedig ültet, és aki öntöz mindegyik a saját jutalmát nyeri majd el munkája szerint. (I.Kor. 3,7-8.)

XXII.

Működés Bolognában, zárdaalapítás Rómában

I. Szent Domonkos 1219 augusztusában vagy szeptemberében érkezett vissza nagy körútjáról Bolognába. Távolléte alatt a testvérek helyzete kedvezőre fordult. E változást Boldog Regináld idézte elő. Ékesszólásával oly erősen hatott, hogy az egész egyetem forrongásban volt. Az egyetemisták, sőt a leghíresebb mesterek is; – így Moneta mester, Cremonai Roland – a Rendbe való felvételüket kérték. Regináld működésének köszönhette tehát Domonkos, hogy visszatértekor Bolognában virágzó dominikánus közösséget talált.

S ekkor Szent Domonkos merész lépésre határozta el magát. Kijelentette a testvérek előtt, hogy Regináldot Párizsba akarja küldeni. Így tehát ő pár nap múlva elhagyta Bolognát. El lehet képzelnünk a testvérek meglepettségét, – mondhatnám: megütközését!… S mintha még az sem lett volna elég, hogy Regináld távozott, Szent Domonkos a Bolognában lévő testvéreket is szétszórta Felső-Olaszországban, hogy zárdákat alapítsanak.

A bolognai zárda ilyenformán rövid pár nap alatt szinte kiürült. A testvérek – érthető módon – kicsikét elkeseredtek; sőt, alighanem kritikák is elhangzottak. Domonkos csak úgy biztosíthatta az egyensúlyt, hogy Ő maga ott maradt Bolognában. Két hónapi ottléte alatt oly csodás működést fejtett ki, hogy még Boldog Regináld apostoli sikereit is felülmúlta.

Domonkos elérte ekkoriban már életszentségének tetőfokát. S azt, amit emberi ereje nem tudott megadni, Isten a maga csodálatos erejével pótolta. Bolognában nem úgy működött, mint valami misszionárius, nem is mint szentéletű pap, hanem mint egy valóságos próféta és csodatevő.

Mint Krisztus Urunkról, Szent Domonkosról is – analóg értelemben – azt lehetne mondanunk: prédikált, cselekedett "mint akinek hatalma van". Egészen jellegzetes erre vonatkozóan István testvér hivatása.

István testvér ekkoriban Bolognában tanult, s egy alkalommal Szent Domonkosnál gyónt meg. Szent Domonkos megkedvelte a fiatalembert, de hivatásáról nem beszélgettek semmit sem. A következő napok egyikén István vacsorázni készült otthonában. Pár társa is ott volt nála. Egyszer csak két dominikánus testvér állított be azzal az üzenettel: a Mester hív, s akarja, hogy azonnal jöjj! A fiatalember arra azt felelte: mondjátok meg neki, mihelyt megvacsorázom, azonnal jövök. Nem! – mondták azok, – most tüstént gyere velünk! – István engedelmeskedett. Domonkost a templomban találta, sok testvértől körülvéve. Letérdelt előtte, kezét kezébe tette, és mire fölkelt, már magán viselte Szent Domonkos fehér ruháját. István testvér később kiváló szerzetes lett, s mint Lombardia tartományfőnöke maga mondta el ezt az esetet Domonkos szentté avatási pörében.

Két hónap alatt a testvérek ismét annyira megsokasodtak és megerősödtek, hogy Domonkos magukra hagyhatta őket. November tizenötödike körül Viterboba, a pápai udvarhoz ért, s ott a Rend érdekeiről tárgyalt a Szentatyával. A Rend érdekeiről, amelyek ekkoriban a Szentszék érdekei is voltak.

A világi hűbéruraság mintájára ugyanis a püspökök is nagy hűbérurak voltak, és ezért egyházi viszonylatban is független fejedelmekként viselkedtek. A pápa, tervei keresztülvitelében csakis a szerzetesekre számíthatott. Ezért viszont a püspökök ellenséges szemmel nézték az egyházmegyéjükben megtelepedett és hatalmuk alá nem tartozó ("exempt") rendeket.

Szent Domonkos beszámolt a világi papság ezen ellenállásáról. Erre III. Honór már november 15-én bullát intézett a spanyol püspökökhöz és érsekhez, és kérte őket, hogy a prédikátor-testvéreket karolják fel és támogassák. Mivel pedig Párizsban a káptalan és a kancellár meg akarták tiltani a testvéreknek, hogy kápolnát nyissanak, Honór a testvérekhez intézett levelében felhatalmazta őket, hogy templomukban az istentiszteletet elvégezhessék. Ez december elsején volt. De már tíz nappal később, december 11-én szigorú levelet intézett a Párizsban székelő különböző egyházi méltóságokhoz, és meghagyta nekik, hogy a káptalant kényszerítsék, hogy a testvérek szabad működését ne is akadályozza. December 13-án a világ összes prelátusaihoz intézett levelet, és figyelmükbe ajánlotta a prédikátor-testvéreket. Végül december 17-én a prouille-i nővérekhez intézett levelet. Erről külön kell szólnunk.

Említettük már, hogy a pápa meghagyta Domonkosnak, hogy a Rómában szétszóródottan élő szerzetesnőket gyűjtse össze, és kényszerítse komolyabb szerzetesi életre. Ezeket a Domonkos vezetése alatt egybegyűjtött nővéreket a San Sisto Vecchio-ban akarták elhelyezni. (Mivel eddig a testvérek laktak itt, azok megkapták a pápától cserébe a Santa Sabina-t.) Az egységes nevelés azonban megkívánta, hogy a már dominikánus élethez szokott nővérekre bízzák a többieket is. Ezért gondolt Domonkos arra, hogy Prouille-ból hozat Rómába egypár nővért. Akkoriban azonban ez az eljárásmód szokatlan volt. A prouille-i nővérek helyhez voltak kötve, s bizonyos mértékben megelőzték a férfi rendet. Hogy mindenféle ellenkezésnek elejét vegyék, a pápa december 17-én levelet intézett a nővérekhez, és felszólította őket, hogy mindenben egyszerűen engedelmeskedjenek "szeretett fiának", Domonkosnak, amikor majd meghagyja nekik, hogy Rómába jöjjenek. A pápai levélnek meg is volt a hatása. Csakhamar hét nővér indult útnak, és Domonkos közvetlen vezetésére bízta magát.

Domonkos közben Rómában hozzálátott az apácák megszervezéséhez. Nehéz munka volt. Magától értetődik, hogy a legnagyobb ellenállásba épp a szerzetesnők részéről talált, akik féltették eddigi szabadságukat és függetlenségüket.

Végül azonban sikerült tervének megnyernie a Santa Maria Trans Tevere zárda apácáit. Először csak az apátnőt és Cecilia nővért, s általuk aztán a többieket is. Az apácák beleegyeztek, hogy átköltöznek a San Sisto-ba, azon feltétellel azonban, hogy a Szent Szűz csodálatos képét magukkal vihetik. Átköltözködtek tehát, és Domonkos, – a nép miatt éjnek idején – két bíboros kíséretében (mindhárman mezítláb) átvitték a Szent Szűz képét a Santa Maria Trans Tevere-ből a San Sisto Vecchio-ba. S a Szűzanya nem tett csodát, mint máskor, nem tiltakozott az áthelyezés ellen. Ez a körülmény megerősítette a nővéreket is szándékukban.

Szent Domonkos ez idő tájt tette élete egyik legnagyobb csodáját. Ez a csoda feltétlen hiteles, mert Szent Domonkos összes életrajzírója tud róla. Boldog Jordán, Domonkos közvetlen utóda, szemtanútól hallotta a következő csodát. Domonkos e római tartózkodása alatt történt, hogy István bíboros unokaöccse, Orsini Napóleon, leesett a lóról, és szörnyet halt. Szent Domonkos Tankréd testvérrel (ő az, aki elmondta az esetet Jordánnak!) épp odaért, ahová az ifjút holtan vitték.

Tankréd testvér biztatta Domonkost: járjon közben Istennél a halottért! Domonkos a halottat egy zárt helységbe vitette, imádkozott és feltámasztotta. Ferrandus Péter, az első Legenda írója, ugyanígy mondja el a csodát. – Orvietoi Konstantin azonban a második Legendában már hozzáteszi azt a körülményt, hogy e csoda San Sisto-ban történt, s hogy az ifjút abba a szobába fektették, amely az író korában ebédlőül szolgált a nővéreknek. – Humbertus a harmadik Legendában nem fűz hozzá újabb adatot, sőt Konstantin hozzáadását is elhagyja. – Egy bolognai nővér, Angelika azonban a század végén e csodát részletesebben írja le Cecília nővér adatai alapján, aki szintén jelen volt, és a csoda leírásakor körülbelül nyolcvan éves lehetett.

Ezek szerint; Domonkos San Sisto-ban a három bíborossal épp a kápolnában volt, hogy átvegyék a Trans Tevere-i apátnő és társnői fogadalmát. Amikor épp helyet foglaltak, rontott be egy férfiú, és hírül hozta az ifjú halálát. Nagybátyja, István bíboros, ijedtében csaknem elájult, és Domonkos karjába vetette magát. Domonkos a jelenlevőkkel elhagyta a kápolnát, megtekintette a halottat, és egy másik zárt terembe vitette. Majd szentmisét mutatott be. Mise után újra a halotthoz ment, háromszor földre vetette magát, majd hangos szóval feltámasztotta az ifjút. Ez felegyenesedett, és ennivalót kért.

Sokan az egész csodát Angelika nővér leírt jelentése alapján nem tartották hitelesnek. Ha ugyanis a csoda a nővéreknél történt, mégpedig a három bíboros jelenlétében, miért nem tesz erről említést Jordán is?

E csodát azonban a kritika nevében józanul mégsem vethetjük el, mégsem vonhatjuk kétségbe. Ha Angelika nővér új körülményeket hoz, legfeljebb ezen körülmények hitelességében lehetne kételkednünk. Viszont Angelika nővérben sem lehet józanul kételkednünk. Amikor ugyanis ő ír, Cecília – őt boldogjaink között tiszteljük! – még élt, s valószínűleg mások is, akik a csodát ismerték. Ezért, ha feltesszük is, hogy Angelika nővér a szokásos legendás stílusban kissé kiszínezte a csodát, aligha lehet azt mondanunk, hogy minden körülményt csak úgy talált volna ki. Ezért P. Petitot az első Legendák hallgatását másképpen magyarázza. Íme:

Tudvalevő dolog, hogy Domonkos halála után a nővérek annyira megszaporodtak, és annyi atyát kötöttek le, hogy az atyák külső működésének teljes lendülete is veszélyben forgott. Ekkor a Rendben valóságos ellenségeskedés indult meg a nővérek ellen.

A testvérek már nem akarták vállalni lelki gondozásukat. E tény talán megmagyarázza, hogy Szent Domonkos életrajzírói elhagyják azokat a körülményeket, amelyekre a nővérek hivatkozhatnának, és hivatkoznak is, hogy rendi lelkivezetésben részesüljenek. Később, amikor a XIII. század utolsó éveiben létrejött a béke a testvérek és a nővérek között, Apoldai Detrich már beleszőtte Legendájába a Boldog Cecília nővértől eredő adatokat is.

II. Fűzzünk az eddig mondottakhoz egy-két reflexiót!…

1) Az első meggondolás a Rendnek a nővérekhez való viszonyára vonatkozik. Most nem arról akarok beszélni, hogy a szemlélődő nővérek mennyire hozzátartoznak Rendünkhöz, és apostoli működésünk természetfölötti hátvédét alkotják. Erről már volt szó. Hanem most általában a férfi rend és a nővérek kapcsolatáról elmélkedünk.

A Rend férfi és női tagjainak kapcsolatában két végletet kell elkerülnünk, s ennek megfelelően két dolgot kell szem előtt tartanunk. Először is: szem előtt kell tartanunk, hogy ők valóban nővéreink, Szent Domonkos leányai, ahogy mi fiai vagyunk. Ők is tehát ugyanazon misztikus test tagjai, s ezért a dominikánus szellemiség életáramába nekik is joguk, sőt kötelességük is bekapcsolódniuk. Mivel pedig a Rend életerőinek hivatalos aktív elemei mi vagyunk, nekik jogos igényük, hogy lelkükkel mi foglalkozzunk. Nekünk viszont valóságos kötelességünk ezt a lelki igényüket betöltenünk. Ez mindenesetre részünkről türelmet és megértést kíván, hisz ismeretes, hogy semmi sem egyhangúbb, fárasztóbb, mint a nővérek lelki gondozása.

Másrészt azonban tekintetbe kell vennünk azt is, hogy a nővérek – minden jóakaratuk, életszentségük mellett is – mindig nők maradnak, és a női nem minden erejét, de gyengéjét is magukban hordják. Márpedig a nőnek egyik Isten-adta tehetsége éppen az, hogy kedveskedésekkel, kis hízelgésekkel, szolgálatokkal a férfit megnyerje, engedelmessé, engedékennyé, rabszolgájává tegye. Fizikailag és észben a férfi erősebb, érzelmi meggyőződése révén azonban erősebb a nő. Ezért a családban is véghezviszi akaratát. A nővérekkel való kapcsolatunkban tehát vigyáznunk kell, hogy mi tartsuk meg a feltétlen irányítást, mi legyünk a lelki vezetők, s ne ők irányítsanak bennünket. Nem rosszakaratból, hanem természetes nőies ösztönösségből a nővérek is könnyen ujjuk köré csavarhatnak bennünket, s mi azt hisszük, hogy mi irányítjuk őket. Pedig a valóságban ők teszik velünk azt, amit akarnak. Főképpen ügyelnünk kell arra, hogy nőies kicsinyességüknek ne engedjünk, kis dolgokon el ne pepecseljünk velük, időnket el ne pazaroljuk náluk. Velük való kapcsolatunkban nagyon határozottnak kell lennünk. Érzékenykedésükre nem szabad hallgatnunk. Önállóságra kell őket nevelnünk. Szeszélyeiket nem szabad szolgálnunk. Érzelmi vallásosságukat és lelkületüket lassanként hitbeli, szellemi meggyőződéssé kell alakítanunk. E tekintetben erős kezűeknek kell lennünk.

Ha ezt tesszük, akkor elkerülünk két végletet. Az egyik véglet az, hogy az atyák lelkipásztori tevékenysége kimerül a nővérek lelki vezetésében. Ez ellen küzdöttek a XIII. században, és joggal! Bár talán néha túlzásokba is estek. – A másik véglet az lenne, hogy mi elvből elfordulnánk a nővérektől, és elvből nem akarnánk velük foglalkozni. Előfordulhatna, hogy a nővérek túl nagy száma miatt nem tudjuk mindenütt a házilelkész szerepét betölteni. De mindig lesznek idősebb világi papok, akik ezt szívesen teszik! – A fő irányítást azonban az elvek szerinti vezetést feltétlenül saját kezünkben kell megtartanunk, nővéreink mindenféle ágánál: a szemlélődőknél, és az aktívaknál is, hogy a dominikánus lelkiséget közölhessük velük.

Példánk ebben is Szent Domonkos Atyánk, aki egyformán atyja fiainak és leányainak: aki anélkül, hogy kiszolgáltatta volna magát nőies szeszélyüknek, természetfölötti szeretetével meg tudta nyerni őket, és lelkiéletük javára – saját lelkiségében részesítette őket …

2) Másik meggondolásunk Szent Domonkos csodálatos természetfölötti lelkiségére vonatkozik.

A szentek nem mindig tökéletes szentek. S ha Szent Domonkos életében nincsenek is esések és bukások, mint egyes bűnbánó szentek életében, fejlődés, állandó emelkedés feltétlenül észlelhető nála is. Ebben az időszakban, melyről most szó van, Szent Domonkos elérte lelkiélete teljes kifejlettségét. Érthető: alig két esztendő választotta el halála pillanatától.

Ritkán található meg még a szenteknél is a szemlélődő és tevékeny életnek az a kiegyensúlyozottsága, mely Domonkost jellemzi. Amikor benső élete eléri fejlődésének csúcspontját, ugyanakkor a külső akció is a legnagyobb intenzitással és kiterjedéssel bontakozik ki nála. Mi ennek a domonkosi akciónak a végső magyarázata? Tudom; az, hogy az akció a szemlélődésből fakad! De mégis! Hogyan lehetséges az, hogy az akció ennyire nem gátolja a szemlélődést? S mi az akciónak az a benső eleme, formája, amely a legkülönbözőbb megnyilatkozásaira is rányomja a bélyegét?

A magyarázat az, hogy Domonkosban a szemlélődés bőségében, a szeretet teljességében fakadó isteni ajándékok, a Szentlélek ajándékai annyira hatalmukba kerítették Őt, jobban mondva; annyira alkalmassá tették Isten indításainak engedelmes befogadására és végrehajtására, hogy nemcsak benső, lelki élete, hanem minden külső cselekedete és tette is a Szentlélek indíttatása, hatékony irányítása mellett történt már, folyt le. Márpedig egy ilyenfajta akció nem távolíthatja el Istentől, mert közvetlenül Tőle jön, ezért a kegyelem sodró erejével ismét csak Isten felé halad.

A Szentlélek hét ajándéka, minden, a megszentelő kegyelem állapotában élő lélekben megtalálható. Addig azonban, amíg az ajándékok a lélekben inkább csak lappangó erő szerint vannak jelen, az ember még erényes, természetfölötti értékekkel bíró, hitből és szeretetből fakadó cselekedeteit is emberi módon, emberi észjárás, emberi gondolkodás szerint hajtja végre. Az ilyenfajta külső cselekedetek bármennyire is jók, még nem "egészen" isteniek, s épp ezért néha a lelkiélet intenzitását le is fokozhatják. A tulajdonképpeni misztikus élet akkor kezdődik, amikor a Szentlélek ajándékai igazi valóságukba mennek át, hatásuk mindinkább érezhetővé válik. Ekkor a Szentlélek maga veszi kézbe az ember lelkét, irányítja cselekedeteit, s a lélek boldogan hagyatkozik rá az isteni indíttatásra. Passzívan befogadja azokat, de csak azért, hogy Isten végtelenül hatékony kegyelmének erejében aktívan is, szabadon is, eljegyezze a maga akaratát Isten akaratával, vele mintegy egyet alkosson. Ekképp az akciónak addig soha nem is sejtett intenzitásába lendüljön át. Oly erőkifejtésre emelkedik, amelynek természete és mibenléte már egyáltalán nem emberi, hanem teljesen isteni. Az ilyen léleknek már nem csupán szemlélődése, nemcsak imaélete, hanem külső tevékenysége is egészen isteni, egészen krisztusi.

Az akciónak ezt a természetfölötti tökéletességét érte el Szent Domonkos. Érdekes lenne feltüntetnünk életében a Szentlélek ajándékainak a hatását külön-külön. A mostani elmélkedésünkben felsorolt eseményekből különösen egy tűnik szemünkbe. Figyeljünk hát erre kissé odaadóbban.

Az elmondott élet-eszményekből különösen az emelkedik ki, mennyire birtokában volt Szentünk a Tanács ajándékának.

Van testi okosság: ez rossz. Van lelki, természetes okosság is. Van természetfölötti, belénk öntött okosság. Ez a természetfölötti okosság is azonban még tökéletlen lehet – emberi módja miatt. Az okosságban is az isteni módot, az isteni tökélyt a jótanács ajándéka adja meg. Ez által az ajándék által maga a Szentlélek konkrétan, intuíciószerűen érezteti meg az emberrel, mit kell "itt és most" cselekednie, mit kíván tőle e pillanatban az Úristen. Előfordulhat, hogy amit sugall, emberi meggondolás szerint oktalanságnak látszik, a valóságban azonban isteni okosság.

Szent Domonkosnál az okosság adománya igen nagy mértékben volt meg. Éppen mert természete szerint igen józan, mértékletes, kiegyensúlyozott volt. S épp ezért oly szembeötlő nála, hogy néha olyan intézkedéseket tett, amelyek az okosság erénye révén nem magyarázhatók meg. Egy most alakuló szerzetesi közösséget szétszórni, éppen legértékesebb emberét megvonni tőle; ez valóban nem látszik – emberi meggondolás szerint – okosnak.

Domonkos azonban a biztos siker érzetével hajtja végre elhatározásait, s az események Őt igazolták!… Ki kételkednék benne, – mondja Boldog Jordán, – hogy Domonkos valóban a Szentlélek sugallatára cselekedett? A Szentlélek ajándékai Domonkos lelkét annyira érzékennyé tették minden isteni indítás befogadására, hogy annak engedelmeskedve, biztos volt, hogy nem téved. Magasabb rendű szellemeknél, hadvezéreknél, államférfiaknál vannak sokszor a természet rendjében is bizonyos hasonló intuíciók, amelyek természetes ösztönösséggel megéreztetik velük a tennivalót. Ez a természetes intuíció azonban sokszor, bizony, nehezen ismerhető fel, és sokszor téves útra tereli az embert. Nagy emberek egyetlen balfogással teszik tönkre sokszor életük nagy művét.

A Szentlélek ajándékaival ez lehetetlen! Aki azokra hallgat, a Tanács isteni sugallatát követi, az nem téved. Szent Domonkos éppen legváratlanabb, legfeltűnőbb intézkedései bizonyultak a Rend élete szempontjából a leggyümölcsözőbbeknek. Domonkost annyira hatalmába vette a Szentlélek, s viszont Domonkos oly maradéktalan átadással engedelmeskedett indíttatásainak, hogy a tévedés, a sikertelenség eleve ki volt zárva.

Az okosság ajándéka Domonkosnál más, inkább rendkívüli adományokkal is párosult. A lelkekben való olvasás, a dominikánus hivatásnak megadása; már inkább a "gratia gratis data"-k sorába tartozik. Úgy látszik, Krisztus Urunk megadta neki, hogy másoknak pozitíven tudjon hivatást adni. Amikor az ifjút egyszerűen felszólította, hogy lépjen be a Rendbe; amikor szinte erőszakkal beöltöztette: nemde mintha Krisztus Urunk működött volna benne, az erő, amely az apostoloknak is hivatást adott valamikor.

Nagyon vakmerő lenne Domonkosnak e rendkívüli adományait utánoznunk. De nemcsak nem vakmerőség, hanem egyenesen kötelességünk, hogy a kegyelemnek, a Szentlélek ajándékainak hasonló teljességére törekedjünk. A Szentlélek ajándékai nem rendkívüli ajándékok, megvannak lelkünkben, csak, – sajnos – lelkiéletünkben nem eléggé visznek vezető szerepet. Igyekezzünk nagylelkűen közreműködni Isten kegyelmével, és nagylelkű engedelmességünk Isten iránt érdemelje ki nekünk is az ajándékok fontos működését. Ha jó sugallatot, valamilyen jó cselekedetre való indíttatást érzünk, ne szomorítsuk meg a Szentlelket engedetlenségünkkel!

Nagylelkűen engedelmeskedjünk a Szentlélek szavának. Tegyük meg lehetőleg mindig a nagyobb jót, a tökéletesebbet, s akkor már mi is fokozott mértékben fogjuk érezni a bennünk működő Isten erejét. Ez az erő aztán intenzívebbé teszi nemcsak a szemlélődésünket, hanem – mint Szent Domonkos Atyánkban is – apostoli akcióinkat is egészen természetfölöttivé alakítja, isteni hatékonysággal hatja át, és lelkünk, meg más lelkek örök élete számára gyümölcsözőkké teszi.

XXIII.

Az első rendi káptalan

I. Utolsó elmélkedésünkben Szent Domonkosnak az 1219. évben Bolognában és Rómában kifejtett zárdaalapítói tevékenységéről elmélkedtünk. A San Sisto Vecchio és a Santa Sabina zárdáink alapítása, fenntartása, irányítása egészen igénybe vette Domonkost még az 1220. év első hónapjaiban is. Erre az időre esett két lengyel testvérnek, Jácintnak és Ceslausnak a Rendbe való felvétele. Domonkos körülbelül három hónapig oktatta őket, lehelte beléjük új hivatásuk szellemét, majd boldogan bocsátotta őket útra: visszaküldte őket hazájukba, hogy ott, a kunok közvetlen közelében fejthessék ki apostoli tevékenységüket. Megígérte nekik, hogy a nagykáptalan megtartása után Ő is csatlakozik hozzájuk, és a kunok megtérítésére indul.

Pár nappal Jácint beöltöztetése után nagy csapás érte Domonkos lelkét. Február 11-én Párizsban meghalt Boldog Regináld. Tudjuk, mit jelentett Regináld személye a Rendnek. Bolognában és Párizsban ő vonzotta leginkább az egyetemi ifjúságot a Rendbe, és ő volt a Szent Jakabról nevezett párizsi rendi főiskolának a tanítómestere. Domonkos nem is tudott hirtelenében más tanárt állítani Regináld helyére. A pápa két levelet intézett a párizsi egyetemhez, és ezeknek hatására egy világi pap-tanár, Barastrai János vállalkozott egyelőre a testvérek teológiai tanulmányainak irányítására.

Ez év tavaszán Domonkos levelet intézett Rendje összes zárdájához, és a priorokat Bolognába rendelte pünkösdvasárnapra a nagykáptalan megtartása céljából. Domonkos nem kis aggodalommal tekintett a nagykáptalan elé. Olyan intézkedést akart a káptalani atyákkal elfogadtatni és törvényerőre emelni, amely szinte egyedül biztosíthatja a Rend jövőjét: a teljes szegénységet.

Tudjuk, hogy Szent Domonkos a kezdet kezdetétől lemondott a nagy földbirtokról, amely a kézimunka kifejlődését vonhatta volna maga után, és a Rend meggazdagodásához vezethetett volna. Az 1216. évi Konstitúciók még megengedték, hogy a zárdák egyéb jövedelmi forrásokkal, javakkal rendelkezzenek. Így történt, hogy az egyes zárdák, – főképp a madridi és a párizsi konventek – elég tekintélyes vagyonra tettek szert: egész majorságok, háztömbök, tizedek jövedelmei biztosították a zárdák anyagi jólétét. Az anyagi jólét a testvérek életmódjára is hatással volt: Franciaországban szokásba jött a lóháton való utazgatás, és a zsebpénz használata is meghonosodott. Szent Domonkos mindezt aggodalommal szemlélte. Minden jel arra mutatott, hogy az Ő Rendje is lassanként a bencések, a ciszterek, a premontreiek sorsára fog jutni.

Ezt akarta megakadályozni, és ezért kívánta törvénybe iktatni, hogy Rendje, – a házak sem (!) – semmiféle birtoknak vagy jövedelemnek birtokosai, tulajdonosai ne lehessenek. A jövőben ne legyen szabad hasonló jövedelmeket elfogadni. A már megszerzett tulajdonról pedig a zárdáknak le kell mondaniok.

Érdekes, hogy Domonkos mennyi okossággal, – mondhatnám – diplomáciával látott hozzá tervének kivitelezéséhez. Először is megnyerte tervének a pápát és Hugolin bíborost. Tőlük teljhatalmat nyert Rendünk fölött. Másrészt azonban Szent Domonkos maga demokratikus szervezetet adott Rendjének, s távol állt tőle, hogy Ő maga sértse meg e demokratikus szervezetet. Nem hatalmi szóval akarta keresztülvinni akaratát. Ezért másokat igyekezett megnyerni tervének. Tekintve, hogy a Rendnek egyedüli választott apátja a francia Máté, Szent Jakab perjele volt, Szent Domonkos először is vele közölte tervét. Máté nagy önzetlenségére vall, hogy azonnal és teljesen magáévá tette Domonkos tervét, akaratát. Nemcsak elvben járult hozzá a tervhez, hanem hivatalosan, jegyző előtt is lemondott a zárda eddig megszerzett jövedelméről. Máténak e nagylelkű gesztusa rendkívüli módon megkönnyítette Szent Domonkos munkáját a nagykáptalanon.

Május első napjaiban Domonkos Tankréd testvérrel elhagyta Rómát, és Bologna felé tartott. Útközben a Viterbo-ban székelő pápai udvarnál tett látogatást. E látogatás eredményét két újabb pápai bulla mutatja. A tarragone-i érsekhez intézett bulla annyiban érdekes, hogy III. Honór benne erősen kiemelte a prédikátor-testvérek önkéntes szegénységét, és hogy az igehirdetésnek szentelik magukat. A másik bullát a pápa Olaszország főapátjaihoz intézte, és felszólította őket, hogy tagjaik Domonkos vezetése mellett tömörüljenek "misszióba" a Felső-Olaszországban élő eretnekek megtérítése végett.

Domonkos május 16-án érkezett Bolognába. A többi testvér már ott volt. Köztük volt Boldog Jordán is. Rendbe lépte óta csak két hónap telt el, és másfél évvel később ő lett Domonkos utóda.

A káptalant május 17-én tartották meg. A szentmise és a "Veni Creator" eléneklése után a testvérek megnyitották az ülést. Domonkos véniába vetette magát, – azaz karját kereszt alakban kitárva, arccal a földre borult, – és kérte a testvéreket, hogy fosszák meg elöljárói tisztétől, mert Ő – úgymond – "haszontalan és fegyelmezetlen szerzetes". A testvérek e nagy alázatosság láttára mélységesen megrendültek és kérve kérték, hogy maradjon továbbra is elöljárójuk. Domonkos belenyugodott: a testvérek által azonban elfogadtatta azt a törvény-cikkelyt, hogy a káptalan ideje alatt a joghatóság a négy úgynevezett "diffinitor" kezében legyen.

Majd megtárgyalták a szegénység kérdését. Domonkos kifejtette, miért kívánja a teljes szegénységet. Azért, mert a földiekhez és az anyagiakhoz tapadt társadalmat csak a teljes szegénység példájával lehet meggyőzni a természetfölötti élet valódiságáról. Aztán az eretnekek meg épp a szegénység által érték el a legnagyobb sikert, s nem szabad, hogy az ő szegénységük felülmúlja Krisztus igazi apostolainak a szegénységét.

Szent Domonkos előterjesztette tehát a teljes szegénység törvénybe iktatását. Francia Máté, és a Szent Szabina meg a Szent Szixtusz priorjai azonnal melléje álltak. A többiek is követték a tekintélyesebb testvérek példáját. Szent Domonkos e törvényt azonnal hatályba helyezte: a vásáron eladatta a káptalani atyák lovait egész felszerelésükkel együtt; a "gyalog-járás" ismét kötelezővé vált.

Felmerült a kérdés, vajon a Rendnek megmaradjon-e a joga házak és telkek elfogadására, nem jövedelem, hanem zárda-alapítás végett. A ferencesek még erről is lemondtak. Szent Domonkosnak és társainak azonban más felfogása volt a szegénységről. Úgy határoztak, hogy a testvérek a jelenben és a jövőben is, továbbra is birtokolhatnak épületeket, házakat, telkeket, mindent, ami egy konvent alapításához szükséges.

Szent Domonkos még egy másik, érdekes gondolatot is felvetett. Azt indítványozta, hogy az anyagi ügyek intézését vegyék át a segítő testvérek. A káptalani atyák azonban – bármennyire is tisztelték is Szent Domonkost, – határozottan ellenezték e tervet, és leszavazták. Szent Domonkos alázatosan meghajolt a Rend akarata előtt. – A káptalani atyáknak volt igazuk: a történelem kimutatta, hogy a segítő gondnokok más rendekben nagy hátrányokat vontak maguk után. – Szent Domonkosnak azonban az is dicsőségére válik, hogy a szegénység terén egy kicsit túlzásba ment. Később e tekintetben valamelyes változást is hoz a Rend az idők követelményei szerint.

II. Az így vázolt eseményekre vonatkozó megfontolásainkat három gondolat köré csoportosíthatjuk.

a) Az első, ami megdöbbent bennünket: Szent Domonkos mélységes alázata. Ő a Rend atyja, alapítója. Élvezte a pápa teljes bizalmát. Tudta azt is, hogy neki Isten a lelkek fölött rendkívüli hatalmat adott. Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy ritka kormányzói, elöljárói adottsága van. A csodák, melyeket Isten általa művelt, szintén nem maradhattak előtte rejtekben. S most összehívta a káptalant, nagy tervekkel foglalkozott, és mégis kérte az elöljáróság alól való felmentését.

Ha Szent Domonkos csak diplomata lett volna, akkor azt gondolhatnánk, hogy az egész lemondás csak jól megjátszott jelenet volt, mellyel ki akarta kényszeríteni a testvérektől az elismerést. – Mi sokszor azért mutatkozunk alázatosaknak, hogy az emberek az ellenkezőjét állítsák annak, amit mondunk, s ekként fölmagasztalhassuk magunkat.

De ily agyafúrt, számító önzés és önkeresés távol állott Szent Domonkostól. Amikor Ő rossz és lanyha szerzetesnek mondta magát, akkor Ő valóban meg volt győződve, hogy az is volt. S ugyanakkor látta társai hibáit is, olyan hibákat, melyeket Ő nem követett el soha: társai gyengéit, melyekből csak Ő tudta kigyógyítani őket. S mégis meg volt győződve, hogy Ő a legrosszabb, a legutolsó.

Ez a szenteket jellemző, szinte irracionálisnak látszó alázat! Csodálatos titka az Úristenbe merült lelkeknek!…

Pszichológiájukat mi alig tudjuk megérteni. Nekünk, akik valóban tele vagyunk minden gyengeséggel és hibával, testünk, szívünk, akaratunk melegágyaként termeli a bűn gyümölcseit. Nekünk nehezünkre esik alázatosnak lennünk. A szentek, akikben alig tudjuk fölfedezni még a bűn árnyékát is, nem győzik eléggé hangoztatni semmiségüket és gyarlóságaikat.

Kiknek az értékelése, önbecsülése igazabb? Ne kételkedjünk benne, hogy a szenteknek van igazuk. Mi a teljes valóságnak csak az egyik oldalát látjuk tisztán, ők az érem mindkét részét ismerik. Mi saját magunkban talán jól ismerjük azt, amik vagyunk, azaz adottságainkat, de nem ismerjük fel magunkban azt, amik nem vagyunk, azaz: gyarlóságainkat, erkölcsi hiányainkat, bűneinket. Istenről mi inkább azt tudjuk, mi nem Ő; a szentek viszont Istenről és Istenben először is azt tudják, mi Ő: ismerik végtelen tökéletességeit. Ezért a mi ítéletünk mindig kissé egyoldalú, hamis, a valóságot nem egészen fedő. A szentek ítélete sokkal igazabb, és annál igazabb, minél szentebbek. Ha azonban igazabb, miért hangsúlyozzák ki annyira saját magukban a hiányt: miért tűnik úgy, mintha kiválóságaikat tagadnák? Ez is az igaz ítéletről tesz tanúságot! Azért emelik ki önmagukban a hiányt, s azért szorítják háttérbe a kiválóságokat, mert a valóságban bennük is sokkal több a hiány, mint a tökéletesség. Aki Istent szemléli, az jogosan mondhatja azt, hogy Isten minden, s a teremtmény semmi! Mert a teremtmény önmagától és önmagában, létében és cselekvésében valóban semmi! Hisz ami benne van, az Istentől van; ami benne nincs, az a bűn, az erkölcsi rossz, s ez az, ami egyedül nem vezethető vissza Istenre; ez egyedül a teremtménytől van…

b) A másik gondolat, amelyet az előbb vázolt események lelkünkben fölidéznek, a dominikánus szegénység gondolata.

Szent Ferenc életrajzírói Szent Domonkos szegénységét mindenképpen Szent Ferencre akarják visszavezetni. A "Vitae Fratrum" ugyan erről külön nem beszél, elmeséli azonban Szent Domonkosnak Szent Ferenc iránt érzett barátságát, és Szent Domonkos szájába adja e Szent Ferenchez intézett szavakat: Te vagy az én társam, velem fogsz munkálkodni, és senki sem vesz erőt rajtunk!

Szent Domonkos első életrajzírói erről a jelenetről semmit sem tudnak. S ami még meglepőbb: Szent Ferenc életrajzírói sem! Épp ezért valószínűnek látszik, hogy Szent Domonkos és Szent Ferenc csókja, Szent Domonkos idézett szavai későbbi legendák termékeinek tekinthetők. Amikor a "Vitae Fratrum"-ot írták, nagy viták és ellenségeskedések folytak, úgyhogy a domonkosok és a ferencesek rendfőnökei is körleveleikben kénytelenek voltak állandóan hangoztatni az egyetértést és a békét. Abban az időben a jámbor legendák, amelyeknek talán volt valami alapjuk is, a jó ügyeknek jó szolgálatot tehettek.

Tekintve, hogy Szent Domonkos és Szent Ferenc kortársak voltak, s mindketten Olaszországban működtek, nem valószínűtlen, hogy találkoztak is. S ha igen, bizonyára mint szentek egymásra is ismertek, és egymást meg is szerették. Lehet az is, hogy az első ferencesek szegénysége Szent Domonkosra és társaira a jó példa erejével hatott. Domonkos szegénységét azonban Szent Ferencéből leszármaztatni oktalan dolog. S még oktalanabbnak kell mondanunk azt a feltevést, hogy Szent Domonkos a két rendet egyesíteni akarta volna.

Szent Domonkos szegénységi ideálja az apostolok szegénysége. A szegénységet tartja az apostoli élet egyik leghatásosabb eszközének már a languedoc-i misszióban is, amikor Szent Ferencet még bizonyára nem is ismeri. A szegénység fontossága az egyéni lelkiélet szempontjából szintén nem volt ismeretlen Szent Domonkos előtt sem. A XIII. század miliője azonban, a hűbéruraság társadalmi szervezete s ugyanakkor az eretnekek terjeszkedése épp a szegénység által a teljes, szinte a tüntetésszerű szegénységet tették kívánatossá.

A sajátos dominikánus szegénységet tehát az apostoli élet céljából kell levezetnünk. Világos, hogy ez a szegénység az egyes korokban más és más alakot ölt, lényege azonban mindig ugyanaz. A Szent Domonkos korabeli szegénységben is meg lehet különböztetnünk azt, ami a dominikánus szegénység lényege, és azt, ami a XIII. század megvalósulási formája.

Mi a lényege? A lényeg az, hogy az apostol Isten országának a hirdetője. Annak az Isten-országnak, amelyet Krisztus Urunk hirdetett; annak az országnak, amely nem földi alapokon, evilági hatalmi eszközökön nyugszik és múlik; amely egészen lelki, egészen természetfölötti, egészen égbe irányuló. Isten országa a lelkekben valósul meg, a lelkekben terjed és erősödik. Az anyagi javaknak, a földi értékeknek Isten országában nincs önálló önmagukból eredő értékük. Értékesek annyiban, amennyiben a lelkek javát mozdítja elő; értéktelenek, amennyiben hátráltatják.

Mármost az Evangélium hirdetője Isten országának nem fizetett propagátora, agitátora, hanem meggyőződéses, élő tagja. Épp az a különbség minden egyéb propagátor és az apostol között, hogy az apostol a legszentebb meggyőződése szerint hiszi azt, amit hirdet, számára valóság az Isten-ország, ha nem is tökéletes tagja ennek az országnak, mégis igyekszik azzá lenni, teljes erejéből igyekszik az Isten-ország követelményeinek megfelelni, életével Isten országának eleven affirmációja lenni.

Mivel tehát Isten országa a lelkek, és a lelkek természetfölötti értékeinek az országa, az apostolnak szükségképpen egészen lelkinek, természetfölöttinek kell lennie; azaz lelkülete szerint! Mi sem visszásabb, mint egy apostol, aki a földön úgy rendezkedik be, mint ahogy a hitetlenek szoktak, aki földi javakkal, kényelemmel veszi körül magát, mintegy azoktól várja élete biztosítékát.

Ha ezt meggondoljuk, át kell látnunk, hogy tökéletes apostol csak az lehet, aki teljesen megvált a földi javaktól. Nem szükséges reálisan, hanem legalább lelkület szerint. Viszont, ha tekintetbe vesszük az emberi természet romlottságát, esendőségét, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az apostoli életnek legnagyobb biztosítéka, mintegy termőtalaja a szerzetesi fogadalmak, nevezetesen a szegénységi fogadalom kerete. Hisz épp a szegénységi fogadalom által mondunk le a földi javaknak a birtoklásáról és használatáról is, csak a legszükségesebbet tartjuk meg magunknak.

Most már megértjük, miért kívánt Szent Tamás az apostoli rendektől nagyobb szegénységet, mint a merőben szemlélődő rendektől. Ezeknél a szegénység elég, ha az egyénre terjed ki, mert céljuk az egyéni életnek lelki biztosítása. Az apostoli rendek szegénysége azonban, kell, hogy a közösségre is kiterjedjen, mert céljuk a hívek megnyerése Isten országának. Ez a megnyerés az apostoli közösség meggyőződéses igehirdetése és élete által kell, hogy történjék.

Az apostoli élet megszabja tehát a dominikánus szegénység mértékét: minimumát és maximumát. Minimuma az a szegénység, amely nélkül meggyőződéses tanúságtételt nem lehet tenni Krisztus országáról. Maximum az, ami meghagyja épp az apostoli élet szükséges eszközeit és támaszait.

A minimum és a maximum között nagy távolság van. A konkrét mértékét a különböző körülmények, korok, pasztorációs szükségletek szabják meg. Más volt ez a XIII. században és más most. Más lehet a missziókban, és más Európában.

Szent Domonkos most szemlélt intézkedése, az tudniillik, hogy a Rend semmi jövedelemforrás birtokában ne legyen, nem látszik olyannak, amely a dominikánus szegénység lényegéhez teljesen hozzátartoznék. Hisz előzőleg a Rend már megvolt, és gyönyörűen működött, és későbbi időkben, amikor e pontot ismét törölték, szintén. Inkább a XIII. század sajátos korszükséglete volt ez. E korszükséglet kettős volt. Egyrészt a veszély, hogy a Rend a földbirtok által – hűbérurakként – a monasztikus rendek nyomaiba lép; másrészt a földhöz és a birtokhoz tapadt embereknek adandó példát, ahogy ezt ekkoriban már az eretnekek is megtették. Később e társadalmi helyzet megváltozott, a törvény célszerűségét elvesztette, és megszűnt. De ezáltal, nem lett a Rend hűtlen Szent Domonkos eredeti szegénységéhez. Szent Domonkos nem azért adott Rendjének demokratikus szervezetet, hogy az elöljárók és a káptalanok a korszerűségeknek megfelelően ne tudjanak a törvényeken változtatni, és mintegy örökre meg legyenek kötve!… Ily megkötöttség a Rend vitalitását, alkalmazkodó képességét tenné tönkre.

Vigyázat azonban! E jó és helyes elv igen nagy visszaélésekre adhat alkalmat! Az egyéneknek a lehető legnagyobb szegénységet kell megőrizniök, s a közösségnek szintén. A káptalanok azonban emberekből, egyedekből tevődnek össze. Ezért olyan fontos, hogy mindegyikünk kialakítsa magában Szent Domonkos igazi szegénységi eszméjét. Jobb néha a szegénység irányába túloznunk! – Ebben is Szent Domonkos példáját kövessük…

Legyünk mi is a szegénység szerelmesei! Szegénységünk által Istent, az isteni Gondviselést tiszteljük meg. Isten segítségét és a pasztorációs munkára való áldását mintegy kikényszerítjük: "Keressétek először Isten országát, és ezek mind hozzáadatnak nektek" (V.ö. Mt. 6,33.)

XXIV.

Szent Domonkos mint eszményi elöljáró

Jelen elmélkedésünkben Szent Domonkos életének nem újabb eseményén fogunk elgondolkodni, hanem az utolsó alkalommal elmondottakhoz akarunk még néhány reflexiót hozzáfűzni.

Előző elmélkedésünkben már megcsodáltuk Szent Domonkos rendkívüli alázatát. A káptalanon "rossz és haszontalan szerzetesnek" mondta magát, s le akart mondani rendfőnöki tisztéről. Pedig ki kételkedik benne, hogy Domonkos valóban kormányzásra, irányításra termett egyéniség volt! A testvérek nem kételkedtek ebben, és ezért nem is fogadták el lemondását: a Rend vezetésével továbbra is Őt bízták meg.

Tekinthetjük azonban Domonkos viselkedését az engedelmesség szempontjából is. Domonkos elöljáró volt, s mint elöljáró, hivatva volt, hogy testvéreinek az engedelmesség nevében parancsoljon, hogy tekintélyével irányítsa őket. Nos, Domonkos mint elöljáró tökéletesen megvalósította magában az eszményi elöljárót jellemző, ellentétesnek látszó vonásokat, az igazi elöljáró antinómiáit. Alázatos volt és ugyanakkor tekintélyén nem esett csorba. Akaratát keresztülvitte, de alattvalóit mégsem kényszerítette, mert ezek önként magukévá tették akaratát. A fegyelem szigorú őre volt, és ugyanakkor a megértés és a szelídség megtestesítője. Ezek az antinómák érdekes jellem-típust, erénykomplexumot fejeznek ki. Érdemesnek találom, hogy ezeknek az ellentéteseknek látszó vonásoknak rámutassunk a legmélyebb alapjára, gyökerére. Ezáltal tulajdonképpen az engedelmesség kérdését is tisztázzuk. Hisz az elöljárói tekintély és az alattvalói engedelmesség kölcsönös viszonyban vannak egymással. A mondandók által kiegészítjük, részben tovább kiépítjük azt, hogy az elöljáró a közösséggel van viszonylatban, annak viseli gondját. Ám, a közösség értelmét a közjótól nyeri. Ezért az elöljáró is a közjóval van kapcsolatban. Ő a közjó őre, a közjó előmozdítója, a közjó megtestesítője. A remetének nincs szüksége elöljáróra, mert nincs közösségben. Legfeljebb lelki vezetője lehet, lelkiatyja, aki lelkiélete egyéni kifejlődésének irányt mutat.

Az elöljáró is lehet egyesek lelki vezetője (benső fórum)! Ez sok szempontból ideálisnak mondható. Bár más szempontok miatt hátrányos is lehet. Mint elöljáró azonban a közjó őre. Az egyesek ugyanis mindinkább az egyéni jót tartják szem előtt. S ha nem is lenne megbízva valaki, aki a közjóra, mint olyanra, ügyel, és aki vigyáz arra, hogy az egyedi érdekek ne szorítsák háttérbe a közjó érdekét; ha nem lenne erre hivatott személy, akkor, bizony, a közjó nem valósulna meg.

De ne vonjuk le azt a téves következtetést, hogy az elöljáró tehát – természeténél fogva – az egyének ellensége, az egyéni érdekek megkötője, megkeserítője lenne. Ez csak akkor lenne igaz, ha a közjó nem lenne egyszersmind egyesek java és érdeke is. Viszont ha a közjó már nem java az egyeseknek is, akkor már nem is közjó, nem a közösség java, hanem az egyeseknek másokra rákényszerített idegen, privát java. Hisz minden közösségben a tagok azért tömörülnek egységbe, mert egyedül a közösségben tudják elérni az őket érdeklő, az ő javukat szolgáló tökéletesedést, teljességet. Természetesen, a közjó nem zárja ki az egyedek egyéni javát. Megkívánja azonban, hogy az egyedi javak, a közjókhoz viszonyítva, megtartsák a megfelelő alárendeltséget, mert az egyesek nem szükségképp minden érték szerint tagjai a közösségnek. Ezért az egyesek javai, érdekei lehetnek magasabb rendűek is, mint a közjó, de lehetnek alsóbb rangúak is, és ennek következtében neki alárendeltek.

Másik téves felfogást is ki kell zárnunk. Az elöljáró nemcsak a közösség anyagi javairól köteles elszámolni, ezt előmozdítani, hanem a magasabb rendű szellemi-lelki javait is gondoznia kell, mégpedig nemcsak negatív oldalról, azaz: nemcsak büntetve, – ez a rendőr-típusú elöljáró! –, hanem pozitívan is, irányítóan is. S ez áll bizonyos mértékben minden közösségre, de főképpen igaz, ha szellemi-lelki célzatú közösségekről van szó. Így – például – az egyes tagok közötti egyetértés, együttműködés, avagy a közösség hagyományos szellemének a megőrzése, a közösség szellemi megértése annak lelki javait képezik; és ezekre kell, hogy minden elöljáró figyelme kiterjedjen.

Az elöljáró tehát a közjó (anyagi és szellemi közjó) negatív és pozitív előmozdítására hivatott egyén.

Világos, hogy ezt a hivatottságot senki sem adhatja meg saját magának. Kell, hogy egy felsőbb tekintélyelv az illetőt a szükséges tekintéllyel fölruházza. E jogi tekintély-fölruházás az elöljárót valóban elöljáróvá teszi. De nem adja meg neki szükségképpen az elöljárói tisztség betöltéséhez szükséges minősítést is. Előfordulhat, hogy valakit kineveznek elöljárónak, pedig nincs hozzá meg a személyi minősítése. Viszont vannak, akikben meglenne az elöljárói rátermettség, s mégsem lesznek elöljárók.

Minket jelenleg itt nem a tekintéllyel való fölruházás ténye érdekel, hanem az ideális elöljáró minőségei. Ezek részben természetes adottságok, részben – ha természetfölötti közösség elöljárójáról van szó, – természetfölöttiek.

Említsük meg röviden a természetes elöljárói minőségeket. Az elöljáró a közösség vezére. Vezetni annyi, mint rendezni. A rend az értelem dolga. Az elöljáró tehát értelmes, tág látókörű egyén kell, hogy legyen. Olyan valaki, aki átfogja a közösség érdekeit. Nagy baj, ha az elöljáró korlátolt, egyoldalú, az egyéni javakat és a közjót egy nevezőre hozni nem tudó egyén. De a vezetéshez nemcsak értelem, hanem akarat is kell. Mégpedig erős, kitartó, következetes akarat. Hisz a közösség tagjait egy célra kell vezetnie, amely (bizonyos mértékben) csak a jövőben valósul meg. Egy bizonyos eszmény felé törtetés ez. Ennek az akaratnak erősnek kell lennie, sokszor jó, ha kíméletlenül erős, mert az egyesek akarata sokszor a közjóval szembekerül. Viszont épp a közjó érdeke kívánja meg a tagok békés, megelégedett együttműködését. Épp ezért az elöljárónak nagyon érzékenynek kell lennie az egyesek kívánsága, érdeke s a közhangulat iránt. Ezt lehetőleg még a büntetésben is számításba kell vennie. Épp ezért az elöljárónak szigorúnak, de ugyanakkor megértőnek, atyainak is kell lennie. Ezért óvatos, megfontolt, körültekintő lesz. S mivel tudnia kell, hogy minősítése mindig csak véges, ő sem tudhat mindent, azon lesz, hogy saját tudását, tapasztalatát megtoldja másokéval is; keres jó tanácsosokat. Az, hogy az elöljáró kikre hallgat, mindig elárulja rátermettségét vagy rá nem termettségét.

Azt kérdem: vajon az elöljárónak realistának vagy idealistának kell-e lennie? Azt kell felelnem: mindkettőnek! A célra vonatkozóan nagy idealistának kell lennie. Az ideális célt sohasem szabad szem elől tévesztenie; sohasem szabad el nem érhetőnek, meg nem valósíthatónak tartania.

Ugyanakkor azonban a jelenre vonatkozólag nagyon valósnak kell lennie. Tudatában kell lennie, hogy alattvalói – akárcsak ő maga, – gyarló emberek; hogy más a jóakarat és más a megvalósult jócselekedet; más a lelkesedés és más az élet. Épp ezért minden hiba lehetőségét számba kell vennie. Nem szabad pozitívan gyanakvónak lennie, de pozitívan eleve hiszékenynek sem. Mindig a tényekre támaszkodva, kell az emberekről véleményt alkotnia. Jó pszichológusnak is kell lennie. Vigyáznia kell azonban, hogy a pszichológiáját ne megbízhatatlan, szubjektív meglátásokra, sem előre kigondolt teóriákra, hanem a tényekre, a valóságra alapítsa. Vélemény kialakításában elsősorban a kérdéses személyek önvallomását kell kikutatnia, de mások információját sem szabad kizárnia. Az egyiket is, a másikat is el kell fogadnia, anélkül, hogy – ok nélkül – kételkednék az illetők jóhiszeműségében. Mégsem szabad mindent készpénznek vennie, mert a jóhiszeműség nem zárhatja ki a tévedést, az elfogultságot, a tudatalatti önámítás lehetőségét. Mivel az elöljáró idealista, azért sohase csüggedhet el, sohase mondhat le a cél megvalósulásáról. S mivel realista, semmiféle konkrét hibák sem döbbenthetik meg, nem zavarhatják meg, ki nem mozdíthatják sodrából. Hasonló ok miatt az elöljárónak nem szabad a konkrét élettől elszakadnia, nem lehet felhőkben járó álmodozó. Lehet nagyvonalú, de figyelmének a kis dolgokra is ki kell terjednie. De nem szabad anyaghoz tapadt, a konkrétumban elvesző egyénnek sem lennie. Kell, hogy a konkrétumban is a közösségi élet nagyvonalú eszményét lássa és kövesse.

Egyszóval: az elöljárónak mindenben mérték szerint kell eljárnia. A különböző tényezőket egyensúlyban kell tartania. Ezért az elöljáró fő erénye az "okosság", mégpedig a közösséget kormányzó okosság. Ismerjük azt a bizonyos, Szent Tamásról szóló anekdotát. Elöljárót választottak, és kikérték Szent Tamás véleményét. Az egyikről azt mondták, szent. "Akkor imádkozzék!" – mondta Szent Tamás. A másikról, hogy tudós. "Akkor tanítson!". A harmadik kiváló szónok. "Akkor prédikáljon!". A negyedik okos. "Ez legyen az elöljáró!".

Természetesen, ez az erény nem elég. Főképpen önzetlenségre van még szüksége a vezetőnek. A közjó szolgája! Nem szabad tehát magát, egyéni érdekeit a közjóval azonosítania. Nem szabasd az alattvalókat egyéni szimpátia vagy antipátia szerint kezelnie, mert így eljátssza bizalmukat. Csak az önzetlenség adja meg neki, hogy az osztó igazságosságában hibát ne kövessen el, részrehajló ne legyen.

Íme, ezek az elöljárói természetes minősítések! Ha figyelemmel kísértük Szent Domonkos eddigi életét, kétségtelenül arra a megállapításra kell jutnunk, hogy benne ezek a természetes adottságok mind megvoltak: önzetlenség, igazságosság, főképpen az elöljárót annyira jellemző okosság, a többi, az okosság erényét szolgáló alárendelt erényekkel együtt.

Nagyon tökéletlen képet alkotnánk azonban Szent Domonkosról, s erényeit nagyon lefokoznánk, ha csak ezeket az említett adottságait, erényeit tartanánk szem előtt. Minden elöljárónak önzetlennek, igazságosnak, okosnak kell lennie. Egy lényegében természetfölötti közösség elöljárójának azonban egészen más, sokkal magasabb rendű tulajdonságokkal kell rendelkeznie. Ezek a természetfölötti tulajdonságok voltak meg Szent Domonkosban a legmagasabb fokban, és ezek jellemzik igazán elöljárói akaraterejét.

A szerzetesi közösségnek a célja az, hogy tagjait a sajátos rendi működés kifejtésére képesítse, de ugyanakkor, sőt elsősorban az egyéni önmegszentelődésre is vezesse. Ez a körülmény teszi, hogy a szerzetesi közösség természeténél fogva természetfölötti jellegű. A közösség célja természetfölötti közjó (az önmegszentelődés és a belőle fakadó akció) megvalósítása. A mi Rendünkben a sajátos akció és a szemlélődés az apostoli működésünk megvalósulása.

Mármost a szerzetesi közjó eszményi fölfogásához, átfogó, a közjót és az egyéni érdekeket kiegyensúlyozó ismeretéhez nem elegendő a pusztán emberi bölcsesség, józanság. A szerzetesi – a dominikánus – életeszme ismeretéhez csak a hit, a hitnek természetfölötti szelleme vezethet el. Akiben a hit szelleme (ez több, mint a hit!) nem él, az rendi életeszménket csak tökéletlenül, mintegy külsőlegesen, materiálisan ismerheti meg. Így az ilyen elöljáró maga sem tudja, hova, mire vezesse a közösséget. Nem tudja helyesen értékelni a közjó egyes elemeit, tényezőit, és ezért gyakran anyagi előnyöket fog előtérbe helyezni. Így a közjót és általa az egyesek szellemi-lelki javát is el fogja hanyagolni.

A közjónak, a rendi életeszme e természetfölötti, átfogó ismeretének a következménye lesz aztán az elöljáró nagy felelősségtudata. Tudni fogja, hogy itt természetfölötti, végeredményben örök életre szóló értékekről van szó.

S ugyanakkor, ismervén saját gyarlóságait is, tudván azt is, hogy az elöljárón mily nagy mértékben nyugszik a közösség élete. Felelőssége terhe alatt szinte összeroskad. Ez a magyarázata annak, miért nem akartak a szentek elöljárók lenni, és ha már azok voltak, miért igyekeztek terhüktől megszabadulni. Ha Szent Domonkos lemondott a káptalanon, az nemcsak azért volt, mert alázatos, hanem azért is, mert elviselhetetlennek tartotta az elöljárói tisztség terhét. (V.ö. Szent Antonin officiumának egyik antifónáját: az elöljárói tisztre úgy vállalkozott, mintha keresztre vitték volna, – és ezért szabadulni is akart tőle.)

Semmi sem visszásabb, mint az, ha valaki aki terveket sző, és alkalmasnak, megfelelőnek tartja magát az elöljáróságra…

Az említett nagy felelősségtudat és a belőle eredő menekülni akarás olyan nagy feszültséget támaszt az elöljáró lelkében, amely ismét csak más természetfölötti motívumok és erők segélyével jut egyensúlyba. Az első ilyen indítéka: Isten akarata. Ha Szent Domonkos többször le akart mondani, és így testvéreit mintegy kényszerítette, hogy mégis őt válasszák, nem azért tette, hogy nélkülözhetetlenségéről meggyőzze őket, hanem inkább azért, hogy saját maga általuk Isten akaratáról újabb és újabb megbizonyosodást nyerjen. Az a tudat, hogy Isten akarja: ismét megnyugtatta lelkét, és megújult erővel vállalta a terhet.

A másik következménye a nagy felelősségtudatnak az egyre intenzívebb lelki élet, az egyre nagyobb áldozatosság, az egyre fokozottabb nagylelkűség. ha a közösség életében hiba fordul elő, az elöljáró önkéntelenül is önmagában keresi a baj okát, önmagát okolja. Tudatában van ugyanis annak, mit jelent az elöljáró példaadása. Viszont állandóan érzi, mily tökéletlenül valósítja meg Isten akaratát. Fáj neki, hogy alattvalói lelkéért "csak ennyit" tesz. Annak is tudatában van, hogy az ima mily nagy hatalom Istennél. Ezért a szentéletű elöljáró állandóan imádkozik alattvalóiért, könyörög érettük, mint Mózes a hegyen, vezekel értük, fohászkodik Istenhez, hogy az Úr alattvalóitól az ő rossz példája miatt ne vonja meg a kegyelmet. S minél tisztában látja maga előtt a Rend életeszméjét, annál nagyobb igényeket támaszt saját magával szemben. s annál teljesebb odaadással igyekszik hivatását betölteni.

Isten akaratában megnyugodva, állandóan nagyobb tökéletességre törekszik. Mindig elégedetlen magával, s legerősebb támaszát a kegyelembe vetett feltétlen bizalomban találja meg. Ez teszi igazán erőssé, s ez zárja ki a kislelkűséget, ez gátolja meg az elkeseredést. Valóban, Szent Domonkost és más hasonló szenteket a feltétlen természetfölötti optimizmus jellemezte. Bármennyire is kevésnek tartották azt, amit ők tettek; bármily benső meghasonlások emésztették is közösségük erejét; bármily váratlan külső csapások, veszteségek érték is őket: mindez nem törte le őket, mert hittek életeszméjük realitásában, megvalósíthatóságában, jövőjében. S ezt azért tehették, mert hittek Isten kegyelmének emberfeletti erejében és győzelmében. Ez a hit és ez a bizalom adta meg törekvésüknek, életművüknek azt a folytonosan emelkedő, biztos irányt, amely annyira meglepő a szentek életében.

Önzetlenségük lelküknek egyedüli igaz szenvedélye. Ezt Isten szeretete és a felebarát isteni szeretete biztosítja. Önmagukat is Istenért szeretik. Ezért más vágyaik, érdekeik vagy céljaik nincsenek, mint Isten akaratának teljesítése. Ekként egyéni érdekeik a közjóval nem kerülnek összeütközésbe, mert a végső célon kívül máshoz nem kötik magukat, és a testvérek iránti szeretetből le tudnak mondani minden egyéni tervről, amely Isten jóváhagyását nem kapja meg. Példa erre Szent Domonkos viselkedése a laikus prokurátor (házgondnok, anyagiak intézője) ügyében.

S mivel alattvalóikat Isten szemével szeretik, lelkük üdvét keresik, ez a szeretet mindig eltalálja a helyes szót és viselkedést: akár dicsérniök, akár büntetniök kell. Mindenkit Istenben szeretnek, és ezért nem tesznek kivételt. Ha valakit meg kell róniok, nemcsak a közjót tartják szem előtt, hanem az illető egyéni lelkiállapotát és szükségletét is, és azon vannak, hogy lelkük békéjét meg ne zavarják. Szent Domonkos, ha észrevette, hogy a testvérek vétenek valamelyik szabály ellen, sokszor úgy tett, mintha nem látná, hogy a helyszínen történő megrovás zavarba ne hozza az illetőt. Csak később, négyszemközt, atyailag, természetfölötti indítékokra való hivatkozással intette meg őt, és szabta ki a büntetést. A testvérek meg is érezték Szent Domonkos nagy jóságát, önzetlen buzgóságát, még feddő szavaiban és büntetéseiben is, s ezért nem veszítették el sohasem iránta való bizalmukat és nyíltságukat.

Íme, ezek azok a természetfölötti minősítések, vonások, amelyek Szent Domonkos elöljárói egyéniségét kialakították. Ezek hatják át teljesen elöljárói okosságát is. Kétségkívül használja emberi, természetes okosságát is. Egy alkalommal rá is mutattunk politikai okosságának jeleire. De az irányt mégsem az a természetes okosság szabta meg. Mindez csak eszköz Domonkos kezében, anyagi elem. Az irányítást magát a magasabb rendű, a szeretetből fakadó természetfölötti okosság adta, az okosság ajándéka!

Ha az elöljárót csak emberi okosság vezeti, az alattvalók bizalma nem tud kifejlődni, mert kísérleti nyulaknak érzik magukat, és az elöljáró tartózkodó óvatosságát könnyen gyanakvásnak, bizalmatlanságnak veszik; benne saját népszerűségét biztosítani akaró diplomatát és nem a lelkek üdvét kereső atyjukat látják. Szent Domonkosnál ez a veszély nem volt meg! A hit, a szeretet, a kegyelemben való bizalom, az Isten szeretetétől és Isten szemlélésétől megvilágosodott okosság senkit meg nem sértett, mindenkit megnyert, míg az ellenkezni akarókat is szelíd kényszerrel meghódította!

Nehéz, nagyon nehéz ilyen elöljárónak lenni! És bizony, ritkán vannak szent elöljáróink. Oly nehéz ez, hogy szinte nem is tartanánk lehetségesnek, ha Szent Domonkos az eszményi elöljáró példáját nem nyújtotta volna nekünk. Őt lássuk látható elöljáróinkban is, neki engedelmeskedjünk bennük, s kérjük, hogy szellemével hassa át őket, tegye őket önmagához hasonlókká!

XXV.

Szent Domonkos lombardiai missziója

I. Jelen elmélkedésünkben Szent Domonkos életének azt a részét szeretnénk szemügyre venni, amely az életében tartott két rendi káptalan között folyt le, azaz: 1220 és 1221 között.

Egyik elmélkedésünkben már említettük, hogy III. Honór Észak-Olaszország eretnekei ellen lelki keresztes-hadjáratot hirdetett meg, és ezen mozgalom élére Szent Domonkost állította. A pápa akaratából a misszióban részt kellett volna venniök Olaszország főbb bencés és cisztercita apátságainak is. De megismétlődött a dél-franciaországi eset: a szemlélődő életmódhoz szokott szerzetesek csakhamar otthagyták a küzdőteret, s csak Domonkos folytatta a harcot a testvéreivel és a ferencesekkel együtt.

Jellegzetes Domonkos eljárása. Ahogy Dél-Franciaországban, itt is az eretnekség fő fészkében telepedett le. Milánóba ment, s házat alapított. Innen indult ki testvéreivel missziós körútjaira. E missziós tevékenységnek kifejtése közepette Domonkos annyira megbetegedett, hogy – életében először – kénytelen volt apostoli munkáját megszakítani. Nem tudjuk pontosan, mi volt a betegsége, életírói egyes megjegyzéseiből azonban úgy látszik, újra meg újra kiújuló vérhasban szenvedett. Már máskor is voltak rosszullétei: láz, heves fejfájás, és görcsök gyötörték. Eddig azonban még mindig túltette magát rajtuk. Most betegsége oly erővel tört rá, hogy munkáját egészen meg kellett szakítania. Erős szervezete körülbelül három héten belül mégis legyőzte a betegséget, és Szent Domonkos újra munkába állott.

Munkaprogramja, missziós módszere egészen olyan volt, mint Franciaországban: zárdaalapítás és a zárdából kiinduló prédikációk, vita-körutak. A különbség csak az, hogy Franciaországban Domonkos még maga is csak kereste az eredményes apostoli működés módszerét, a rendi életről való elgondolása csak kialakulóban volt; itt viszont mint a prédikáció mestere, teológiai tudásának tapasztalataival gazdagodva, a pápai jóváhagyás birtokában, a Szentszéktől kapott megbízatás erejében járt el, és fejtette ki működését. Működésének eredményeképpen hamarosan konventek épültek Milánóban, Bresciában, Modénéban és más városokban, amelyek mindannyi apostoli életet és tevékenységet sugárzó központok lesznek.

Már volt alkalmunk rámutatni arra, mily tanokat hirdettek a dél-franciaországi eretnekek. Az észak-olaszországi valdensek és katarok tanai ugyanazok voltak, mint franciaországi hitsorsosaiké. A valdensek az evangéliumra támaszkodva, a laikusok hithirdetői jogát kívánták; és a papi működést, a szentségek kiszolgáltatását, a papok életszentségétől tették függővé. A katarok veszélyesebbek voltak. Először is, tagadták az eskütétel jogosultságát. A hűbéruraság idejében, amikor az egész társadalmi szervezet az eskütétel kötelezettségén épült fel, az eskü jogosultságát tagadni annyi volt, mint a társadalom alapjait megtagadni. Másodszor, tagadták a magántulajdon jogosultságát. Egyelőre csak az egyháziak magántulajdonát támadták meg, s a világi urakat az egyházak, a püspökségek kifosztására ingerelték. Harmadszor, erkölcstelennek mondottak minden háborút, és övéiknek megtiltották a fegyver viselését, a háborúban való részvételt. Negyedszer, megtiltották a házaséletet. Mivel azonban az embereket a nemi életről való lemondásra nem lehetett rábírni, azt tanították, hogy az emberek két osztályba sorolandók: a tökéletesek osztályába, akik nem házasodnak, és a tökéletlenekébe, akik nemi életet élnek, akár házasságon kívül is. Elképzelhető, hogy e tanok mily szociális válságba sodorták az egész középkori társadalmat. Általános világnézeti zűrzavar, templomok, zárdák kifosztása, az egyszerű nép lázadása, erkölcstelenség minden foka és neme: íme, ez Szent Domonkos Észak-Olaszországban folytatott működésének történelmi háttere!

II. Megfontolásainkat három pontban foglalhatjuk össze.

1) Először is: nem győzzük eléggé csodálni Szent Domonkos magatartását betegsége idején. Monferráti Vilmos, Domonkos egyik kísérője beszélte, hogy Domonkos testvér betegsége idején, amikor útközben rosszullét fogta el, és fejfájásban szenvedett, sohasem tért el szigorú életrendjétől, böjtöléseitől, nem kért különleges ételeket, nem evett húst, mindent úgy végzett, ahogy egészsége idején szokta. Pedig néha oly erős görcsök támadták meg, hogy a jelenlevő testvérek egyszerűen fogták és ágyba fektették. Persze, nem volt benne köszönet, mert mihelyt jobban érezte magát, fölkelt, és folytatta munkáját vagy vándorlását.

Csak néha, ha nagyon rosszul volt, kért egy fél almát vagy répát. Az is érdekes, hogy amikor az előbb említett esetben három hétig kénytelen volt ágyban maradni, akkor sem zúgolódott, de még nem is panaszkodott, hogy apostoli munkája késedelmet szenved. Csak türelmesen szenvedett és tűrt. Igazi dominikánus; tudta, hogy Isten kegyelmének csak eszköze, s hitte, hogy az apostol nemcsak külső akciója, hanem szenvedése által és az ima érvén is hasznára van a lelkeknek. Betegápolója azt is följegyezte, hogy legnagyobb szenvedése idején az imában keresett erőt, és sokszor úgy el tudott merülni az imában, hogy úgy látszott, mintha elragadtatásban lett volna. Mihelyt jobban volt, a testvérekkel lelki dolgokról társalgott, vagy olvasott valamit. S betegségét, szenvedéseit nemcsak türelmesen viselte, hanem kifejezetten örült neki, s hálát adott Istennek, hogy szenvedésre méltatta. Aki már volt komolyabb beteg, tudja, mily nehéz betegség idején megőrizni a természetfölötti lelkületet; mily nehéz imádkozni és Isten akaratára hagyatkozni. Mily intenzív lelkiélete lehetett Szent Domonkosnak, hogy betegség idején is megőrizte lelke egyensúlyát, és épp azáltal a lelkek érdekében kifejtett munkáját külső tétlensége közben sem szakította meg. A betegségeknek s a szenvedésnek őszinte szívből – nem tettetésből, nem látszatból – örülni: az erények mily hősiesen gyakorolt fokára mutat. Szent Domonkos valóban a türelem rózsája: "Rosa Patientiae" volt.

2) Másodszor, jegyezzük meg, hogy Szent Domonkos apostoli tevékenységének a sajátos formája a konvent-alapítás és a megalapított konventből sugárzásszerűen kiinduló akció. Nem vándor-prédikátor, aki véletlenül alapít zárdát, – mint Szent Norbert, – hanem apostol és az apostoli cél érekében alapít konventet. Ezt a gondolatot egyik elmélkedésünkben (Az első testvérek szétküldése) már kifejtettük.

Jelenleg csak egy-két gondolattal, hasonlattal szeretnénk megvilágítani ezt az elgondolást. Szent Domonkos célja – számtalanszor ismétlem! – nem akármilyen prédikáció vagy missziós közösség létesítése, hanem egy minden tekintetben teljes, összetettségben gazdag, természetes és természetfölötti erőforrásokban bővelkedő közösség megszervezése volt. Ennek oka: nem akármilyen prédikációt vallott magáénak, hanem, az általános Egyház aktuális és ugyanakkor örökké emberi problémáira, nehézségeire felelni tudó, tanulmányból és szemlélődésből táplálkozó prédikációt akart megvalósítani.

Ám az ilyenfajta prédikációnak annyi kelléke van, hogy az egyén önmagában mindezeket a kellékeket nem tudja birtokolni, és így szükségképp a közösség támogatására szorul. Rendi életeszménk: "contemplata aliis tradere!", "az átelmélkedett, a szemlélődésben életté vált, s ugyanakkor értelmileg teljesen feldolgozott igazságnak hivatásos, tanítói hirdetése!". – Ez a rendi eszménk oly gazdag, oly összetett, hogy csakis egy szerzetesi közösség ölén valósítható meg.

Ennek analógiáját a természet rendjében is megtaláljuk. Minél tökéletesebbek, magasabb rendűek az élőlények, annál több tagra, azoknak annál bonyolultabb összetételére, egészére szorulnak. Márpedig a dominikánus életeszme – Szent Tamás szerint – a legtökéletesebb és ezért teljes egészében csakis a közösségben valósítható meg.

A tapasztalat is ezt bizonyítja. Ha egy zárdában nincsen külső akció, a dominikánus élet elcsenevészesedik benne. Ha elhanyagolják a stúdiumot, nincs megfelelő lektori kar, az egész rendtartomány szellemi nívója csökken: fehérruhás ferencesekké leszünk! Ha az atyák az akcióban morzsolják föl minden erejüket, elhanyagolják a karimát, a monasztikus fegyelmet, akciójuk semmiben sem fog különbözni a világi papok vagy jezsuiták akciójától; elveszti sajátos, szemlélődésben és stúdiumban gyökerező, dominikánus veretét!

A teljes dominikánus életeszme megvalósítása az összes elemek jelenlétét és harmóniáját, harmonikus összetételét kívánja meg. S noha a Rendben van munkamegosztás – az élő test egyese tagjai más és más tevékenységet fejtenek ki – e különböző tevékenységek is, – például a prédikáció, a tanítás stb. – csak akkor lesznek igazán dominikánus tevékenységek, ha a többi szervekkel életszerű kapcsolatban, összeköttetésben maradnak, egyszóval: ha minden szervnek, az összes tagoknak a működése teljességével rendelkeznek.

Ennek is megtaláljuk az analógiáját az élőlények világában. Más érteni, más akarni; az akarat azonban csak akkor teljes, ha helyes értelemben gyökerezik; az értelem csak akkor teljes, ha akarást indít meg. Más szerv a hallásé, más a látás szerve; teljesen tökéletes emberi hallása azonban csak annak van, akinek a szeme is tökéletes, és megfordítva.

Az összetevő elemek jelenlétét, harmonikus együttműködését két dolog biztosítja: a Rendnek a jogi szervezettsége, felépítése, és az egyes tagok közt fennálló, természetfölötti szeretetben gyökerező együttműködés. Az elsőt biztosítják a Konstitúciók. Ebben nincs is hiány: ellenkezőleg, alig van rend, amelynek annyira nagy vonalaiban és kis részleteiben egyaránt kiépített szervezettsége, "constitutio"-ja lenne, mint nekünk. – A másik elemnél gyakrabban fordulnak elő hiányok, sőt, a szerető együttműködés hiánya megronthatja és meghiúsíthatja teljesen a rendi élet kibontakozását bármily tökéletes legyen is a jogi biztosíték. Érthető, hisz a szerzetesi élet lelke és célja a szeretet. Ahol nincs szeretet, ott nem lehet meg a tökéletes rendi élet sem! Az ember természetszerűen önző, magát kereső, és ez az önzés gátolja a másokkal való érdek nélküli együttműködést is. Ha a szeretet nem győzi le ezt az önzést, az együttműködés nem tud kifejlődni: a Rend egyes tagjai már nincsenek egymással vitális kapcsoltaban, így hiányos tevékenységet fejtenek ki.

A szeretetnek az önzés két megnyilatkozását kell legyőznie. A személyes ellentétekben megnyilatkozó önzést, és a különböző munkaterületek, megbízatások közti ellentéteket, féltékenységeket támasztó önzést.

Vannak egyesek, akik természetszerűen (vérmérséklet!) nem bírják egymást. Esetleg ugyanazon eszméért lelkesednek, terveik, elgondolásaik azonban annyira különbözőek, hogy természetszerűen nehezen tudnak közös érdekalapra helyezkedni: összeférhetetlenek. Ezek szigorúan megítélik egymást, és saját túlzásaikat fel sem ismerik. Ezeket csak a természetfölötti szeretet tudja az ellentétek feszültségéből kivonni és közös, magasabb rendű alapra helyezni. Sajnos; ez sokszor nem történik meg! Az ellentétek kiéleződnek, s az együttműködés lehetetlené válik. Ennek első megnyilatkozásait, sokszor már a fiatalokban is tapasztaljuk; egyesek inkább egyedül, s inkább duplamunkát végeznek, mintsem, hogy a testvérek segítségét igénybe vennék.

Az önzés másik megnyilatkozása az alázat hiánya és a féltékenység. Ha az egyik testvér a többiek fölött valamilyen megbízást kap, az utóbbiak, – az alázatosság hiánya miatt – nem tudják elviselni "uralmát"; neki viszont a fejébe száll a dicsőség, s fölényeskedni, "basáskodni" kezd. Esetleg mások is pályáztak ugyanerre a feladatra; s ezért féltékenyek. És kezdődnek a kritikák, az elöljárónál a besúgások, az elferdített tényállások, a klikkekbe való tömörülések, stb. Ha ezek a forradalmi klikkek eredményre vezetnek, s a kormánycsere megtörténik, ritkán van benne köszönet; a hibák ugyanazok maradnak, csak a szereplők változtak meg. Ennek a hibának is az első megnyilatkozásait már ugyancsak a fiatalok között is tapasztalni lehet. Egyedüli orvosság: a természetfölötti szeretetből fakadó megértés, alkalmazkodás, alázat, az önérdek háttérbe szorítása, a közösségi érdek (lelkek üdve!) önzetlen szolgálata.

Nagy felelősség nyugszik mindnyájunkon! Mily szomorú, ha kis ellentétek, nagy szakadékokká tágulnak! Mily szomorú, ha az önzés megbénítja a közösségi életáramlatot, megköti az egyes tagok tevékenységét, meghiúsítja az életeszme teljes dominikánus kibontakozását! Szívleljük meg Szent Ágoston szavát: "minél inkább a közjóval mint a saját dolgaitokkal törődtök, – meglátjátok, – annál szebb és jobb lesz az előrehaladástok!"

3) A harmadik gondolatot csak röviden ismertetem.

Említettem, milyen volt Szent Domonkos idejében Olaszországban a társadalmi helyzet. Az eretnekek hatására teljes volt a fejetlenség Észak-Itáliában; a papságot fosztogatták; a templomokat kirabolták; s az a kevés hit, amely még megvolt, fogyatkozóban volt. Domonkos jól tudta, hogy Ő mint szerzetes nem mehet el mindenhová, nem is vállalhat olyan munkát, amely papi és szerzetesi méltóságával és küldetésével össze nem egyeztethető. Viszont az Egyház- és államérdekek jól megszervezett csapatot, a gárdát kívántak meg, amelynek tagjai az Egyház irányítása mellett társadalmi, sőt politikai téren is érvényre juttatták a krisztusi elveket, és a papság tulajdonképpeni munkásságát előkészítették. Ezért Szent Domonkos megszervezte az úgynevezett "militia Jesu Christi"-t. A Szentszéknél kijárta számukra ugyanazon búcsúkat, amelyekben azok részesültek, akik a Szentföldet meglátogatták. Világban élő szerzetesek módjára éltek; házaséletet is élhettek; fogadalommal kötelezték magukat, hogy lehetőség szerint vallásos, sőt önmegtagadó életet élnek; javaikkal, munkájukkal, ha kell, fegyverrel is az őket irányító testvérek rendelkezésére állnak. Szent Domonkos megengedte nekik, hogy a Rendhez való tartozásuk jeléül – bizonyos feltételek mellett – a rendi habitust is viseljék. A zsolozsma helyett bizonyos számú Miatyánkot és Üdvözlégyet kellett imádkozniuk. Szent Domonkos és testvérei e "militia" segítségével egypár év leforgása alatt egész Észak-Olaszországot átalakították. A katolikusok megerősödtek hitükben, és maguk kezdték üldözőbe venni az eretnekeket. Az eretnekek meggyöngültek, és tizenkét-tizenhárom év leforgása alatt körülbelül százezren visszatértek az Egyház keblébe. Ebből a "militiá"-ból keletkezett Rendünkben az úgynevezett "harmadrend" (ma Rendünknek a világban élő ága.).

Szent Domonkos hatalmas, társadalmat átalakító tevékenységével messze túlszárnyalta századát. Rendjéről nem tökéletlen, csak egyoldalúan kiépített elgondolása volt, hanem már maga kidolgozta s megszervezte Rendjének társadalmi akciójában használta eszközeit és módozatait. Kétségtelen, hogy a harmadrend a századok folyamán fejlődött, igazi rendeltetését azonban csak akkor érte el, ha Szent Domonkos elgondolásának megfelelően az atyák apostoli munkáját a világban egyrészt előkészítette, másrészt folytatta. Mindenesetre Szent Domonkos harmadrendje nem jámbor társulat, hanem öntudatos keresztény életet élő férfiak és nők küzdő, harcos gárdája. Sajnos, nálunk a harmadrend még nem érte el e kifejlődést, – bár újabban szép eredményről számolhatunk be. – Jó azonban, ha mindig szem előtt tartjuk a teljes dominikánus apostoli eszmét, hogy sohase elégedjünk meg a már elért eredményekkel, hanem rendkívül gazdag teljes megvalósulásra törekedjünk. Minél jobban megismerjük rendi életeszménket, annál jobban rádöbbenünk majd rendkívüli gazdagságára, örök korszerűségére, az eszközök megfelelő voltára, s annál nagyobb vágy is támad majd lelkünkben, hogy minden erőnk és tehetségünk latba vetésével éljük a teljes dominikánus életet, Szent Domonkos szemlélődéséből sarjadó apostoli tevékenységét mi megvalósítsuk. – A jelenben a régi "harmadrend", amely most már – mint föntebb említettük: hivatalosan is "Rendünk világban élő ágaként" szerepel, – Istennek hála! – nálunk is szép eredményekkel is dicsekedhet, például Budapesten, Székesfehérvárott, stb.

XXVI.

A második rendi káptalan

I. Legutóbbi elmélkedésünkben Szent Domonkos Észak-Olaszországban folytatott tevékenységét láttuk, és ezzel kapcsolatban türelméről, apostoli tevékenységének formájáról és a "harmadrend"-ről elmélkedtünk. A második káptalant közvetlenül megelőző időben Domonkos folytatta Észak-Olaszországban kifejtett munkásságát, főképpen azonban a Rend megerősítésén fáradozott.

Először is azon fáradozott, hogy a nővéreknek is zárdát alapítson Bolognában. Bologna egyik legelőkelőbb és leghatalmasabb családjának a lányát, Dianát, már előbb Boldog Regináld megnyerte a szerzetesi élet számára. Domonkos őt ebben a szándékában végleg megerősítette. Diana szülei azonban ellenezték e tervet, s hatásukra a püspök sem adta meg a nővéreknek a letelepedéshez az engedélyt. Diana ekkor a bencés apácáknál vetette fel magát. Családja erőszakkal kiragadta ebből a zárdából. Diana meg is sérült: oldalbordáját bezúzták. De kedvét nem veszítette el. Domonkos leveleivel kereste föl, vigasztalta, és kitartásra buzdította. Domonkos már nem érte meg a tényleges zárdaalapítást. Ez csak később, utódja, Boldog Jordán rendfőnöksége alatt történt meg.

Domonkos, másodszor azon volt, hogy a férfi rend hivatásait is megerősítse. Egyrészt új hivatásokat szerzett, sokszor csodával határos módon, főképpen az egyetemek tanárai és tanulói sorából. Valahányszor Bolognába ment, nem mulasztotta el, hogy az egyetemi ifjúsághoz szóljon. Sok gondot okozott azonban neki a már megszerzett hivatások megőrzése is. Tudjuk, hogyan történt akkoriban a fölvétel. A jelölt odaborult az elöljáró elé, és kérte a Rend ruháját. Azt mindjárt rá is adták. A legtöbb esetben egypár hónap múlva le is tette az örökfogadalmat. Ennek a kissé gyors eljárásnak szükségképp megvoltak a káros következményei. Az első lelkesedés elmúltával sokan ismét elhagyták a Rendet; sőt magukkal ragadtak igazi, jó hivatásokat is. Domonkos személyes megjelenéseivel, a pápától kieszközölt bullákkal igyekezett e bajokon segíteni. Az egyéni próbaidőt, a "noviciátust", az Egyház különben is nem sokkal később kötelezővé tette. – Domonkos bárhol megjelent, a már-már ingadozó testvérek ismét megerősödtek, új erőre kaptak, s maguk is a rendi életeszmének terjesztői lettek.

Harmadszor, Szentünk az egyes rendházak apostoli működését igyekezett biztosítani. A testvérek, majdnem mindenütt, a világi papság ellenkezésével találkoztak. Mint segítő társakat még szívesen is látták volna őket, hogy azonban önálló templomot kapjanak, és ott pasztorálják a híveket, ez ellen tiltakoztak, mert ez nagy anyagi veszteséget okozott nekik. Részben érthető is e féltékenység. Ahol ugyanis a dominikánusok megjelentek, azonnal a hit- és a tudományos élet középpontjába kerültek.

Domonkos, hogy e bajokon segítsen, a pápához fordult. 1220. december első felében Rómába ment, és megérkezését azonnal pápai bullák egész sokasága követte. A pápa bulláiban pártfogásába vette a testvéreket; ajánlotta a papságnak: örömmel karolják fel őket. A fenyegetés és a dicséret Szent Domonkosnak jóformán csak egy ottani kérésébe került, és a pápa máris bullát írt, és küldött szét. A pápa figyelme sokszor kis részletkérdésekre is kiterjedt. Így – például – mikor Domonkos az egyik testvért, Monferrati Vilmost Párizsba küldte, a pápa az egyetem tanáraihoz intézett levelében külön említést tett róla, és pártfogásukba ajánlotta.

1221 májusában Domonkos ismét elhagyta Rómát, és már soha többé viszont sem látta. Bolognába, a káptalanra indult. Külsőleg erejének teljében, – csak ötven éves – napjai azonban már meg voltak számlálva. Lelke csupa tervekkel volt tele; még nemrég is a kunok megtérítésére akart indulni. Hugolin bíborosnak kellett közbelépnie és meggyőznie Őt, hogy jelenléte feltétlen szükséges Rendjének kifejlődése érdekében.

Útközben – útitársai feljegyzéseiből tudjuk –, Szent Domonkos kint a szabadban is folytatta – amennyire lehetett, – szigorú életmódját. Húst nem evett, keveset pihent, elmondta a zsolozsmát, sőt részben elénekelte. Énekelni különben is szeretett. Ha felhőszakadás vagy árvíz lepte meg őket útközben, rázendített az "Ave, maris Stella" vagy a "Veni Creator" himnuszára. Keresztet vetett a vízre, és bátran átgázolt rajta. Domonkos számára a liturgikus ima, az ének, nem szabály által rákényszerített kötelezettség volt, amelyen az ember, ha teheti igyekszik túltenni magát. Domonkos számára az ének lelki szükséglet volt. Lelki egyensúlyának, lelkiélete összhangjának jele volt. Kinek a lelke tele van disszonanciával, rendetlen érzelmi elemek hullámzásával, az a gregorián éneket unalmasnak és egyhangúnak találja, mert nincs benne semmi, ami felkorbácsolja az érzékeket. Aki viszont szereti az Istenben való elmélyülést, a léleknek Istennel való társalgását, az – föltéve, hogy nem botfülű! – szeretni fogja az Egyház énekét is. Azt hiszem, nem túl szigorú az ítéletem, ha azt mondom, hogy az egyházi éneket azok nem szeretik, akik vagy nem tudnak igazán imádkozni, vagy túlságosan botfülűek ahhoz, hogy az ének szépségét és harmóniáját megérezzék… Természetesen e szépség megérzésének van tárgyilagos feltétele is. Az tudniillik, hogy a gregoriánt szépen énekeljék. Viszont az is biztos, hogy az ének szépsége anyagi elem; a lényeget az ima lelkülete teszi.

Május vége felé Domonkos Bolognába érkezett. A rendi káptalan Pünkösd napján, május 10-én nyílt meg.

Sajnos, keveset tudunk a káptalan lefolyásáról. Első testvéreink rossz történetírók voltak. Csak azt tudjuk, miről tárgyaltak.

Az utolsó esztendőben Domonkos körülbelül 30 új zárdát alapított. Új alapítások is ígérkeztek még. Tudjuk, hogy pár esztendő múlva a Rend már 400 zárdával rendelkezett. A legsürgősebb tennivaló volt tehát a rendi kormányzás megszervezése. Ha nem fogták volna össze a házakat magasabban álló közösségekbe, Rendünk bencések és ciszterciták módjára fejlődött volna a későbbiekben.

Szent Domonkos tehát a káptalanon a Rendet fölosztotta öt rendtartományra. Ezek a következők: a délfrancia (Provinciae), az északfrancia, a spanyol, a lombard és a római. A káptalan meg is választotta a rendtartományok elöljáróit. Boldog Jordán (egy év óta szerzetes) lett a lombard tartomány főnöke. Egy év múlva ő lett Szent Domonkos első utódja.

De nemcsak a meglévő rendtartományokat osztották szét, hanem újabbak alapítását is tervbe vették. Német Konrádot megbízták a német, Gilbert de Fraxine-t pedig az angol rendtartomány megalapításával. Magyarországi Boldog Pált hazánkba küldték. Így nyerte el rendtartományunk a hetedik helyet (még a német és az angol tartományok előtt, a délitáliai után).

Elhatározták, hogy a rendfőnököt ezentúl nem a prédikátorok priorjának, és nem is a prédikáció mesterének hívják, hanem "a prédikáló testvérek" vagy "a Hitszónokrend mesterének".

Más, a szegénységre, a stúdiumra, a tartományfőnökök és priorok hatalmára és kinevezésére vonatkozó rendeleteket is hoztak, és így a Rend kormányzását és szervezetét jogilag is biztosították.

A későbbi káptalanok ezeket a rendeleteket már csak kiegészítették és kiépítették. Az alapot maga Szent Domonkos vetette meg.

II. Fűzzünk az eddig felsorolt eseményekhez egy-két gondolatot, megfontolást.

1) Szembeszökő, hogy Szent Domonkos, a nagy apostol, a legnagyobb apostoli elfoglaltságában is mennyire gondoskodik a nővérekről. Mennyire más Domonkos, mint azok a papok, akik az apácákról csak lekicsinylően beszélnek! De mennyire más, mint azok is, akik az apácákban is elsősorban a nőt látják!…

Szent Domonkos egyrészt szeretettel karolta fel a nők lelki szükségét, másrészt kemény kézzel vezette őket a tökéletesedés útján. A megértés és az erély: ez a női pasztorációnak a két legfontosabb kelléke. Megértés nélkül, lehajolni tudás nélkül a női lélek nem tud bizalommal lenni, nem tud megnyílni a lelkivezető előtt. Kellő erély nélkül viszont a lelkivezető a női szeszélyek áldozata lehet, és nem ő fogja vezetni a nőt, hanem általa hagyja magát vezettetni.

E két vonást az erős természetfölötti szellem biztosítja, a hit szelleme. A hit indítja az embert arra, hogy a nőben ne a nőt, hanem a lelket, Isten gyermekét lássa. A hit táplálja ennek megfelelően bennük a lelkek természetfölötti szeretetét. A hit adja meg a szükséges erélyt is, mert felébreszti az emberben a felelősség tudatát. Az ember megérti, hogy nem elegendő a lelkigyermekek üdvösségéhez, hogy azok rajongjanak érte, hanem kell, hogy az ember kemény kézzel lásson hibáik kiirtásához.

Talán nem kell külön hangsúlyoznom, hogy az apácák, a nővérek is, csak nők, s főképpen őket kell a lelkivezetőnek keményen fognia.

Hogy Szent Domonkos mennyire eltalálta a helyes hangot és bánásmódot, arról egyrészt az a tény tanúskodik, hogy a nővérek mennyire szerették és tisztelték; másrészt leveleinek töredékei is mutatják, amelyek fennmaradtak. Aki azt hinné, hogy Domonkos leveleiben valami nagyon gyengéd hangot ütött meg, tévedne. Egyszerű, tárgyilagos buzdítások sorozatai ezek; – a tökéletesebb életre. Buzdítja őket, hogy állandó böjtöléssel küzdjenek a gonosz szellem ellen; hogy az ebédlőben, folyosókon, imahelyiségekben tartsák meg a szilenciumot; hogy engedelmeskedjenek elöljárójuknak; kerüljék a haszontalan beszédet; és tartsák meg mindenütt a szerzetesi fegyelmet. Kiérezzük e sorokból, hogy Domonkos az alattvalóinak a lelkét szerette, és lelki üdvüket tartotta szem előtt elsősorban.

Talán azt kérdezhetné valaki, miért beszélek a nők pasztorációjáról? Azért, mert a dolgok kényszerítő hatása alatt elsősorban nőkkel vagyunk kénytelenek foglalkozni. Ha nem az előbb említett elvek szerint járnánk el; ha a nőkben nem a lelket látnánk a hit szemével, hanem az embert, akkor üres fecsegéssel csak időt vesztegetnénk; sőt önmagunk lelkiéletét is veszélyeztetnénk, önmagunknak és nekik is kísértést okozhatnánk; vakok és mint világtalanok vezetői, és esetleg a verembe esnénk… S ha ez nem is fordulna elő, önmagunkat középszerűségre kárhoztatnánk, azokat meg, akiket Istenhez kellene vezetnünk, önmagunkhoz kötnénk.

Mindnyájan fontoljuk meg jól, mit jelent papnak lenni! Kell, hogy számunkra a nők megszűnjenek nők lenni, hogy bennük a lelket lássuk!

Kísértése mindenkinek lehet. A világ követi és kíséri az embert a zárdákba is. Ha azonban valakinek a gondolatvilága a Rendbe lépése után is mindig a nők körül forog, aligha van az illetőnek szerzetesi hivatása, vagy legalábbis játszik a hivatással.

Szent Domonkos Atyánk ragyogó tisztasága, a nőkkel való hit szerinti bánásmódja mintaképe minden papnak: a lelkületét igyekezzék lemintázni magában.

2) Második megfontolásunk Szent Domonkosnak az ima hatékonyságába vetett bizalmára vonatkozik. Ez főképpen a hivatások megszerzésében nyilvánvaló.

Mondtuk, hogy ha egy egyetemi városban megfordult, sohasem mulasztotta el, hogy az egyetemi ifjúsághoz buzdító szavakat intézzen. Beszédeinek hatásaként újabb és újabb hivatások jelentkeztek. A testvéreknek az egyetemi ifjúságra gyakorolt hatása nagy volt. Az egyetem féltette hallgatóit, s egyes tanárok arra intették az ifjakat; vigyázzanak, hogy a testvérek hálójába ne kerüljenek! Persze, sokszor aztán előfordult, hogy maguk az egyetemi tanárok is fölvették a Rend ruháját, és ezáltal ismét csak újabb hivatásokat szereztek. Mégis tévednénk, ha azt hinnénk, hogy Szent Domonkos csak természetes tehetségétől, ékesszólásától vagy tudásától várta volna az eredményt a hivatásszerzés dolgában. Ha valaki, Ő tudatában volt annak, hogy a hivatás kegyelmét egyedül Isten adhatja meg.

Bolognában történt a következő eset. 1220-ban Nagyboldogasszony napján, Szent Domonkos Bolognában tartózkodott, s ott a casamari cisztercita perjellel, a későbbi alatrai püspökkel találkozott. Szent Domonkos beszédében hangsúlyozta, mennyire bízni kell, és hinni az ima erejében és hatékonyságában. Bizalmasan közölte a perjellel, hogy Ő, bizony, még sohasem kért Istentől valamit, amit az Úr ne teljesített volna. "Ejnye, no, – mondta a perjel, – hát miért nem kéred Istent, hogy az egyetem híres tanára, Konrád mester Rendedbe lépjen?" "Nehéz dolgot kívánsz tőlem! – volt Szent Domonkos válasza. – Ha azonban az éjszakát imával töltöd velem, bízom benne, hogy Isten meghallgatja kérésünket." Meg is tették ezt. Amikor a testvérek nyugovóra tértek, ők tovább imádkoztak, majd aztán elmondták a testvérekkel az éjjeli kórust. Aztán ismét folytatták imájukat reggelig. S hajnalban, amikor a testvérek ismét a kórusba jöttek, hogy elmondják a "prímát", abban a pillanatban, amikor a kántor intonálta a "Jam lucis orto sidere"-t, íme, Konrád mester sugárzó arccal lépett be a konventbe. Domonkos előtt leborult, s a Rend habitusát kérte. Gondolhatjuk, mily örömmel fogadták… A casamari perjel tudatában volt annak, hogy Konrád hivatása újabb csodája volt Szent Domonkosnak, és erről megjegyzést is tett a Szent előtt. Domonkos könyörögve kérte, ne mondja el az esetet senkinek se halála napjáig. A perjel megjegyezte, hogy talán ő hal meg előbb. "Nem, – mondta Domonkos határozottan, – hosszú évekkel tovább élsz majd, mint én." S e jövendölés is teljesült. Domonkos pár hónap múlva meghalt. A perjel meg később püspök lett, és még sokáig életben maradt.

Ez az esemény – amelynek hitelességében megbízhatunk, – rávilágít Domonkos imaéletére. Domonkos bizalma az ima hatékonyságában határtalan volt. Mintha csak nem ismerte volna a kételyt e téren. S jutalmul, minden kérésében, ha igazán és komolyan kérte, meghallgatást nyert. Az ima erejével szerzett hivatásokat is.

Az ember szinte irigykedve tekint föl Szent Domonkosra. Mily boldog volt, sohasem kért valamit, amit Isten meg nem hallgatott volna!…

Miért is történik ez nálunk másképp? Miért nem nyerünk meghallgatást mi is mindig? Miért nem hiszünk mi az ima erejében?

A felelet egyszerű. Azért, mert mi nem vagyunk egyek Istennel, mint ahogy Domonkos egy volt vele. Domonkos, lelke egész szeretetével Istenbe olvadt, Istenhez tapadt, Isten érdekei az Ő érdekei is, akarata teljesen Isten akaratához simult. Ennek következtében Istentől mindig csak azt kérte, s úgy kérte, amit kért, amennyiben Istennek is az volt az akarata. Nem úgy értem, hogy Domonkos mindig hozzátette: amennyiben Te is jónak látod! – hanem úgy értem, hogy Domonkos annyira egy volt Istennel, annyira közösek voltak érdekeik, érzelmi és akaratvilága annyira Isten érzelmi és akaratvilágát tükrözteti vissza, hogy ösztönszerűen csak azt kérte Istentől, ami Isten akarata is volt. Szent Pál mondása: "A Lélek segítségére van erőtlenségünknek, mert nem tudjuk, miképp kell kérnünk, amit kérünk; de maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal. Aki azonban vizsgálja a szíveket, tudja, hogy mik a Lélek kívánságai; hogy tudniillik közbenjár a szentekért az Isten akarata szerint" (Róm 8, 26-27.). Mindez Szent Domonkosban teljes mértékben megvalósult. Ameddig az ember egyedül áll önmagában; ameddig nem él Istennel; ameddig nincs meg a léleknek természetfölötti érzéke: addig az ember, valóban, nem tudja, mit kérjen, és hogyan kérjen. Nem tudja, hogy mit kérjen, mert sok mindent kér ugyan, de nem azt kéri, ami lelke számára jó, ami Isten akarata szerint jó, hanem általában azt, ami neki jónak látszik, amit emberi és világi meggondolások alapján jónak ítél. Vagy ha néha kéri is azt, ami valóban jó, nem úgy kéri, ahogyan kellene, ahogy Isten gyermekének kérnie kell: nem teljes hittel, bizalommal, odaadással, Isten akaratának elfogadásával. Ezzel szemben a lelki ember, aki intenzív lelkiéletet él, és akiben a Szentlélek ajándékai hathatósabban működnek, mindent a végső cél szempontjából értékel, nem pusztán elvonatkoztatott, értelmi módon, hanem konkrétan élményszerűen becsül. Csak azt akarja, azt kéri, ami és amennyiben lelkének jó. S a Szentlélek ilyenkor megadja a léleknek azt a bizalmat, hitet, gyermeki lelkületet is, amelyek szükségesek a jól végzett imához. Így a Szentlélek valóban segítségére jön az emberi erőtlenségnek, s mintegy maga fohászkodik az emberben sokszor szavakba nem is öltöztethető vágyakozásokkal és sóhajokkal.

Innét van, hogy a lelki embereknek minden kérése teljesül, a világ szerint élőknek meg nem. A világ szerint élő ember imájával mintegy meg szeretné másítani Isten akaratát, mert elsősorban nem azt kéri, ami Isten akarata szerint jó, hanem ami neki – korlátolt látóköre és önző egyéni énje szerint – jó. A lelki ember mindig Isten akaratát keresi, és csak azt kéri, ami Istennek az akarata. Szinte fél attól, hogy mást kérjen. Nem Isten akaratát akarja megváltoztatni, hanem saját akaratát akarja Istenhez igazítani. Viszont az akaratnak Isten akaratához való simulása, Isten akaratával való eljegyzése aztán kimondhatatlan megnyugvást, biztonságérzetet vált ki a lélekben: a lélek bizalommal van Isten iránt, eleven meggyőződése, hogy Isten az ő atyja, s Isten csak javát akarja, ezért jóságos atyaként minden kérését teljesíti.

Íme, ez volt Szent Domonkos imája hatékonyságának és egyáltalán az ima hatékonyságába vetett bizalmának a titka! Tanuljuk meg mi is az imának ezt a lelkületét, ezt a módját tőle!

Helytelen lenne, ha az ima hatékonyságát egészen a lelkiélet teljességétől tennénk függővé. Isten a bűnös embereket és olyan gyarló embereket is meghallgatott, mint amilyenek mi vagyunk. Igazában csak akkor fogjuk tapasztalni, hogy Isten mindent megad, amit kérünk, ha lelkiéletünk már olyan lesz, hogy csak azt kérjük Tőle, amit kérésünkre való tekintettel meg akar adni nekünk. S ezt csak a Szentlélek tudja megéreztetni velünk…

Legyünk tehát azon, hogy élő hittel magunkévá tegyük Isten legszentebb akaratát. Ne csak mondjuk: "legyen meg a Te akaratod!" –, hanem legyünk is az isteni akarat eleven hordozói, megtestesítői. S ez az isteni akarat mindenek előtt Isten dicsőségére irányul. Nekünk is tehát elsősorban Isten érdekeit kell szem előtt tartanunk, azt szolgálnunk. Így nem vétünk az okos önszeretet ellen, hisz Isten legfőbb akarata éppen az, hogy az emberiség üdvözítésében találja dicsőségét. Az Atya legfőbb dicsősége gyermekeinek fölnevelése az örök boldogságra. A mi lelkünk megszentelődése, az istengyermekségünknek megfelelő élet. – Ez legyen hát a cél, amely minden cselekedetünket vonzza és indítja. S amit e cél érdekében kérünk, az csak jó lehet! S ha úgy kérjük, ahogy Isten akarja, hogy kérjük, akkor jól kérjük, és akkor lehetetlen, hogy Isten meg ne hallgasson. S minél nagyobb lesz az Isten akaratával való együttérzés, az Istennel való konnaturalitás, annál biztosabban, annál nagyobb bizalommal kérjük majd Istent, s Ő annál biztosabban meg is fog hallgatni bennünket. S minél nagyobb lesz akaratunknak az egybeolvadása Isten akaratával, Isten annál többre használja fel imánkat; annál nagyobb és fontosabb szándékokért imádkozunk.

Kérjük tehát először, hogy Isten tanítson meg bennünket helyesen imádkozni; megérezni a Szentlélek intelmeit, indíttatásait; a bennünk imádkozni akaró Szentlelket meg ne szomorítsuk; ellen ne álljunk Neki. Aztán egész életünkkel igyekezzünk megismerni és teljesíteni, szeretni Isten akaratát; akaratunkat igazítsuk az Ő akaratához! "Isten akaratának az ismerete – mondja Szent Pál, – teljes legyen bennetek minden lelki bölcsességgel és megértéssel együtt, és méltóan éljetek Istenhez!"(Kol. 1, 9-10.)

Legyünk azonban a lelkiéletnek bármelyik fokán is, bizalommal kérjük Istent, dicsőítse meg önmagát az emberiség megváltásában, a kiválasztottak üdvözítésében, a mi üdvözítésünkben! Kérjük, hogy mi Isten akaratát jobban megismerjük és hűen teljesítsük; hogy gyarló imánk és apostoli működésünk által Neki minél több lelket megnyerjünk; hogy Egyházát segítse diadalra, az Egyház tanítóit és apostoli szervét, Szent Rendünket áldja meg, és segítse meg! Magyar rendtartományunkat is virágoztassa föl Szent Domonkos Atyánk eredeti szellemében és szigorában! Kérjük: küldjön új hivatásokat, és mindnyájunkban tartsa ébren a tökéletes élet utáni vágyat, az igazi apostoli lelkületet! Egyszóval: tegyen bennünket Szent Domonkos méltó fiaivá!

Ezeket kérve, mindig jót kérünk, és biztosak lehetünk, hogy azt kérjük, amit Isten akar, hogy kérjünk, mert Isten nálunknál jobban akarja ezeket. S mindezt igyekezzünk oly lelkülettel kérni, amilyen lelkülettel imádkozott Szent Domonkos; sőt ahogyan maga Krisztus imádkozott a földön. Ha mindig ily szellemben imádkoznánk, annyi kegyelmet esdenénk le magunk és mások számára! Erre gondoljunk, amikor a zsolozsmát Istennek ajánljuk, "Urunk, egyesülten azzal az isteni szándékkal, amellyel Te magad is itt a Földön bemutattad Istennek a dicséretet, akarom én is bemutatni Neked ezt a zsolozsmát!".

3) Az utolsó gondolatot röviden fejtem ki. Nemrégen olvastam Szent Ferenc életét. Olvasás közben döbbentem rá a nagy különbségre, amely Szent Ferenc és Szent Domonkos között van. Nem Szent Ferenc lekicsinylését eredményezte ez a felismerés, hanem a nagy különbség felfedezése csak Szent Domonkos nagyobb csodálatát és szeretetét váltotta ki bennem. Szent Ferenc a szegénység hősies rajongója volt, de eszméje, ahogy ő felfogta, nem igen alkalmas arra, hogy időt álló apostoli szerzet eszméje legyen. Szent Ferenc túl idealista volt ahhoz, hogy – az élet valóságos elemeit belekalkulálva – világra és századokra szóló apostoli rendet alapítson. Innét volt, hogy testvéreivel csakhamar ellenkezésbe került, s a meg nem értettség fájó érzelmével, távol igazi rendjétől éli élete utolsó napjait. Ő mozgalmat indított el, de e mozgalom urává lenni nem tudott, s nem tudott végleges és változatlan irányítást szabni. Szent Ferenc érezte ezt, fájt is neki. Csak két jellegzetes eseményre mutatok rá. A testvérek reguláját – véglegesen – Hugolin, maga Szent Ferenc tollbamondása szerint írta meg. Hugolin azonban átformálta Szent Ferenc szavait, úgyhogy sokszor már Szent Ferenc sem ismert rá. Az egész szervezetet nem Ferenc, hanem Hugolin adta meg a rendnek. S a másik jellegzetes eset: Ferenc szabadkozott az ellen, hogy a testvérek tanuljanak, hogy a dominikánusok után induljanak. Hiába azonban minden szabadkozás. A testvéreknek több érzékük volt az élet követelményei iránt, s csakhamar nekik is lettek iskoláik, tanáraik. A dominikánusok mintájára egészen átalakultak. Nem kételkedem benne, hogy Szent Ferenc az égben már jóváhagyta ezt az átalakulást, de akkor itt a földön még nem tette, sőt küzdött ellene.

Mily egészen más Szent Domonkos!… Életszentsége nem csekélyebb, mint Ferencé. Ő azonban ízig-vérig táglátókörű, szervező erejű, rendalapító. Szent Domonkos eszméje életrevaló, úgy, ahogy Ő elgondolta, és testvéreivel gyakorolta. Nem más testvérek, nem is a körülmények kényszerítették a Rendet egyes elemek fölvételére. Maga Szent Domonkos építette ki rendi életünk egész szervezetét. Domonkos, valóban, "lumen Ecclesiae", "az Egyház fényessége". 1216-ban kezdte rendalapítását, 1221-ben halt meg. Amikor meghalt, Rendje egészséges szellemmel, szilárd jogi és társadalmi szervezettséggel rendelkezett. Ő is él Hugolin tanácsaival, de Hugolin nem "gyámja", hanem atyai jóakarója, jó barátja. Szent Ferencben tiszteljük a gyökeres, kissé excentrikusnak látszó világmegvetést, lelki szegénységet, Domonkosban viszont csodáljuk természetének gazdag értékeit, és ezeknek az értékeknek a természetfölötti értékekkel alkotott szintézisét, összhangját. Domonkos lelkének megfelelően, életeszméje is összetett, az apostoli élet grandiózus-koncepciójú, lenyűgöző élet- és munkaprogramja!

Adjunk hálát Istennek, hogy ilyan nemes veretű szerzetesi életre hívott meg bennünket! Tegyük magunkévá mindenben Szent Domonkos nagyvonalú, apostoli eszméjét, annak értékeit, amelyeket Isten adott. Ne ássuk el a semmittevés földjébe! Minden természetes erőnket feszítsük meg és állítsuk természetfölötti célunk szolgálatába! Minket is kötelez rendi hagyományainknak és Szent Domonkos szellemiségének a nemessége. Éljünk hát felelősségünk tudatában: legyünk Szent Domonkosnak nem elfajult, hanem hűséges fiai és követői!

Függelék:

Szent Domonkos Atyánk levele a madridi szemlélődő apácákhoz

(Forrás: MOPH 25, Romae 1966, pp. 126-127)

(Szent Domonkos egyetlen, – általunk ismert – fennmaradt levele)

"Domonkos testvér, a Hitszónokrend mestere, üdvöt és napról-napra jobbá válást (kíván) a kedves perjelnőnek és az egész madridi apácazárdának.

Nagyon örülünk és hálát adunk Istennek szent életetek égő buzgóságáért, és azért, hogy kiszabadított benneteket ennek a világnak a bűzéből.

Harcoljatok leányaim az ősi ellenséggel, szenvedélyesen használva a böjt fegyverét, mert csak az nyer koszorút, aki szabályosan küzdött. És mert mindeddig nem volt helyetek, ahol szerzeteteknek megfelelően élhettetek volna, most már nem mentegethetitek magatokat, hogy nincsenek Isten kegyelméből megfelelő épületeitek, ahol megtarthatjátok a szerzet előírásait.

Azt akarom egyébként, hogy a tiltott helyeken, tudniillik az ebédlőben, a hálóteremben és az oratóriumban tartsátok meg a szilenciumot, és minden másban tartsátok be hűségesen a nektek előírt rendet.

Senki ne menjen ki a kapun és senki (férfi) ne jöjjön be, csak a püspök vagy más elöljáró, igehirdetés vagy ellenőrző látogatás (vizitáció) céljából. Ne kíméljétek magatokat a fegyelemtől és virrasztástól. Legyetek engedelmesek perjelnőtöknek. Ne tereferéljetek egymással és ne töltsétek el az időtöket fecsegéssel. És minthogy anyagiakban nem tudunk segítségetekre lenni, nem akarunk benneteket azzal terhelni, hogy a testvérek közül bárkinek is hatalma legyen valakit felvenni vagy befogadni zárdátokba. Erre csak a perjelnő jogosult zárdájának tanácsával.

Egyébiránt megparancsoljuk igen kedves testvérünknek, tudniillik Mannesz testvérnek, aki sokat fáradozott és ebbe a szent állapotba elvezetett benneteket, hogy rendezzen el benneteket és rendelkezzék mindenben, amint jónak látja, hogy szerzeteshez méltóan és szentül viselkedjetek. Ugyancsak hatalmat adunk neki, hogy hivatalos ellenőrző látogatást végezzen nálatok, helyreigazítson és ha szükséges, az apácák többségének egyetértésével letegye a perjelnőt. Engedélyezzük neki, hogy ha úgy látja jónak, egyes dolgokban fölmentést adhasson nektek.

Éljetek boldogan Krisztusban!"

XXVII.

Szent Domonkos Atyánk halála

I. 1221-ben volt Rendünk második káptalanja. Utolsó elmélkedésünkben említettük, hogy a káptalanon Rendünk végleges szervezetet kapott. Domonkos ennek a káptalannak a megtartásával mintha befejezte volna élete művét. A Rend élete évszázadokra biztosítva volt. Domonkos, mint hűséges szolga, Ura örömébe készült, s az Úr nem késlekedett soká, hogy Őt magához hívja.

A káptalan május 30-án nyílt meg, és június első felében fejeződött be. A káptalan utáni időben Szent Domonkos folytatta apostoli munkáját Észak-Olaszországban. Élete utolsó szakaszáról mit sem tudunk. Csak azt tudjuk, hogy július vége felé Velencébe ment, hogy Hugolin bíborossal tárgyaljon, majd Velencéből visszatérve, Bolognában Szent Miklós zárdájában szállt meg. Itt azonban rendkívül nagy kimerültség jelei mutatkoztak rajta. Domonkos, rosszullétét tekintetbe sem véve, hosszabban tárgyalt a ház perjelével a Rend ügyeiről, jövőjéről. A perjel, Ventura testvér, – látva, hogy Domonkos rosszulléttel küzdött, –arra hivatkozva, hogy már fáradt volt és le szeretett volna feküdni, véget vetett az ülésnek. Kérte Domonkost, térjen Ő is nyugovóra, és ne keljen föl az éjjeli kórusra. Domonkos szokása szerint átimádkozta az éjjelt, és a kóruson is részt vett. Maga megvallotta azonban másnap a priornak, hogy borzasztó főfájásban szenvedett. Domonkos rosszulléte és gyengesége annyira fokozódott, hogy le kellett feküdnie. De nem engedte, hogy szalmazsákot tegyenek alá. A földön kiterített zsákon feküdt. S bármennyire rosszul volt is, semmi panaszt nem hallatott, sőt azon volt, hogy mindenkivel jókedvű, vidám hangon társalogjon. Naponta magához hívatta a novíciusokat, és a tökéletességre buzdította őket.

A beteg állapota állandóan rosszabbodott, láza emelkedett. A testvérek, hogy segítsenek rajta, Bologna egyik egészségesebb fekvésű helyére, a Santa Maria del Monte nevű dombon fekvő házba szállították atyjukat. Halála előestéjén Domonkos magához hívatta a testvéreket. Körülbelül húszan gyűltek össze. Domonkos halálos ágyán oly ékesszóló, erővel teljes, bánatra serkentő beszédet intézett hozzájuk, hogy Ventura testvér nem talált kifejezéseket, hogy e beszédet szavakban visszaadja. Megvallása szerint még sohasem hallotta Szent Domonkost így beszélni.

Sajnos, nem ismerjük Domonkos ez utolsó beszédének tartalmát. Boldog Jordán szerint: Domonkos testvéreit halálos ágyán is a nők lelkigondozásának veszélyétől óvta. Orvietoi Konstantin szerint: Domonkos átkot mondott volna azokra, akik a Rend szegénységét megszűntetnék. De mivel Domonkos első krónikásai erről az átokról semmit sem tudnak, – holott részletesen leírják Szent Domonkos halálát, és annak körülményeit, – lehet, hogy ez már csak a későbbi legendaírók hozzáadása.

Mikor Domonkos érezte, hogy közeledik a vég, az utolsó szentségek vételére készült. Életgyónást végzett az összes testvér jelenlétében; hangosan, hallhatóan vádolta magát élete minden hibájáért. Érthető, mily épülésükre szolgálhatott a testvéreknek Domonkos alázata! Gyónás után a perjel, Ventura testvér, feladta Domonkosnak a szent kenetet.

Ekkor érdekes és megható esemény történt. A kis rendház, ahova a testvérek Szent Domonkost vitték, nem volt igazi konvent, és egy világi plébánia területéhez tartozott. A plébános beszédbe elegyedett a testvérekkel, s azt a kijelentést tette: nem fogja megengedni, hogy Domonkos holttestét elvigyék, hanem az ő templomában akarja eltemetni. Nagy volt erre a rémület a testvérek között. Ventura testvér azonnal hírül vitte a haldoklónak a plébános szándékát. Domonkos maga is tiltakozott az ellen, hogy idegen helyen temessék el. "Isten őrizzen attól, – mondotta, – hogy másutt temessenek el engem, mint testvéreim lába alatt. Vigyetek gyorsan ki e házból a szomszéd szőlőbe, hogy ott haljak meg, és ne e templomban temessenek el!" A testvérek így is tettek. Domonkost hordágyra fektették, vállukra vették, és így kivitték a házból, nemcsak a szomszéd szőlőbe, hanem onnan tovább, egészen a Szent Miklós zárdáig. Ventura testvér félt, hogy a nagybeteg nem bírja majd ennek az útnak a fáradalmait, és talán még útközben meghal. A zárdát azonban mégis szerencsésen elérték, s atyjukkal együtt örvendeztek, hogy most már a halál sem fogja őket elválasztani!…

Domonkosnak a zárdában külön szobája nem volt. Monéta testvér szobájában helyezték el. Nem ágyba, – Domonkos ezt nem engedte! –, hanem a földre kiterített zsákra, pokrócra fektették. Domonkos körülbelül egy óráig imádkozott, és nem szólt semmit sem. Majd megkezdődött a haláltusa; súlyos verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. Domonkos tökéletesen tudatánál volt. Felszólította testvéreit: készüljenek elő! A testvérek kanonikus sorrendben sorakoztak föl a szobában, hogy megkezdjék a haldoklókért előírt imákat. Domonkos végigjáratta rajtuk a tekintetét, s ezt mondta: várjatok még egy kissé! A testvérek hangos zokogásban törtek ki. "Atyánk, – mondotta ekkor Ventura testvér, – ne feledkezzél meg rólunk imáidban, amikor majd az Úrnál leszel!" Domonkos minden erejét összeszedve, szemét és kezét az égre emelve, hangos szóval imádkozott: "Szent Atyám, mivel örömest megmaradtam a Te akaratodban; megőriztem azokat, akiket nekem adtál, most Neked ajánlom őket, és kérlek, tartsd meg, őrizd meg őket!" Majd a testvérek kérésére, hogy imádkozzék értük, így szólt: "Nagyobb hasznotokra leszek halálom után, mint ahogy voltam életemben!" Rövid szünet után így szólt a priorhoz: "Kezdjétek meg!". A testvérek megkezdték az imákat, és Domonkos velük együtt imádkozott. Amikor e szavakhoz értek: "Siessetek segítségére Isten Szentjei, jöjjetek elébe ti, az Úr angyalai, fogadjátok az Ő lelkét, és vigyétek a Fölséges színe elé" – Domonkos csendesen kilehelte lelkét.

Így halt meg Domonkos az Úrnak 1221. esztendejében, augusztus 6-án, körülbelül 51 évesen. 1233-ban a Szent maradványait méltóbb sírba helyezték. 1234-ben Hugolin, aki közben IX. Gergely néven pápa lett, Domonkost a szentek sorába iktatta, s 1267-ben a Szent ereklyéit oda helyezték, ahol ma Szent Domonkos gyönyörű síremléke hirdeti rendalapítónk lelki nagyságát és életszentségét.

II. Szent Domonkos halála annyira szép és megható, hogy az embernek inkább csendes magába szálláshoz és szemlélődéshez lenne kedve, mint hosszú reflexiókhoz és beszédhez…

Halála, valóban egy szentnek a halála volt. A szentek halála nem lesújtó, hanem felemelő. Nem félelmetes, hanem megnyugtató. Nem szomorúságra, hanem örömre hangol. S haláluk éppoly ékesszóló tanítás, mint életük. Sőt, életük legfőbb tanítása haláluk!

Szent Domonkos halála két dologra hívja föl a figyelmet.

1) Először is arra, hogy mi is igyekezzünk hasonlóan élni, hogy hasonló jó halálban legyen részünk! Azt is mondhatnám, hogy a halál gondolatát szem előtt tartva kell élnünk, mert aki gyakran gondol a halálra, az nem vétkezik. – mondja Szent Ágoston.

A missziós beszédekben külön szentbeszédet szoktak mondani a halálról. Talán nekünk, szerzeteseknek, kevésbé szükséges a halálra való gondolás, a róla való elgondolkodás?!

Sajnos, bizony, a szerzetesek is idegenkednek a halálra való gondolástól. Világiaknál ezt megértem, de egy szerzetesnél, aki azért lépett a szerzetbe, hogy könnyebben halhasson meg, ez érthetetlen hanyagság.

Pedig vannak szerzetesek is, akik úgy élnek, mintha nem kellene sohasem meghalniuk. S vannak szerzetesek, akik – ha komolyan megbetegszenek, – haragszanak azokra, akik helyzetük komolyságára intik őket. Azért, mert életükben nem gondoltak a halálra, haláluk idején sem akarják elhinni, hogy életük ideje lejárt. Annyit jelent ez: egész szerzetesi életük tisztán csak felszínen játszódott le.

Vigyáznunk kell, hogy a mi életünk ne maradjon a dolgok felszínén! Mennyi imát mondunk el halottainkért: hetente egy rózsafüzért, naponta hányszor a "De profundis"-t, stb. Mindez kell, hogy a halálra emlékeztessen bennünket. S a szerzetesi élet szigora, önmegtagadásaink, nemde szintén a testi halált juttatják eszünkbe. Testünket már most meggyengítjük, sanyargatjuk – böjttel, virrasztással, stb. – azért, hogy majd egyszer könnyebben tudjunk elválni a testtől. Maga a természet is figyelmeztet a halálra. Valahányszor lefekszünk, és álomba merülünk, a halállal rokon állapotba kerülünk. Ugyanazon okok, melyek szükségessé teszik a pihenést és álmot, ugyanazok az okok hozzák magukkal a testnek teljes feloszlását is; az alvás a halál édestestvére. Egy másik ilyen testvére a halálnak a betegség. Sokszor karöltve járnak. S kell, hogy komoly figyelmeztessék legyen számunkra minden rendtestvérünk halála. Rendtestvéreink halálánál két dolgot figyelhetünk meg. Egyrészt azt, hogy a halál nálunk sem tesz kivételt, és nem várja meg mindig az öregkort. Ha – például – egy hónappal ezelőtt azt mondották volna nekünk, hogy: rövidesen önök közül egy kint lesz a temetőben, – elhittük volna? Sőt, egyik jó testvérünk a halála előtti napon azt mondotta az egyik nővérnek: "Mondják meg a Magiszter atyának, hogy mégsem lesz temetés!". – A másik dolog, amelyet papok és szerzetesek halálánál megfigyelhetünk, az, hogy a halál, ha megvárja is a kort, és nem ragadja el őket fiatalon, nem várja meg mindig az alkalmas pillanatot. Feltűnő, hogy sok pap és szerzetes hal meg akkor, amikor nincs mellettük senki sem! Sőt, sokan a végső szentségek vétele nélkül múlnak ki. S most gondoljunk arra, hogy a lélek a halál pillanatában már örök Bírája előtt áll! A temetés idején már régen megítéltetett. Oly könnyen vesszük mindezt, oly könnyen napirendre térünk ismerőseink és rokonaink halála fölött. Pedig szörnyű dolgokról van szó: a lélek öröksorsáról!

S ez az, ami ijesztő a halálban. Nem annyira a föloszlás utálatossága, hanem az ítélet, a sorsdöntés valósága. Örökéletünk szempontjából egyedül a halál pillanata a sorsdöntő! Ha akkor a kegyelem állapotában vagyunk, – bár bűnre bűnt halmoztunk előző életünkben, – örök boldogságunk biztosítva van! S ha akkor halálos bűn állapotában lennénk, – bár azelőtt tán szentek voltunk, – akkor, bizony, örökre elkárhozunk… Amerre a fa dől, – mondja a Szentírás, – ott marad. Változatlanul, visszavonhatatlanul ott marad! Nem rettentő gondolat ez?! Nincs igaza Szent Ágostonnak, amikor azt mondja, hogy azért élünk, hogy meghaljunk? S nem valóságos őrület-e, rövid lélegzetű földi, evilági örömökért kockára tennünk örökkévalóságunkat? A földi élet érthetetlen módon leköt, faszcinál, megvakít bennünket. Úgy teszünk-veszünk, élünk, vagyunk, mintha sohasem kellene meghalnunk. S váratlanul majd egyszer jön a halál, és mindennek vége. Talán már voltunk nagy emberek ravatalánál. Az emberek ilyenkor nagy gyászszertartásokat rendeznek. Mit használ azonban az illető lelkének?! Mikor XI. Piusz ravatalánál voltam, arra gondoltam, hogy ő is csak ember volt. Isten előtt nem az számít majd, milyen nagy tetteket vitt véghez az Egyházban, hanem mily lelkülettel tette. S amikor a kis Julián testvér sírjánál álltam, ugyanez jutott az eszembe: nem az számít, mily nagy tetteket vitt végbe, hanem egyedül az, milyen lelkülettel élt és halt meg. Akárkinek a temetésén voltam is azonban jelen, mindig az volt az érzésem, mily rövid is volt földi életük ideje. Rövid kis játék, amelyet eljátszottak, és most jön a számadás.

Nem árt, sőt, egyenesen használ, ha gyakran fontolgatjuk ezeket, gyakorta gondolunk a halálra. Vannak – állítólag – szerzetesek, akik "Memento mori"-val (Emlékezz a halálra!) köszöntik egymást. A kármeliták ebédlőjében a perjel helyén koponya szokott lenni. A mi Rendünkben nincsenek ily érzékekhez szóló szokások, – hisz, tudjuk, idővel ezek is megszokottak lesznek, és elveszítik erejüket. A lélekből kiinduló tudatosításra, a halál gondolatára azonban nekünk is szükségünk van.

Ne gondoljuk, hogy a halálról való gondolkodás szomorúvá, nyomottá teszi majd az életünket. Ellenkezőleg! Minél többet gondolunk a halálra, annál inkább megbarátkozunk vele. S minél többet készülünk a halálra, annál inkább fogjuk várni. A szentek nem féltek a haláltól, sőt vágyakoztak utána. Nem annyira azt érezték, hogy a halál a földi élet vége, mint inkább azt, hogy az igazi élet kezdete. Nem, annyira azt, hogy a halál elválaszt a hozzátartozóktól, mint inkább azt, hogy Istennel köt össze.

Gondoljunk tehát szent félelemmel a halálra, mert nem tudjuk sem a napot, sem az órát! Félelemmel, mert ismerjük saját gyarlóságainkat! Mi lett volna, ha Isten akkor hívott volna magához, amikor készületlenek voltunk?!… S ez az üdvös félelem a haláltól serény munkára, készülődésre, virrasztásra serkentsen. S ha így virrasztva és imádkozva, saját akaratunk gyengeségétől félve, Isten irgalmában bízva, várakozunk, készülődünk, a halálra, ha váratlanul érne is, nem talál majd készületlenül. Életünk így örömben gazdag, halálunk pedig, akárcsak Szent Domonkosé, kedves lesz az Úr előtt. "Értékes az Úr előtt szentjei halála…" (115. zsoltár 6.)

2) A második gondolat, amely fölvetődött bennem Szent Domonkos halálával kapcsolatban az a következő: mily mélységes szeretet fűzte Domonkost a Rendhez és a testvéreket Szent Domonkos Atyánkhoz.

Nem tudom, van-e meghatóbb jelenet Szent Domonkos életében, mint a testvérek aggodalma, hogy Atyjukat nem saját templomukban temethetik el? Vagy mint Szent Domonkos ijedelme? Vagy mint a haldokló rendalapítónak fiai vállán történő átszállítása? S hogy a halálos ágyán a testvérek fölzokogtak, – mily szeretetről tesz tanúságot! Pedig Szent Domonkos társai mind kemény, nem könnyen elérzékenyülő férfiak voltak. "Valóban, egy rendalapító számára szebb halált el sem lehet képzelnünk. Az egész jeleneten oly béke, megnyugvás ömlik el, hogy az ember Szent Domonkos életműve földi megdicsőítésének, apotheozisának mondhatná. A Szent utolsó szavai, imája nem kevésbé meghatóak.

Megdöbbentő, hogy Szent Domonkos lelkiatyaságának, rendalapítói hivatásának mily világosan tudatában volt. Imája egészen hasonló Krisztus Urunk főpapi imájához, mintegy annak a visszhangja. Mint Krisztus, Szent Domonkos is arra hivatkozott, hogy Isten akaratában mindig megmaradt, Isten akaratát mindig teljesítette. S hivatkozott arra is, hogy megőrizte mindazokat, akiket Isten reá bízott. S erre való hivatkozással arra kéri Istent, hogy most, – tekintve, hogy Ő, Domonkos most már nem lesz a földön köztük, – viselje gondjukat mindnyájuknak. Ez az ima rávilágít Domonkos lelke mélyére. Nemcsak arra, mily bensőséges viszonyban volt Istennel, akivel szinte baráti alapon tárgyalt, hanem arra is, mennyire szerette övéit. Domonkos tudatában volt annak, hogy Isten nagy élethivatást adott neki: reá bízta a testvéreket s a testvérek utódait, és a testvéreken keresztül a hívek ezreit és ezreit. S Ő e felelőssége tudatában vigyázott övéire, hogy egyik se vesszék el közülük. De e nagy élethivatás tudata nem tette önzővé, elbizakodottá. Tudta, hogy Ő csak Isten akaratának teljesítője, megvalósítója volt; csak megbízott. Őt, aki Istennek számadással tartozott, e számadás tudata nem sújtotta le. Lelkiismerete azt mondta neki, hogy a testvérek vezetésében sohasem a saját akaratát, hanem Isten akaratát teljesítette. Mivel tehát nem Ő tette magát rendalapítóvá, hanem Isten akaratából lett azzá; mivel mindig is és mindenben Isten akaratát és nem a sajátját kereste: bátran kérhette most Istent, hogy ne hagyja el övéit. Földi megbízatása véget ért. Átadta, visszaadta rábízottait Istennek. Mintha csak ezt mondta volna: "Nézd, Uram, akiket rám bíztál, kegyelmeddel megőriztem őket, most azonban pályafutásom véget ért, visszaadom e megbízatást. Most már Rajtad áll, hogy Te magad viseld gondjukat!

Tartozol ezzel magadnak, mert Te szeretted őket, és kezembe adtad lelküket. Mire lett volna jó az én munkám, ha most elhagynád őket? A Te nevedet érné gáncs, ha most meghalok, és művem elpusztulna, és ők lelki kárt szenvednének. Mint Mózes, én kivezettem őket, és most szétszélednének a pusztában és elpusztulnának. Nemde Rólad mondanák: Íme kivezette őket a pusztába, nagy, nemesnek látszó életeszmének a káprázatával igézte meg őket, de arra már nincs ereje, hogy életeszméjük megvalósításában segítse őket. – Különben is, ha nem is leszek már mellettük testem szerint, lélek szerint nem hagyhatom el őket. Nekem adtad őket, megszerettem őket, ne kívánd, hogy most elfelejtsem őket.

Nem is kívánhatod, hisz Te adtál nekem irántuk való szeretetet; és e szeretet nem más, mint a Te szereteted, az én szívembe átültetve. Ezt a szeretetet nem foszthatod meg kívánságától, a múlhatatlanságtól. Tudod, hogy nem lennék boldog, ha meg kellene feledkeznem róluk. Valami hiányoznék boldogságomból, ha nem látnám őket Benned az égben; ha nem követhetném sorsukat; ha nem könyöröghetnék értük, szükségleteikért. Én tehát az égben is állandóan látni akarom őket s utódaikat a világ végezetéig; mindazokat, akiket még külön nem is ismerek, akikért azonban már most felajánlom életemet. Nem, Te nem foszthatod meg lelkemet ez édesatyai gondoskodás örömétől! S tudom, meg is fogsz hallgatni mindig. Meg vagyok győződve, nagyobb hasznukra leszek így, mintha a földön lennék velük. Könyörögni fogok értük addig, amíg ők is ott nem lesznek, ahol én vagyok; mert nekik is ott kell lenniök, ahol én vagyok! Most nem azt kérem Tőled, hogy vedd el őket a világból, hanem csak azt, hogy őrizd meg őket a rossztól! A világban kell lenniök, a világban a Neved mellett kell tanúságot tenniök; legyenek tehát "a világ világosságai" az Egyház gyertyatartóján; legyenek "a föld sója" a népek között; legyenek "az igazság városa és erődje"! Ezért könyörgök, és ezért áldozom föl most életemet értük. Fogadd be lelkemet, Uram, vedd föl lelkemet, hogy hathatósabban könyöröghessek érettük; végy fel Magadhoz, hogy helyet készíthessek nekik, és majd egykor velük együtt egy egész örökkévalóságon át, az általuk üdvözített lelkekkel együtt, Téged dicsérhesselek és magasztalhassalak!

Valóban, egy rendalapítónak az imája, a főpapi ima ez.

Mi, ha nem vagyunk is rendalapítók, – két dolgot tanulhatunk belőle.

Egyrészt, hogy mi is felelősséggel tartozunk testvéreinkért, akiket Isten bármiképp reánk bízott. Ha majd elöljárók leszünk, vagy ha másfajta megbízatásunk lesz, – gondoljunk gyakran arra, hogy a reánk bízottainkat Istenhez kell vezérelnünk. Nem elegendő a közösségnek bizonyos külső egyensúlyát biztosítani, az elöljáró pozitíven tartozik alattvalói lelki üdvéről gondoskodni! Mindig a dekadencia jele, ha az elöljárók nem mernek vagy nem akarnak a rájuk bízottak lelki üdvével foglalkozni, mert "egyéni" ügynek tartják. Persze, jó elöljárónak lenni nem oly könnyű dolog, mert teljes önzetlenséget kíván. Csak akkor sikerül, ha az ember teljesen elvonatkoztat magától, és csak Isten akaratát teljesíti. Nem könnyű dolog azt mondani Istennek, hogy mindenkor megmaradtam akaratodban.

De ha nem vagyunk is elöljárók, mindnyájan felelősek vagyunk egymásért, mert testvérek vagyunk. Kain kijelentése: ki tett meg engem testvérem őrzőjévé? – az önzés szava. Mi sohasem mondhatjuk: mi közöm van testvéremhez? Isten maga tett meg testvérem őrzőjévé akkor, amikor a testvérének tett meg. Ezt kell szem előtt tartanunk a testvéri intésben, a proklamációban, a tanácsadásban, a támogatásban. Közös a célunk: a keresztény kötelesség; közösek az eszközeink; s közös életünket nem egymástól elszigetelten, hanem közösségben akarjuk elérni. Szent Domonkos a főnk, mi testének tagjai vagyunk. Mindnyájunk érdeke, hogy e főhöz csatlakozzunk, és hogy a többiek is hozzá csatlakozzanak, hisz minél erősebb az életáramlás a testben, annál egészségesebbek a tagok is. Épp ezért csak akkor beszélhetünk közösségről, ha az egyes tagok valóban karöltve, egymást támogatva, segítve, intve, – járnak a tökéletesség útján, és ha egymásért való felelősségüknek teljesen tudatában vannak. Ha nem ez a szellem uralkodik közöttünk, akkor csak kaszárnyaéletet élünk; vagy bölcselők vagy teológusok társaságában vagyunk, de nem vagyunk igazi testvérek, nem vagyunk Domonkosnak igazi fiai.

A másik dolog, amelyre Szent Domonkos imája megtanít, a Benne és közbenjárásában való feltétlen hit és bizalom legyen.

Ő, a mi főnk, már az égben van, és közbenjárásával állandóan vonz bennünket. Jobban tudja, mint mi, mi válik lelkünk javára. Ismeri kísértéseinket, nehézségeinket. Egyedüli vágya, hogy minket saját életformájára, a dominikánus életeszme szerinti tökéletes szerzetesekké alakítson. Azt mindig megteszi, főképpen azonban, ha tudatosan kérjük is erre, és Benne valóban atyánkat tiszteljük. Halálos ágyán ezt megígérte, akkor, amikor az ember már nem hazudik; akkor, amikor az egyszerű állítás is esküszerű, ünnepélyes ígéret jellegével bír. Bármennyire nagy is az emberi gyarlóságunk, bármily nagy külső akadályokkal és kedvezőtlen körülményekkel kell is még megküzdenünk, bízzunk és higgyünk Szent Domonkos Atyánk közbenjárásában! Figyelmeztessük ígéretére; kérjük – ne mireánk, hanem adott szava erejére való tekintettel, – hallgasson meg minket!

XXVIII.

Szent Domonkos erényei

Szent Domonkos életéről szóló elmélkedésünknek a végére jutottunk. Számunkra az a legszükségesebb, hogy sajátos rendi életeszménket megismerjük, hogy öntudatos dominikánusokká nevelődjünk. Célunk tehát, mindig a dominikánum kidomborítása volt: a rendi öntudat felfokozódása és az ebből fakadó dominikánus életmegújhodás. Ezért mindeneknél fontosabbnak kell tartanunk, hogy életeszménk konkrét, tökéletes megvalósítóját állítsuk szemünk elé; és ez a konkrét ideálunk maga Szent Domonkos Atyánk.

Elmélkedésünk alapjául P. Petitot: Vie de Saint Dominique-jét vettük. Módszerünk általában az volt, hogy Szent Domonkos élettörténetének egy-egy szakaszához fűztük reflexióinkat. E megfontolásokat egyrészt P. Petitot -nak említett műve sugallta, de mégsem kötöttük magunkat e könyvhöz, hanem egészen szabadon, a szükségnek és a körülményeknek megfelelően fűztük gondolatainkat. Ha most újra átolvasnám a sorokat, bizonyára feltűnnék, hogy mennyire tükröztetik vissza a mi életünket, küzdelmeinket, problémáinkat. Szent Domonkos élete alkalmasnak mutatkozott arra, hogy alkalomszerű megjegyzések, reflexiók, lazán összefüggő sorozatát kapcsoljuk hozzá.

E módszernek tehát megvolt az a nagy előnye, hogy megengedte, hogy a mindenkori időszerű és szükséges tárgyakat hozzuk szőnyegre. Természetesen, volt hátránya is. Gondolok itt a rendszer hiányára, egyes gondolatok ismétlésére. Ezért mutattunk rá annak idején, hogy Szent Domonkos élete után rendi eszménknek a teológiai kifejtése kerülhet sorra. A mostani elmélkedésben azonban még pontot szeretnénk tenni az eddigi, a Szent Domonkos életéről szóló sorozat végére. Összefoglalóan – P. Petitot nyomán – Szent Domonkos erényvilágát szeretnénk főbb vonásaiban ismertetni.

Manapság a tudományban és a modern bölcseletben egyaránt fontos szerepe van a pszichológiának, nevezetesen annak a pszichológiának, amely az ember tudatalatti világának a feltárásával, az ösztönképletek megszerkesztésével igyekszik a lélek életének a legrejtettebb mozzanatait is megmagyarázni. Ez a törekvés, önmagában véve, nem rossz, mert az ember tudatalatti énjének, az öröklött adottságainak sokkal nagyobb a fontosságuk, mint ahogy azt első pillanatban gondolnánk. Veszélyt is jelent azonban ez az iránya a lélektannak: az egyoldalúság és túlzás veszélyét. Nem gondolok itt azokra a túlzásokra, amelyekre Freud jutott, aki összes lelki megnyilatkozásainkat egyetlen tényezőből, faktorból akarta levezetni, tudniillik a nemiségből. Gondolok azonban arra az irányra, amely katolikus íróknál is egyre jobban megmutatkozik. Ez abban áll, hogy a szentek életének megírásában megelégszenek a kor, a környezet, a fizikum, az öröklés tényezői hatásainak leírásaival. A tulajdonképpeni erényvilágot, a kegyelmi életet vagy meg sem említik, vagy éppen csak megemlítik, és ismét csak természetes erők megnyilatkozásával magyarázzák. Ez az irány bizonyos determinizmust és naturalizmust jelent a lelkiéletben. Pedig a szentek életében épp a természet determinizmusa nem mérvadó! Azaz: csak másodfontosságú. A természet adottságai, a vérmérséklet csak anyagot adnak, a formát azonban az erények nyújtják. A nem-szenteknél az ösztönös cselekedeteknek nagyobb a fontosságuk, mert ritkán szállnak szembe természetükkel. A szentek viszont lelkileg sokkal szabadabbak, mint az átlagember, s lelkiéletük végső kifejlődésében már egészen a kegyelem ereje jut bennük diadalra a természet korlátoltságával szemben.

Lássuk tehát most, melyek is azok az erények, amelyek Szent Domonkos lelkiségét alkotják és alakítják.

Az első erény, amely Szent Domonkos lelkiségét jellemzi, mintegy megalapozza: páratlan alázata. Érthető! Hisz az alázat az az erény, amely által az ember a természetén felülemelkedik, természetes hajlamait ellenőrzi, visszaszorítja, uralkodik önmagán. Az alázatos ember nem hallgat önző ösztöneire, nem hagyja magát félrevezetni önző törekvései által, arra a helyre szorítja magát vissza, amely megilleti őt. Ezért – Szent Tamás szerint – az alázat mindig mérséklést jelent. Nem abban áll, hogy az ember tagadja természetes értékeit és képességeit, hanem abban, hogy nem értékeli túl azokat, visszaszorítja kellő mértékre. Ezért mondja Nagy Szent Teréz, az alázat nem más, mint igazság. A keresztény alázat alapja, természetesen, csak az a felismerés, hogy mi csak gyarló, törékeny, hibázó, bűnös teremtmények vagyunk; annak a felismerése, hogy természetfölötti eredményt cselekedeteinknek csak Isten kegyelme adhat. Ezért, akiben meggyökerezett ez a helyes önismeret és Isten kegyelmének az ismerete, nem tagadja ugyan a tehetségeket és adottságait, amelyeket ugyancsak Istentől kapott, ismervén azonban a gyarlóságát is, mindig fél, hogy rosszul, önző módon használja azokat, hogy nem Isten akaratától függően él velük, és így lelkének és a lelkeknek többet árt, mint használ.

S azt lehet mondanunk, hogy a tökéletességnek minél magasabb fokán áll valaki, annál alázatosabb. Minél több kegyelemben részesül, annál jobban fél önmaga gyengeségétől, hogy olyan nagy kincset olyan törékeny edényben hordoz… Minél bensőségesebb kapcsolatban él Istennel, annál jobban a tudatára ébred Szent Katalin mondásának: "Isten az, aki van, a lélek az, aki nincs.".

Nos, Szent Domonkos alázata, valóban, egy rendalapító alázata volt. Franciaországban való munkálkodása alatt egymásután kínálják föl neki a püspökségeket, és Ő elutasítja azokat. Mennyi alkalom kínálkozhatott, hogy a közéletben is, a politikában is, a diplomáciában is nagy szerepet vigyen, s Ő mindig csak a szigorúan vett apostoli munka keretében maradt. Sőt, még e téren is mindig szerényen egy-egy püspök vagy egy pápa neve mögött húzódott meg. S mily alázatra vall, amikor a testvérekkel Francia Mátét választatta meg az alakuló Rend elöljárójává! Amikor a bolognai káptalanon letételét kérte, hangoztatta, hogy Ő "haszontalan, fegyelmezetlen szerzetes"! Vagy amikor ugyanazon a káptalanon engedett a testvéreknek a segítő testvérek ügyében!

S mennyire alázatos, egyszerű volt a testvérekkel való érintkezésében! Semmi pózolás nem volt benne. Pedig a pózolás nagy veszélye az elöljáróknak. Ő mindenki számára megközelíthető volt, kedves, mosolygós, még a büntetés kimérésében is annyira jóságos, hogy senki sem tudott rá megharagudni. Egy alkalommal, amikor a sok éjszakázástól az ebédlőben elaludt, s a felszolgáló testvér nem valami barátságosan odaszólt neki: jobb lenne éjjel aludni és nappal virrasztani; – Szent Domonkos alázatosan mosolyogva ezt válaszolta: igen, de mégiscsak illő, hogy a szerzetes akkor virrasszon, amikor az egész világ a bűn álmát alussza.

Szent Domonkos alázatának és egyszerűségének lehetett a következménye, hogy társai valahogy nem is vették észre, milyen nagy szenttel éltek együtt. Az életszentségnek ez az elrejtése a legtöbbször a nagy szentek sajátja. Amikor Kis Szent Teréz meghalt, az egyik nővér ezt a megjegyzést tette: vajon erről mi jót fognak mondani?!

Szent Domonkosnak is ily rendkívüli, hősies alázatra, ily önmagáról való megfeledkezésre volt szüksége, mert egyrészt egyéni lelkiéletének mély alapot akart ásni, másrészt Krisztusnak csak eszköze akart lenni, és ezért önmaga és mások előtt el akart tűnni, hogy benne és általa egyedül Krisztus nyerjen dicsőséget.

A másik jellegzetes vonása Szent Domonkos lelkiéletének a testi önsanyargatás, az önmegtagadás gyakorlása.

Ebben is, valóban, hősies fokot ért el. Húst sohasem evett, megelégedett csak egy tál étellel. Csak vizet ivott.

Ökörfarkakból készített magának ciliciumot (vezeklő övet), és ezt hordta. Éjjelente virrasztott, ostorozta magát háromágú láncostorával. Ismeretes, hogy éjjelente háromszor véresre ostorozta magát. Ha útjain kiért a városból, levetette cipőjét, és mezítláb folytatta az utat. S ha a köves talaj felsebezte a lábát, csendesen megjegyezte: ez is hozzátartozik a mi penitenciánkhoz. Azt is tudjuk, hogy a zárdában nem volt saját cellája. Ágyban még betegsége idején sem feküdt. Vajon mi indíthatta Szent Domonkost ily rendkívüli nagy önmegtagadások vállalására?

Életrajzírói megjegyzik, hogy Szent Domonkos hármas éjjeli véres ostorozását három célra ajánlotta fel Istennek: egyet saját bűneiért, egyet a bűnösök megtéréséért, és egyet a szenvedőkért (a tisztítótűzben szenvedő lelkekért). Ezt maga Domonkos vallotta meg társainak. S ez a vallomás fényt vet Domonkos vezekléseinek az értékeire. Ő még vezekléseiben is apostol! Nem annyit jelent ez, hogy saját magáról megfeledkezett, sőt, saját lelki üdvét elsősorban biztosította; saját magáért ajánlotta fel első ostorozását, bűneiért, s tudjuk, hogy mily bűnösnek tartotta magát. De vezekléseiben sohasem zárta ki a lelkek üdvét, az Egyház érdekét. Beleértve a küzdő és a szenvedő Egyházat. Mint igazi apostol, úgy érezte, hogy saját és mások lelkiüdvét nem is lehet egymástól elválasztani, s az egyiknek a teljessége maga után vonja a másikat. Valóban, hogyan szerethetné őszintén saját lelkét, hogy szerethetné Istent, ha nem jegyzi el akaratát Istennek akaratával, azzal az akarattal, amely nem akarja a bűnös halálát, hanem életét; azt az akaratot, amely a világ megváltására odaadta egyszülött Fiát; s azt az akaratot, amely egyszülött Fia akaratában nyilatkozik meg: "Amint engem küldött az Atya, én is úgy küldelek titeket; menjetek tehát, és tanítsatok minden nemzetet megtartani mind, amit mondottam nektek.". Igen, Domonkos számára Isten akaratának teljesítésében egybeolvadt saját lelki üdve a lelkek üdvével, mert tudta, hogy Isten apostoli hivatást adott neki, s Ő csak mint apostol lehet szentté. S viszont a lelkek szeretetétől elválaszthatatlan volt számára önmegszentelődésre való törekvése. Bármennyire aktív természetű volt is, egy pillanatig sem felejtette el, hogy aki az eredményt adja, az nem Péter és nem Pál és nem Domonkos, hanem Isten. Isten a kegyelmet nem annyira az apostol természetes akciójában nézi, – ez csak anyagi eszköz jellegével bír, – hanem inkább az apostolnak lelki, Krisztushoz való hasonlóságában. Minél hasonlóbb az apostol egyéni lelkiéletében Krisztus lelkületéhez, annál eredményesebb lesz apostolsága. Nos, Krisztus lelkülete lényegében a lelkekért magát feláldozó, a lelkekért szenvedni akaró lelkület, a megváltói lelkület.

Ez a megváltói lelkület nyilatkozik meg Domonkos kemény aszkézisében. Nem akaratedzés az, nem beteges hajlamra mutató önkínzás, hanem megváltói szenvedés. S mivel a lelkek üdvének a szomja egyre erősebben gyötörte Domonkos lelkét, vezeklésével sem tudott betelni, és egyre nagyobb szenvedésre vágyakozott. S mivel vezeklései által életét odaadni nem tudta, – ezt tiltja Isten törvénye! – vágyai beteljesedését a vértanúságtól várta. Szinte repesett örömében, amikor észrevette, hogy az eretnekek életére törnek, s szinte kérte őket, hogy ne kíméljék, sújtsák le a legkínosabb vértanú-halállal. Azért vágyakozott a kunokhoz is. Úgy tudta, hogy a kunok igen vad törzs, s remélte, hogy ők megadják neki a vértanúság koronáját.

Szent Domonkos szenvedés-szeretetében tehát a krisztusi megváltói lelkület nyilatkozik meg. Ugyanezt a megváltói lelkületet tükrözteti vissza Domonkos imaélete. Imaéletéről ugyanazt lehet mondanunk, mint amit a kereszt-szeretetéről mondottunk. Imaéletében is lényegében egy apostolnak az imaélete tárul fel.

Jellegzetes e szempontból először, hogy Ő nem írt műveket az ima végzésének a módszeréről, mint ahogy Szent Teréz vagy Keresztes Szent János tették. Ez nem magyarázható meg csupán apostoli munkájával való elfoglaltságával, mert ha igazán szükségét érezte volna ilyen munkának, bizonyára talált is volna rá időt. A magyarázat inkább az, hogy Szent Domonkos lelkiéletének középpontja annyira Krisztus volt, hogy ez nemcsak érték, hanem pszichológiai ráfigyelés szerint is lekötötte és igénybe vette. Domonkos lelkisége annyira tárgyilagos volt, hogy pszichológiai szempontból sem az én, hanem a nagy abszolút, tárgyilagos valóság: Krisztus és Isten állt középpontjában. Ezért lelkisége nem annyira reflektív, hanem inkább direkt volt. Nem érezte szükségét annak, hogy lelkiállapotát állandóan boncolgassa, ahogy Keresztes Szent János tette; nem tartotta szükségesnek, hogy Szent Ignác módjára az elmélkedéseknek és az imának, erénygyakorlatoknak egész rendszerét és módszerét dolgozza ki. Ő egyszerűen teljes önátadással Krisztusban élt és Krisztus emberségén át Istenbe kapcsolódott, és beleolvadása által lelke egészen megtelt Istennel. Megszentelődött anélkül, hogy sok módszerre, reflexióra lett volna szüksége. Azt mondaná az ember, hogy csak egy alapreflexiója volt: az alázatos önismeret, bűnös voltának felismerése. S ezt a reflexiót máris követte lelkének teljes önátadása Krisztusnak, az isteni kegyelem kultusza. Szent Domonkos lelkiélete valóban Szent Pál lelkiéletének az első századok objektív Krisztus-tiszteletére emlékeztet.

Másik jellegzetes vonása Szent Domonkos imaéletének az egész ember valójára kiterjedő teljessége. Este kompletórium után, amint a testvérek nyugovóra tértek, Domonkos a templomban maradt. Ájtatosságát azzal kezdte, hogy végiglátogatta a templom oltárait. Meg-megállt az egyes szobrok előtt, térdet hajtott, meghajolt, először csak félig, utána mélyen, hússzor ismételte. Kezét fölemelte, széttárta, hol meg úgy imádkozott, mint a pap a szentmisében, hol meg kereszt alakban tárta szét a kezét. Ha nagy kegyelmet kért Istentől, két kezét feje fölött kulcsolta imára, és így állt mozdulatlanul, mint egy égre irányuló nyíl. Majd vezekléseivel szakította meg imagyakorlatait. Ostorozásai alatt és után hangosan sóhajtozott, zokogott, könyörgött, rimánkodott, – nem a testi fájdalom miatt, hanem a lelkek iránti szeretettől hevítve. Majd ismét visszatért a templomba, folytatta imáját. Sokszor elragadtatásba esett, lelke elveszett Istenben… Aztán az oltár lépcsőjén megpihent, naponta csak 2-3 órát, hisz az éjjeli kórusra felkelt, és a testvéreket buzdította: énekeljenek férfiasan, hangosan! Imáit útközben is folytatta. Kezével gesztikulálva, eleven arcjátékkal társalgott Istennel.

Mindez azt mutatja, hogy Szent Domonkos imája mennyire teljes, mennyire emberi: az egész embert felölelő ima volt. Valahogyan nem látjuk benne sok misztikusnak azt a mozdulatlan, állandóan elragadtatásban élő, szinte földöntúli megközelíthetetlenséget sugárzó imaélet megnyilatkozásait. Domonkosnak is voltak elragadtatásai; lelkében állandóan Istennel társalgott. Ez az imaélete annyira emberi volt, az emberi természetnek annyira megfelelő, hogy teljes természetfölöttisége mellett is megközelíthetőnek és utánozhatónak tűnik fel előttünk. Szent Domonkos egész misztikája az egyensúly, a józanság vonását hordja magán, és épp ezáltal apostoli tevékenységet kifejtő emberek számára könnyebben megvalósítható, utánozható. Szent Domonkos misztikájának ez a vonása fényt vet az igazi dominikánus igazi természetére.

Amikor a szemlélődésről beszélünk, amely rendi életünkben nem az eszközök között foglal helyet, hanem sajátos célunkhoz tartozik, sokszor akarva, nem akarva, a misztikának, a kontemplációnak azt a formáját tartjuk szem előtt, amely a merően szemlélődő szerzeteseknél, vagy például a karmelitáknál szokott megvalósulni.

Az eredmény aztán az, hogy úgy látjuk, hogy a dominikánus meglehetősen mozgalmas – tanulásban és apostoli tevékenységben eléggé lekötött – élete miatt nem tudja megvalósítani a szemlélődés igazi formáját. A tévedés azonban épp az, hogy a szemlélődés egyik eszközi formáját akarják rákényszeríteni azokra, akiknek a szemlélődés a hivatásuk (céljuk). Egészen hamis ez a vélekedés, mert az igazi apostolnál maga a szemlélődés is egészen sajátos színezetet ölt, és éppen azt láthatjuk Szent Domonkosban.

Szent Domonkos szemlélődése megvalósult és megvolt azáltal, hogy elveszíthetetlenül együtt élt Istennel. Vele gondolkodott, akart és érzett. Ez az Istennel való együttélés az ima idején való átélés folytán erősebb lett, s mintegy tetőfokát érte el az elragadtatás perceiben; változatlanul, mintegy háttérben, megvolt azonban állandóan a legnagyobb arányú tevékenysége kifejtése idején is. Sőt, épp a szemlélődés e változatlanul megmaradó alapélményéből táplálkozott, forrásozott az apostoli tevékenység. A lélek, épp, mert Isten szemlélésében találja meg legfőbb boldogságát, kész e boldogságnak zavartalan élvezetétől ideig-óráig megválni, hogy másokat is hasonló boldogságban részesítsen. Az apostoli lelkek szemlélődése tehát nem állhat oly zavartalan, békés, minden más akciót kizáró szemlélődésben, mint a merőben szemlélődő életet élő lelkeké. Apostoli kontemplációja sokkal dinamikusabb, szakadozottabb, ami a külső, a lélek fölszínén lejátszódó nyugalmat illeti, a lélek mélyén azonban mégis állandó és eleven. Az apostoli lélek szemlélődése végeredményben a krisztusi lelkületnek a teremtmény lelkében történő lemintázása. Krisztus Urunk is, noha mint Ige öröktől fogva élvezte az isteni szemlélet boldogságát, emberré lett, leszállt a mennyei dicsőség zavartalan élvezetéből. Emberségében az emberi élet küzdelmeinek, viaskodásainak, szenvedéseinek vetette magát alá, s megfosztotta magát emberségében az istenlátásnak a testre is kisugárzó boldogságától. Mindezt azonban csak azért, hogy a lelkeket az örök boldogságra vezesse.

Ezt a mélységesen krisztusi lelkületet mintázza le az apostol a maga lelkében. S ugyanazt a megváltói, szenvedésben és imában kiteljesülő lelkiséget valósította meg Szent Domonkos oly tökéletesen, hogy csak csodálni tudjuk. S ha Szent Domonkosnak ezt a mélységesen apostoli, végeredményben krisztusi lelkületét szem előtt tartjuk, életét annyira jellemző nagy kiterjedésű akcióját is megértjük. Tevékenysége valóban a lelkiéletnek a kicsordulása, a lelkek javára történő kiömlése volt!

Nos, ezt az életeszmét, az apostoli szemlélődésből fakadó akciót – ezt az életeszmét tűzte ki Szent Domonkos Rendje céljául. Mily hálásnak kell lennünk, hogy Isten nekünk is megadta a dominikánus élethivatást!

Nyugodtan mondhatjuk, hogy a legmagasztosabb élethivatás ez, mert legközelebb áll az apostolnak, sőt, Krisztus Urunknak emberi élethivatásához. Hálát adhatunk Istennek, hogy ily magasztos hivatást adott nekünk. Hálát adhatunk azért is, hogy Szent Domonkosban oly tökéletes, utánozható, de soha el nem érhető élő példaképét adta rendi életeszménknek. Elbizakodottságra vallana, ha mi indiszkrét módon Szent Domonkos rendkívüli, rendalapítói kegyelmét és hős tetteit teljes egészükben kívánnánk elnyerni és utánozni. De nem elbizakodottság, hanem szent kötelezettség, Szent Domonkos lelkiségét egyre jobban elsajátítanunk, a dominikánus szemlélődés elérésére törekednünk, és így apostoli tevékenységünket gyökerében megszentelnünk, hatékonnyá tennünk.

Ha nehéz is ez az életmód, vannak az Egyháznak csalhatatlan ítélete által jóváhagyott törvényeink, s van Szent Domonkosban örökké élő, állandóan eleven életet, megújhodást sugárzó példaképünk. Őt nézzük! Őt kövessük!

Last updated 10 május, 2015 by Nikolett Muranyi